Cenzúrázott verséről, megosztottságról és frissen megjelent, Egy nőalak szürke kontúrja című regényéről is.
Sosem ott volt a törésvonal, hogy jobb- és baloldali. Hanem ott, hogy valaki tisztességes vagy sem, empatikus vagy sem, elfogadó vagy sem. Korábban soha nem akartam ifjúsági regényt írni meleg főhőssel, de most már nagyon szeretnék.
– Nemrég azzal került a hírekbe, hogy egy egyházi iskolai szöveggyűjteményben Szó című verse nem eredeti formájában jelent meg: a „meleg” kifejezést „magyar”-ra cserélték benne. Hogy ki, azt nem tudni. A kötet szerkesztői szabadkoztak és javítottak. Milyen tanulságokat vont le az egészből?
– Én sem tudom, ki írta át. Egy lelkes olvasó, aki megpróbálta kozmetikázni az egyébként neki tetsző verset. Csak azzal az egy szóval volt problémája. Így aztán felkerülhetett a Szózat.orgra, ahova másféleképpen nem nagyon. A szöveggyűjtemény szerkesztői viszont szakmai hibát követtek el. Filológiai pontatlanságot egy tankönyvíró nem engedhetne meg magának. Hiszen folyamatosan erre tanítjuk a gyerekeket is, hogy ellenőrizzék a forrásokat. Élő szerzőnél tényleg nem lett volna olyan nagy munka utánanézni. De a felelős nagyon konstruktívan állt hozzá, megígérte, hogy online azonnal, nyomtatásban pedig ősztől az eredeti fog szerepelni a tankönyvben.
– Felmerülhetett sokakban, hogyan zajlik egyáltalán a tankönyvekbe, esetleg érettségi-feladatsorba történő bekerülés. Nem is keresik meg előtte a szerzőt?
– Nem feltétlenül. Oktatási anyaghoz nem kötelező jogdíjat fizetni, ezért nem szükséges keresniük. De azért illik. Például azért, hogy pontosítsuk a szöveget. Van olyan oktatási anyag, amelyikért mégiscsak fizetnek. Van, hogy épp csak közlik: bekerült. De olyan is volt, hogy meglepődtem, amikor szembejött a szösszenetem egy nyelvtan-szöveggyűjteményben. Tanítottam belőle, és hirtelen elakadt a szavam: „Gyerekek, hát ezt én írtam!”
– Van olyan közeg, amelyben zavarná egy szövege felhasználása?
– Jó kérdés. Nem voltam még ilyen helyzetben. Életemben még tudok szólni az ilyesmi miatt, halálom után hetven évig meg a jogutód. De aztán meg úgyis azt csinál mindenki, amit akar. El tudok képzelni olyan helyzetet, amikor azt mondanám, hogy én itt nem szeretnék jelen lenni. De azt gondolom, hogy ha a szöveg elég erős, kiharcolja magának a helyet még akár egy ellenséges közegben is. Van egy abortusszal kapcsolatos versem, a Halotti beszéd és könyörgés az elvetettekért. Ezt valaki próbálta az abortusztörvény szigorítása melletti érvként használni. Akkor nagyon dühös lettem.
– Nem lehet érv mellette?
– Törvényi értelemben nem. Annak ellenére, hogy megvan a magam véleménye erről. Szerintem a magzat is ember. De azt nem tartom útnak, hogy mások hasonló döntésébe törvényi erővel beleszóljunk. A felvilágosítást, a fogamzásgátló eszközök ingyenes elérhetőséget útnak tartom. A törvényi erővel hallgattatott szívhangot már nem. Miközben persze az apákra ilyen kritériumok nem vonatkoznak. Olyan aljas és manipulatív húzásnak érzem ezt, mint ezt a lefóliázós sztorit. Meg hogy valakinek ilyen kijön a száján: a gyerekeket a nemváltó műtéttől kell megvédeni. Eközben minden második családban még mindig verik a gyerekeket. Számos esetben, ugyanúgy, ahogy a legutóbbi regényemben, nincs hova menekülnie a bántalmazó elől a gyerekét védő szülőnek.
– Sokan kritizálják azért is a törvényt, mert gyerekvédelemre hivatkozik, miközben leginkább csak a melegek ellen küzdenek benne.
– Ennyi erővel a heterókkal is össze lehetne mosni a pedofilokat. Engem gyerekkoromban az utcán fogdosós bácsik, nem pedig nénik zaklattak. Akkor kezdjek én is általánosítani, hogy heteró egyenlő pedofil? Végtelenül álságosnak érzem, ami a közbeszédben megy. Épp ennyire álságos kereszténynek nevezni ezt a rendszert. Miközben biztos vagyok benne, hogy Jézus itt is korbácsot ragadna, és felborítaná az asztalokat.
– Mi miatt lehetnek ennyire ráfeszülve a melegek témájára? Hivatkoznak a kereszténységre, de érezhető, hogy inkább egyfajta konzervatív világkép van mögötte. A kormány láthatóan csak rá akar játszani, miközben vannak emberek, akik tényleg tartanak a dologtól.
– Vannak bizonyos hívószavak, a kormány pedig kihasználja, hogy ezekre az emberek rezonálnak. Vannak, akiknek ha azt mondják, „antikommunista” vagy épp „keresztény”, onnantól a szemüket is kilophatják, akkor is hinni fognak a kormánynak. Nagyon sok embert meg lehet szerezni a homofób szólamokkal is. Az lehet a homofóbia mögött: az életem rossz, de legalább van valaki, akit lenézhetek. „De legalább nem vagyok buzi.” Ezt nem egy embertől hallottam már. Nálam az egésszel azt érték el, hogy korábban soha nem akartam ifjúsági regényt írni meleg főhőssel, de most már nagyon szeretnék. És talán másokban is feltámad hasonló dac: ha Dúró Dóra nem darálja le a Meseország mindenkié-t, nem lesz belőle tucatnyi külföldi fordítás. Ettől még persze léteznek olyan szélsőségek Nyugat-Európában, amelyek ellen ez megfogalmazódik: ki énekelheti a Porgy és Besst, meg játszhatja-e Otellót fehér színész feketére mázolva? Ahogy az is, amikor a fiatal afroamerikai költőnő szövegeit nem fordíthatja le a holland, nem fekete szerző. És igenis amikor Beecher Stowe a Tamás bátya kunyhóját megírta, akkor az egy rohadt progresszív regénynek számított. Amiben nyilván négereket emlegetett, hiszen ez a szó volt napi használatban. Az abszolút rosszindulat mindent megmérgez. Meg sem próbálom a másikról azt feltételezni, hogy véletlenül lépett a lábamra. Valójában direkt tette, és még orrba is akart könyökölni, csak elvétette.
– Nagyon sokszor mintha nehezünkre esne a másikról annyi jóindulatot feltételezni, mint magunkról.
– A rendszerváltás idején még volt egy ilyen rácsodálkozás arra, hogy jé, te ezt másként gondolod. Utána mérgeződött meg az egész. Ami mögé került egy szándékos propaganda is, a „mi” és a „ti” ellentétpárja. A mieink és a tieitek. Pedig nem lesz feltétlenül oké valami még akkor sem, ha úgymond az én védelmemre teszik. Mint akik az említett tankönyv kiadójának üzentek gorombaságokat. Vagy amikor Pankotai Lili ominózus szövege elhangzott, nekem az nem tetszett. Kaptam is emiatt hideget-meleget, hogy hogyan gondolhatom így. Pedig nem fog attól bejönni, hogy az „enyéim” azt mondják, hogy igenis kellene. Ettől még elítélem, amit az iskolában műveltek vele. Egy ilyen helyzetben a pedagógusainak igenis ott kellett volna állniuk mellette.
– A kettős mérce jellemző ilyenkor. Bayer Zsoltnak elfogadják a hívei ezt a stílust, de Pankotai Lilit vagy Nagy Blankát rögtön Trágárkának kezdik becézni. Vagy másik oldalról, elítélik a testszégyenítést, de Schmidt Mária külsejére rögtön megjegyzéseket tesznek.
– Miközben Orbán Viktorral sem az a baj, hogy pocakot eresztett. Sokakra jellemző, főleg bizonyos kor felett. Lehetne ezzel az alkattal egy joviális tündéri nagypapa, aki remek államférfi . Churchill sem volt az a Schwarzenegger-típus. Nem vagyunk ilyenkor jobbak a Deákné vásznánál. Sosem ott volt a törésvonal, hogy jobb- és baloldali. Hanem ott, hogy valaki tisztességes vagy sem, empatikus vagy sem, elfogadó vagy sem.
– Mit tud mondani egy olyan kereszténynek, aki azt mondja, nem a meleg emberrel van gondja, viszont a Biblia a megélését bűnnek tekinti? Felmerült most Hodász András és a Szemlélek esetében is. Miközben itt még egy liberálisabb felfogású portálról van szó.
– Azért messze nem a legprogresszívebb keresztény vonulat a Szemlélek. Ilyenkor mindig Nádasdy Ádámot idézem, ő kérdezett vissza: hány varázslónőt öltél meg ma? Merthogy meg van írva az is, hogy „varázslónőt ne hagyj életben”. Az szintén, hogy ne hordjál kétféle szövetből vett ruhát. Esetleg, hogy a nők fedjék be a fejüket. A Biblia bővelkedik olyan parancsokban, amelyek annak a kornak a rendszerét tükrözték. De például a fogmosásról egy szó sincs benne. Akkor ne is mossunk fogat? „A betű megöl, a szellem pedig megelevenít.” A jézusi szellemiség nekem azt jelenti, hogy amit magamnak nem szeretnék, azt a másiknak se kívánjam. Ha nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy ne foghassam meg a párom kezét, ne alapíthassak vele családot, akkor miért kívánnám ezt másnak? Főleg, hogy nem hátráltat ezzel engem semmiben. Nagyon becsülöm Hodászt is, hogy szembesül mindazzal, amit mondott. És hajlandó bocsánatot kérni érte. Balavány Gyurit is nagyon becsülöm, ugyanezért. Annak idején erősen melegellenes cikkeket írt még a Mindennapira is.
– Ahova ön szintén írt.
– És a mi cikkeink jöttek le egymás után. Az enyém arról, hogy egyfajta kivagyiság ez: van kit lenézni. Nagyon becsülöm Gyuriban, hogy amikor benne ez átfordult, nem tussolta el a régi véleményét. Hanem azt mondta, hogy ő így gondolta, de megtért belőle. Ez abszolút keresztény hozzáállás. Nekem is van pap barátom, akiről azt érzem, hogy zsigerből utasítja el a melegséget. De azt is látom rajta, hogy mégis van benne elfogadás, hogy folyamatosan formálódik a véleménye, hogy nem dogmatikus.
– A kereszténység közel áll önhöz, mégis a vallásosság egészen negatív színben jelenik meg új regényében, az Egy nőalak szürke kontúrjában.
– Egészen szélsőséges dolgokat mondtam én már a regénybemutatón, és azóta is pár helyen. Például, hogy semmi nem tett olyan rosszat Jézus ügyének, mint az egyház. Onnantól, hogy a kereszténység hivatalos vallássá lett, és nem kellett az arénában az oroszlánoktól félni, elképesztő torzuláson ment keresztül. Nyomokban tartalmaz már csak Jézust és Szentlelket. Isten kegyelme, hogy még mindig nem dőlt a fejükre ez az egész. Ami a legrosszabbat teszi az egyháznak, az a hatalom.
– Viszont közösséget is ad az egyház, nem? Amit a Larry című filmben is láttunk: a gyülekezet hatására az alkoholizmust is elhagyta az apa, és próbált jobb emberként élni.
– Tök jó lenne ez önmagában. A spirituális mozgalmakkal az a baj, hogy lelki gyógyulást, szembenézést viszont nem szorgalmaznak. Nagyon sokaknál látom, hogy visítanak a traumáik. Kilógnak a beleik, úgy járkálnak. De nem akarnak ezzel foglalkozni, inkább öntenek rá egy adag spirituális szószt. Tök mindegy, hogy táltos, buddhista tanító vagy keresztény pap. Azt látod, hogy fú, tíz év terápia elkélne neki. Nem szeretnék persze a terápiából sem új vallást csinálni. Aki jó lelkész, nem úgy gyóntat, hogy végighallgat, majd annyit válaszol, hogy mondj el tizenöt Miatyánkot – bár én protestáns vagyok, sosem gyóntam –, hanem lelki gondozást végez. A spiritualitást ennek ellenére nagyon sokszor arra használják, hogy az önismeret útján ne kelljen végigmenni. Mert az fájdalmas.
– Nem kapcsolódik mégiscsak sokszor össze vele? Az ember elgondolkozik múltbeli cselekedetein, megbánja őket. Ezért is próbál változtatni.
– Jó esetben. De amikor áttérsz egy „megtisztult életre”, nem gondolsz arra, hogy még mindig szükséged lenne gyógyulásra. Inkább megpróbálsz úgy tenni, mintha egy csapásra minden rendben lenne az életedben. Ami táptalaja a képmutatásnak, az álszentségnek. Mert meg akarsz felelni. Ugyanez a megfelelési kényszer sodor bele abba is, hogy mindent elviselj, ami közben egyáltalán nem komfortos számodra. És ezzel nagyon könnyű visszaélni. Megmondják, hogyan kell viselkedned és hogyan kell érezned. Te pedig elszakadsz a valódi érzéseidtől. A vallásos normatívából pedig nagyon könnyen következik az intézményi bántalmazás.
– A regény szereplőin az látszik, mintha többnek is kezdenék magukat gondolni a hittől. Mintha a vallásos érzületre való rátalálás egyfajta magasabb erkölcsi pozíciót biztosítana nekik.
– Azt megértem, el is tudom fogadni, ha előbbre valónak érzed magad abban, hogy bizonyos kérdésekre már van válaszod. De rögtön felmerül a kérdés, hogy rá akarod-e erőltetni a te válaszaidat a másikra. Volt egy evangélikus lelkész barátnőm, akit kicsit bele is csempésztem ebbe a regénybe. Ő mondta, hogy ő márpedig nem Jézus píárosa. Nem az a feladata, hogy mindenkire ráerőltesse Jézust. Hanem hogy az adott ember adott helyzetét segítse, neki adjon megoldást. Egy keresztény persze nem könnyen tud elszakadni attól, hogy számára mi a megoldás. Kérdés, hogy ebből mennyire lesz támogató tanácsadás, és mennyire inkvizíciós, vallási erőszak.
– Károsnak érezte a saját életében ezt?
– Ezt a fajta fundamentalista kereszténységet igen. Ami engem a konyha, a gyereknevelés és a férfi kiszolgálásának háromszögébe próbált szorítani. Még ma is van olyan mesterem, akivel húsz éve nem beszéltem, de rám ír: olvasta egy mesémet, és mennyire szuper. Higgyem el, az vagyok én igazán, nem ezek a szörnyű feminista verseim.
– Hiszen ő az előbbit érzi magához közelebbinek.
– Persze, de akkor mondja ezt! Hogy neki jobban tetszik. Ne rám vetítse ki. Én sokáig próbáltam megfelelni ennek a képnek, és eljutottam odáig, hogy elkeseredetten utáltam Istent azért, mert nő vagyok. Én is nyakig benne voltam abban, hogy nulla önismerettel spirituális szósszal öntöttem le valamit. És ebből az önismereti hiányosságból fakad sokszor, hogy lenézem azt, aki nem úgy él, ahogy én. Vagy inkább, aki nem játssza meg magát olyan jól, mint én.
Itt jön be az erkölcsi felsőbbrendség kérdése. Réz Anna könyvében, a Mardosban olvastam, hogy a moralizálás tök jó eszköz arra is, hogy a másik fölé helyezd magad, tehát igazából hatalmi kérdés. Ugyanúgy, mint ahogy azt mondja egy homofób, „az életem egy romhalmaz, de én legalább nem vagyok buzi”, az ellenzéki értelmiség vagy az irodalmi élet szereplői azzal jönnek: „lehet, hogy elmentem a Petőfi Kulturális Ügynökséggel mindenfelé, de legalább nem pályáztam az MMA-hoz”. Vagy: „én ugyan pályáztam az MMA-hoz, de legalább nem mentem el a PKÜ-vel ide-oda”. Vagy én legalább nem fogadtam el ezt és ezt a díjat. Vagy nem mentem el a Tusványosra. És úgy húzom meg ezeket a határokat, ahogy a Fidesz a választási körzeteket. A lényeg, hogy én legyek a nyerő.
– Mennyire fontos a megbocsátás, a kegyelem? A könyvében ez is fontos kérdésként merül fel. Vagy Puskás Panni hasonló regényében, a Megmenteni bárkit-ben. A keresztény ember nem tűnik mindig megbocsátóbbnak ezekben a művekben. Csak annak kell megbocsátanunk, aki kimutatja, mennyire bánja a történteket? Vagy meg kell mindenkinek?
– Szerintem azért fontos a megbocsátás, mert az ember személyiségének van szüksége rá. Nekünk van szükségünk arra, hogy ne gyűlölködjünk, ne haragudjunk. Megbocsátani viszont nem tudom, lehet-e anélkül, hogy előtte nem éltem meg a haragomat. Lehet, hogy nem megyek oda, és borítom rá az asztalt a másikra, de legalább magamban szembesülni kell azzal, hogy mit érzek. A megbocsátás jelentheti azt is, hogy próbálok empatizálni azzal, aki engem bántott. Meg azt is, hogy nem akarok visszavágni, bosszút állni. Nyilván sokkal könnyebb megbocsátani annak, aki bánja a dolgot, aki megpróbálja jóvá tenni. De a másik részéről sem működik az, hogy meggyónom, majd visszamegyek újra elkövetni. A gyónáshoz vagy megbánáshoz társulnia kell a jóvátételnek. Az nem jóvátétel, hogy elmondok tizenöt Miatyánkot. Nyilván vannak helyzetek, amikor nem lehet újjáépíteni a kapcsolatot. Pont a bántalmazó kapcsolat ilyen. Ahhoz, hogy ne sodródjon vissza valaki a bántalmazott szerepbe, egy lehetősége van: menekülni.
– Sokan visszautasítják viszont, hogy áldozatként tekintsenek magukra. Hiszen mindenki a saját története hőse szeretne lenni.
– Ettől még ha a gyerekkorban zaklatás történt, az a gyerek áldozattá vált. És ha felnőttként azt tudja mondani, hogy az a kicsi én áldozat volt, azzal győzhet végül.
Ha azt mondom, hogy én nem vagyok áldozat, el is utasítom azt az egykori énemet, aki mégiscsak azzá vált. Velem a legtöbb, ami történt, a villamoson a fogdosós bácsi volt. De még egy ilyen mindennapos sztori is képes traumatizálni. Abszolút ismerem azt a disszociációt, hogy levágom a fejemet, és ami a testemmel történik, arról nem veszek tudomást. Pedig a gyógyulás része azonosulni a testemmel, és együttérezni azzal a kicsi énnel, akit gyerekkoromban bántalmaztak.
– Az áldozati szerep része a kortárs ideológiai küzdelmeknek is. A progresszívekkel szemben fel szokás hozni, főleg nyugatabbra, hogy egyfajta sérelmi versenybe kezdenek bele. Azé lesz a nagyobb morális megalapozottság, aki több szempontból tartja magát áldozatnak.
– Létezik passzív agresszió, mártírszerep is. Amikor azzal zsarolom a másikat, hogy engem mindig bánt. Amikor bűntudatot akarok kelteni. Ahogy Karinthy parodizálta Füst Milánt: „ó, uram, engem bántanak”, „roppant hideg hagymákat eszek”, „és bizonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról”. Tök szimpatikus például a Gólem Színházban Borgula András hozzáállása, hogy neki zsidóként elege van abból, hogy a zsidókat az áldozatiságuk határozza meg. Van más út is ma már. Ha ezt én mondom gójként, akkor rohadjak meg, mert az arénán kívülről nem szólunk be az ott harcolónak. De amikor ő belülről mondja ezt, az nekem tök szimpatikus: erőt látok benne. Nekem pedig, ha a saját életem hőse akarok lenni, az kell, hogy a traumáim ellenére is lássam a hősiességet a túlélésemben és abban, hogy képes vagyok akár romjaiból is újraépíteni az életem.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 34. számának (augusztus 25 – 31.) nyomtatott változata.
