Tíz éve történt, talán kicsit több: az Orbán-kormány egyetlen tollvonással vonta meg a támogatást a speciális magániskoláktól. A megyében az összes ilyen, figyelemzavaros illetve más szempontból hátrányos helyzetű gyerekeket oktató iskola egyszerre bezárt. Júliusban értesítették a szülőket (nem augusztus végén, mint most), hogy keressenek másik intézményt. Keressenek – de hol, ha mindegyik megszűnt? A család, amelynek az elbeszélése nyomán az esetet megismertük, végül Budapestre költözött, mert a lakóhelyükhöz a legközelebb ott találtak megfelelőnek tűnő iskolát az SNI-s, ADHD-s nagyobbik testvérnek. Eleinte még naponta feljártak vonattal, hajnali hat óra előtti indulással, mert ez a „legközelebb” is napi több mint 100 kilométernyi utazást jelentett. A kisebbik testvér is ment, természetesen, mert ha a nagyobbik a fővárosban kezdi a tanévet, és tudják, hogy év közben költözni fognak, akkor ez a legkevésbé rossz megoldás. Ilyen helyzetben csak nagyon rossz és még rosszabb kompromisszumok vannak.
Az említett család azóta is nyögi a következményeket. Kiszakadás a megszokott környezetből, gyakori iskolaváltások, a „vidéki” gyerekek kiközösítése, halmozódó magatartási és tanulási problémák, iskolai kudarcok, meg az ezekből adódó összes lelki teher a családtagokon – mindezt azért, mert az aktuális gazdasági zseninek, Matolcsy Györgynek sikerült majdnem csődbe vinnie az országot, és a szükséghelyzetben az az évi néhány tíz- vagy százmillió is számított (legalábbis ezt mondták), amit a magániskoláktól elvettek. Hogy az államnak, a társadalomnak mindez végül sokkal többe került, azzal nem számolt (el) senki: ebben az országban, hívják bárhogyan a miniszterelnököt, az azonnali haszon mindig többet nyom a latban, mint bármilyen következmény. (Mellesleg: ugyanabban az évben ígérte meg Orbán Viktor a parlamentben, hogy takarékossági okokból leállítják a stadionberuházásokat – természetesen nem állítottak le egyet sem.)
Amikor a kormány Iványi Gábor egyházának nehéz sorsú gyermekeket nevelő intézményeit megfojtja, azzal – bár az országban mindenki tisztában van vele, hogy mi a valódi szándék – nem a lelkésznek árt a legtöbbet, hanem az Orbán-Iványi konfliktusban vétlen gyerekeknek és szüleiknek. Évtizedekre, vagy inkább az egész életre kiható sérülések keletkeznek most, be nem gyógyuló sebek, amelyeket csak emberfeletti egyéni és közösségi ráfordítással lehet – ha lehet – utólag orvosolni. Ez akkor is megengedhetetlen lenne, ha jogilag színtisztán az egyházat vegzáló állam oldalán állna az igazság – de nem áll: egy jogvita zajlik, amelyben Iványiék igazságait legalább ugyanolyan erős jogi fórumok mondták ki, mint a kormányét. Ilyesmit egy jogállam akkor sem engedhetne, ha nem nevezné magát kereszténynek, és ha nem hazudná azt, hogy számára a gyerekek a legfontosabbak. És nem engedhetné a nemzet sem, ha még létezne: ha tizennégy évnyi dúlás ellenére még mindig lenne egy-két olyan értéke, amelyet mindenki elfogad, függetlenül attól, hogy mit gondol a rendszerről.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. szeptember 4-én.