Munkaügyi körökben forog egy anekdota egy fiatal munkavállalóról, aki Pepsit szürcsölgetve ment állásinterjúra a Coca Colához, és amikor megkínálták a helyi termékkel, azt válaszolta, hogy ő ilyen moslékot sosem iszik. A világjárvány második évében és egy oltási kampány közepén (amikor a lakosság alig több mint fele számít csak védettnek) hasonló hatású az az üzenet, amit az oltásmegtagadó/oltásellenes egészségügyisek küldenek a közvéleménynek.
Nyilván van az érintettek között olyan, aki valamilyen személyes és nagyon is respektálható ok – például a vakcinázást kizáró betegség – miatt dönt így, de a kérdések attól még ott maradnak a levegőben. Tudnak valamit a kockázatokról, amit nekünk nem mernek elmondani? Nem is olyan félelmetes a vírus, ahogy hisszük? Nem elég hatékony ellenszer a védőoltás? Minden mindegy, úgyis meghalunk?
Ezzel együtt: az Orbán-kabinet szerintem nincs abban a helyzetben, hogy kényszerítéssel próbálja meg rávenni az egészségügyi dolgozókat bármire. Az orvosokénál, ápolókénál, műtősökénél, laborosokénál stb. konvertibilisebb szakma 2021-ben nem létezik: aki még mindig az állami egészségügyben dolgozik, állami fizetésért, az valójában szívességet tesz nekünk, bármilyen furán hangozzék is. Ahhoz, hogy a kormány feltételeket szabhasson, nulladik lépésként meg kellene fizetnie ezeknek a munkáknak a piaci árát – nemcsak a moralitás, hanem a közgazdasági racionalitás is így diktálná. Hiszen azért, hogy nincs valódi alkuhelyzet, mármint a hatalom részéről, leginkább maga a hatalom a felelős: a bérleszorító, a közegészségügyet lerohasztó és a magánellátást erősítő intézkedések miatt tartunk itt.
Nincs tartalék (az állományban), tehát nincs mozgástér – ebből kellene kiindulni. Meg abból, hogy minden egyes további fehérköpenyes elüldözése – bármilyen okból történjék is – emberéletekbe fog kerülni.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában.
