Kódorgok a tömegben. Sehol egy ismerős arc. Ennek most örülök. Fiatalok, ennek még jobban.
Korábban még a tízezres tüntizések – hogy a kormánypárti hívők nyelvi leleményével éljek – inkább egy gigantikus nyugdíjasklub összejövetelének tűntek; számtalan ismerős arc, forradalmi hevületű, ötvenesek, hatvanasok, hetvenesek.
Megpróbálom felidézni, hogy az elmúlt tucatnyi év alatt hány tüntetésen is voltam. Az első a hárompilléres nyugdíjrendszer felrúgása volt még 2010-ben, pár tucatnyian lézengtünk ott, néhány hónappal a Fidesznek már akkor a holdról is látszó győzelme után. 2011-ben tavasszal vagy 30 ezren gyülekeztünk az Erzsébet híd környéként a sajtószabadságért, azután szeptember-október az első tanártüntetések: „nem tetszik a rendszer” slágerré avanzsált indulójával. Ma a klip énekese már külföldön él. 2012 vagy százezren az Opera előtt az Alaptörvény ellen protestáltunk. A köztévé kormány alá gyűrése ellen is tiltakoztam valamikor pár tucatnyi magammal, csak arra emlékszem
hideg – talán novemberi – nap volt.
Azután jöttek a Milla tüntetések, egymillióan a sajtószabadságért, vagy két évig élt a mozgalom, az egymillió pedig csak vágyálom maradt. 2016 elég sűrű év volt. A Népszabadságot is megorvgyilkolták, egy-két ezren sirattuk a parlament előtt. De Sándor Mária is akkor szállt harcba meglehetősen magányos Jeanne d’Arc-ként – vagy mondjak inkább női Don Quijoteként – az egészségügy reformjáért.
Majd a „Tanítanék” mozgalom jelképévé vált kockás inges tanártüntetések. Nem is tudom már, hogy a szabad oktatatás ellehetetlenítése ellen hány tüntetésen vettem részt.
Csak arra, hogy folyton esett az eső, így lettek ezek az esernyős tüntetések. Igaz a CEU elüldözését megakadályozandó – tudjuk a remény hal meg utoljára – protestáláson sütött a nap. Ott is hiába persze. Arra pedig hogy az MTA beszántása elleni vonuláson milyen volt az idő, már nem emlékszem.
Néha még tüntettünk a munkavállók jogfosztása ellen, legutóbb meg mintha az SZFE kivégzését akartuk volna megakadályozni.
Akár sokan voltunk, akár kevesen, minden esetben az jött be, amire Orbán Viktor mindig is játszott: majd megunják és hazamennek.
Mit vársz most – kérdi a barátnőm legyintve, aki már rég megunta ezt a kilátástalannak tűnő macska-egér játékot. Én a hólabda effektusban reménykedem: talán most – ezernyi zsibbadt vágyból, lesz végre egy közös akarat. Mielőtt elmennek azok a fiatalok, akikben még ott ez elszánás. Talán ők nem unják meg, itt akarnak élni, tanulni, dolgozni.
Vagy – szomorú, hogy Ady még mindig mennyire aktuális – „elmegy a kútágas, marad csak a kútja”. Meg a híres Orbánklánnak úri pereputtya…
Forrás: Újnépszabadság
