Egyetlen forradalmunk sem tudta elkerülni, hogy a diktatórikus hajlamú politika – mint a leggazabb szexuális ragadozó az áldozatát – kényére-kedvére használja; miért pont 1956 és az Orbán-rendszer lenne a kivétel? A jelenlegi magyar miniszterelnök eleve Nagy Imre koporsójából ácsolt magának lépcsőt a hatalomba. Ehhez képest utóbb, amikor megérkezett, nem bizonyult különösebben hálásnak: ugyanúgy eldobható reklámtárgynak tekinti a 65 évvel ezelőtti október ikonjait, akár az eddigi legszemérmetlenebb múlthamisítók, a kommunisták.
Tizenegy évnyi Orbán-utalom után eljutottunk odáig, hogy három 1956, és három különböző forradalmi forgatókönyv van forgalomban. Az első az, amit a történelemkönyvekből ismerünk – mármint a tisztességesekből, nem abból a fércműből, amelyből ma a gyerekeinket tanítják. Ennek a forradalomnak Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós és sokan mások voltak a hősei, az orosz katonák pedig az eltiprói – őket a rezsim már nem emlegeti, mert nincs rájuk szüksége, nem illeszthetőek bele a mai narratívába. Orbán Viktor rendre úgy teszi szóvá sértődötten az elmaradt nyugati segítséget, hogy közben elegánsan túllép a keleti erőszakon. Az ő 56-os története amúgy is leginkább saját magáról szól, meg persze Gyurcsány Ferencről. Orbán forradalmának ő maga a hőse: a hívei azt ünneplik (tekintet nélkül a történet igazságtartalmára), hogy 1989-ben véget vetett a kommunizmusnak, 2006-ban pedig szembeszállt Gyurcsánnyal. Az ő harca, kétharmad ide vagy oda, 2010-ben sem ért véget, és hogy miért harcol(t), azt ma is csak találgatjuk. A szabadságért? A szabad sajtóért? A nemzeti függetlenségért – Putyinnal, Hszi Csin-pinggel, Paks 2-vel, a Fudan egyetemmel a háta mögött?
A harmadik 56-ot most, frissen kellett megkonstruálni, mert már a második is túlságosan kilógott az aktuális Fidesz-kampányból. Kerekítettek hát egy olyan sztorit, amelyben – tekintve, hogy biztosan nem tudhatták, ki nyeri az „előre lejátszott” előválasztást, de azért a tétjeiket megtették – Dobrev Klárától és Karácsony Gergelytől kell megvédeni a nemzetet. És jövőre, ha netán úgy alakul, hogy megint ők celebrálják a megemlékezést, a felcsúti szabadsághős talán már a Márki-Zay Péter vezette ávósok fölött fog diadalmaskodni – az eddigi logikába ez is belefér.
Pedig 1956 megállna a saját lábán, ha hagynák. Fölösleges folyton újraírni, mert elég tanulságos az eredeti is. Éppen a kisajátíthatatlanságtól katartikus: attól, hogy budapestiek és vidékiek, jobb- és baloldaliak, hívők és hitetlenek együtt lázadtak fel az elnyomók ellen, nem törődve sem a túlerővel, sem a zsarnok által – 1848 után ismét – segítségül hívott idegen szuronyokkal. De aki mindenképpen párhuzamokat keres, talál mást is. Kádár János utána harminchárom éven át volt megkerülhetetlen szereplője a magyar politikának – azon a napon halt meg, amikor a bíróság rehabilitálta Nagy Imrét. Orbán Viktor emlékezetes belépőjének éppen 2022-ben lesz a 33. évfordulója; reméljük, jó egészségben megéri, hogy visszavesszük tőle a forradalmunkat, az országunkkal együtt.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. október 25-én.