A miniszterelnök nem „a magyar néplelket” ismeri a politikai versenytársainál jobban, hanem az emberi tudás természetét: mint a Jack London-regény (A nagy ház asszonykája) hőse, tisztában van vele hogy mit nem tud, és hajlandó megfizetni a legjobb szakértőket; történetesen a mi pénzünkből, de ez egy másik sztori. A szakértők pedig nem mondhatnak mást: a magyar nép – tudományosabban: a lakosság – számára a természetes létállapot az autokráciában létezés. Ahogyan az ismert Facebook-aforizma mondja: mi nem haldoklunk – mi így élünk. Vegyük csak a francia forradalom óta eltelt időt, ne menjünk vissza egészen a görögökig: mennyi időt töltöttünk az elmúlt bő 300 évből autokratikus rezsimekben, és mennyit olyan uralmi viszonyok közt, amelyek legalább nagyon messziről nézve demokratikusnak látszanak?
A demokrácia nem őshonos itt – folyamatos erőfeszítés kell az életben tartásához, s ha ez nincs, az önkény visszaveszi, ami az övé. Ez olyan hely, ahol simán, abszolút vagy akár kétharmados többséggel újraválasztják a Fidesz legarcátlanabb tolvajait, a fél megyéket a rokonságuk nevére írató fiók-oligarchákat, az egész országrészeket feudális függőségi rendbe szervező hűbérurakat és adóbérlőket. Nem azért, mert nem tudunk jobbat elképzelni, hanem azért, mert ezt érezzük otthonosnak, ennek ismerjük a játékszabályait, az érdekérvényesítő mechanizmusait – hiszen ezt gyakoroljuk évszázadok óta.
Hogy hogyan lehet előrejutni, vagy legalább életben maradni egy demokratikus rendszerben, abban nincs gyakorlatunk. Sőt: bárhogy szépítjük, az eddigi leghosszabb kísérlet, az 1990-től 2010-ig tartó időszak ebből a szempontból merő kudarc volt, nagyot zuhanó és utána csak csigalassúsággal visszakapaszkodó életszínvonallal, másfél millió elveszett munkahellyel, újra tömegesen megismert létbizonytalansággal, megugró alkoholizmussal, társadalmi összeomlásra utaló népegészségi és halálozási mutatókkal.
Nem igaz, hogy tízből tíz magyar a bizonytalan szabadság helyett a legalább minimális kiszámíthatóságot ígérő elnyomást választja: bőven elég, ha tízből „csak” három, hiszen azzal a hárommillióval minden választást meg lehet nyerni, ha sikerül megakadályozni, hogy a többiek – ténylegesen: a többség – egy táborba tömörüljenek. A jogkorlátozó hatalom választásokon képződik meg és képződik újra, ezért hívják a jelen szisztémát a választási autokrácia hibrid rendszerének. Hibrid, mert sajátosan keverednek benne demokratikus(nak tűnő) és definitíven önkényuralmi elemek, de az alapja az uralkodó leválthatatlansága.
Amikor Fónagy János szívből jövően felháborodik azon, hogy valaki az ő jelenlétében, az uralkodó felségterületén politizálni merészel (értsd: kétségbe vonja a hatalmi viszonyok örökre elrendeltségét, alternatívát mutat fel, választási lehetőséget kínál), Orbán pedig virtuálisan megveregeti a lázadót rendreutasító államtitkára vállát, az éppen erről szól: már el sem tudják képzelni, hogy valaki más is kormányozhatna helyettük – pedig, ha nem is köztudott mifelénk, ez lenne a demokrácia lényege.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. április 3-án.