Azt nem mondhatnám, hogy életemben soha semmilyen stiklit ne követtem volna el. Persze nagy bűnök nem terhelik a lelkiismeretemet: egy-két haveri bunyó a suliban, cigizés a gimi wc-jében, sunnyogás katonáéknál, puskázás az egyetemi zh-k írásakor, apró trükkök a munkahelyi kilométer- és költségelszámolásokban, tilosban parkolás, sebességtúllépés…
Ily módon soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy az éppen adott közösség előtt igazán szégyellnem kellett volna magam, tehát nem tudom, nem tudhatom, hogy egy súlyos lebukás után hogyan viselkednék. Magamat ismerve azonban teljes bizonyossággal állíthatom, hogy vagy a lehető leggyorsabban kilépnék az aktuális kollektívából, vagy ha ez nem lehetséges, igyekeznék háttérbe húzódni, láthatatlanná válni.
Mindenki magából indul ki, így én is. Azt gondoltam volna tehát, hogy Orbán Viktor és főkolomposai – nem is a katasztrofális vereség, hanem a naponta kiderülő újabb és újabb, súlyos és még súlyosabb bűnök hatására – magukba szállnak, és ha elbujdosni nem is fognak, de legalább kicsit meghúzzák magukat, és visszavesznek az arcukból. Ehelyett – médiabirodalmuk összeomlása és a kommunikációs milliárdok hiányában persze kisebb hatásfokkal – folytatják azt, ami – részben legalábbis – hozzájárult csúfos bukásukhoz: arrogánsak, hepciáskodnak, csúsztatnak, fröcsögnek, kígyót-békát kiabálnak, önkényúrként önkénnyel vádolnak, a demokratikus ellensúlyok felszámolójaként a demokrácia halálát vizionálják, a kákán (és a vízügyi államtitkáron) is csomót keresnek.
Az ok minden bizonnyal Orbán személyiségében és az ebből fakadó magatartásában rejlik: tőle teljesen idegen a belátás, a megbánás és – főleg – a bocsánatkérés. Ezért aztán „nincs idő a múlt hibáinak elemzésére”. És, ugye, azt is régóta tudjuk, hogy minden meccs addig tart, amíg őorbánsága azt meg nem nyeri. Személy szerint nagyon örülök, hogy ennyire ragaszkodik a hatalomhoz, mert ez – szerintem – garantálja, hogy ő és udvaroncai előbb-utóbb eltűnnek a süllyesztőben.
Orbán példaként hivatkozik a közelmúlt néhány olyan esetére, amikor valamely vereséget szenvedett politikus visszatért a hatalomba: Trump, Fico, Jansa… Hogy ezek az urak mennyire tekintendők ideálnak, azt itt és most nem vitatnám, inkább egy más példát ajánlanék az ex-kormányfő figyelmébe:
Richard Nixon, amikor az általa vezetett adminisztrációról kiderült, hogy közük volt a Demokrata Párt főhadiszállására való betöréshez és az illegális lehallgatásokhoz, lemondott, és visszavonult kaliforniai birtokára. A továbbiakban pedig alig mutatkozott a nyilvánosság előtt, kerülte a politikát, idejét-energiáját emlékiratai megírásának szentelte.
Kíváncsian várnám Orbán Viktor memoárját.
