Tudjuk jól, hogy az orbáni hatalom propagandája mindig is előszeretettel akaszkodott rá valamely pozitív tartalmú kifejezésre, és igyekezett elhitetni az erre fogékony választókkal, hogy az adott fogalom hiteles képviselője kizárólag Orbán Viktor és a Fidesz lehet. Emlékszünk még: polgár-polgári, nemzet, haza, keresztény hagyományok és értékek, család, béke,… Immáron vagy két éve bővült a lista: nincs nap, hogy a kormánypárt vagy a kabinet valamelyik korifeusa ne aggódna az ország szuverenitásáért, vagy ne vádolná-szidalmazná az ellenzéket, a civil szervezeteket, a sajtót, a Soros-hálózatot, Brüsszelt, Amerikát, hogy a magyar szuverenitást veszélyeztetik.
De mi is ez a szuverenitás egész pontosan? Az értelmező szótár szerint: mindenféle külső kényszertől, befolyástól való mentességet, önállóságot, önrendelkezést, nem korlátozható, csorbíthatatlan, kizárólagos, korlátlan jogot. További szinonimái: autonómia, függetlenség, szabadság. Hát ez valóban kívánatos (lenne).
A „magyarok” persze nemcsak államként, de magánemberként is szeretnének szuverének lenni. Abban az értelemben bizonyosan, hogy az alkotmányban foglalt, mindenkit megillető olyan jogaikkal „csorbíthatatlanul és korlátlanul” élhessenek, mint például az egészséges környezethez, az oktatáshoz, a szociális biztonsághoz vagy éppen a sztrájkhoz való jogosultságok. A nyugdíjasok elvárhatnák, hogy ne csak a manipulált inflációs adatokhoz igazítsák járandóságukat, hanem a gazdaság növekedéséből is részesedhessenek, vagy hogy az őket megillető, 40-50 évi munkával megszolgált nyugdíjemelést ne valamiféle úri kegynek állítsa be a hatalom. A gondozásra szoruló gyermekeknek és időseknek járna a méltó bánásmód mind elhelyezésüket, mind ellátásukat tekintve. Az LMBTQ-embereknek minimális elvárása lehetne, hogy ne mossák össze őket a pedofilokkal. És a sor még bőven folytatható lenne az életkörülményeket súlyosan károsító intézkedésekkel (postabezárások, vasútvonalak megszüntetése, „szüneteltetett” kórházi osztályok, műtéti várólisták). Stb, stb, stb.
A vállalkozók és cégek se lehetnek elégedettek saját szuverenitásukkal. Az állam teljesen önkényesen (és sokszor minden gazdasági észszerűséget nélkülöző módon) avatkozik bele a piaci folyamatokba: extraprofit-adónak becézett forgalmiadó-növelések, élelmiszer-ársapkák és üzemanyag-árstopok, kötelező akcióztatás, hogy a haveri vállalkozások monopolizált helyzetéről, a levajazott és durván túlárazott „közbeszerzésekről” és a „visszautasíthatatlan ajánlatokról” már ne is essék szó, amelyek esetleges elutasítása azonnal többféle hatósági vegzatúrát indít el. Mindezek tetejébe a szuverenitására oly kényes kormányzat legfelsőbb szintjein rendszeres az egyes piaci szereplőkkel szembeni hangulatkeltés is: például a „multik árspekulánsok”, akiket ki kell szorítani az országból, és „szőröstül-bőröstül meg kell venni”, de az üzemanyag-forgalmazók is szavahihetetlen bagázs, akik nem tartják a benzin árát a kormány által – nem tudni, milyen számítások alapján – megálmodott és megkövetelt szinten (lásd: kényszertől, befolyástól mentes önrendelkezés).
A földmívesek is vágynának egy kis szuverenitásra, legalább annyiban, hogy az állam ne játssza át a termőföldeket, se lakóparkokat, luxusapartmanokat vagy üdülő- és szórakoztató centrumokat építő NER-huszároknak, se kínai-koreai akkumulátor-gyáraknak, se jó kapcsolatokkal rendelkező pesti diszkósnak, aki a megyei kormányhivatal hathatós segítségével próbálja lenyúlni a – többek között az állam által elkobzott lovakat ingyen tartó – menhely területét. Abban persze már a leghiszékenyebb agrárvállalkozók sem reménykednek, hogy a kormányzati ígéretekhez híven a családi kisgazdaságok juthatnak az eladásra hirdetett állami földekhez, és nem néhány haveri nagybirtokos gazdagodik tovább.
És bizony az önkormányzatok is szeretnének némi szuverenitást, hogy a kormány ne hozhasson kénye-kedve szerint olyan törvényeket, amelyek egyre több bevételétől fosztják meg a helyhatóságokat, amelyek így egyre több vagyonelemtől (vízművektől, orvosi rendelőktől, iskoláktól) kénytelenek megválni, míg lassan teljesen kiüresednek. Szeretnének „befolyástól mentes, önálló” döntéseket hozni például arról, hogy létesülhet-e a lakóépületektől kőhajításnyira környezetszennyező és az egészségre veszélyes anyagokkal dolgozó vegyi üzem. És szeretnék elkerülni, hogy a kormány kicsinyes bosszút álljon, ha netán a település nem kormánypárti képviselőt vagy polgármestert választ.
Sokkal nagyobb szuverenitásra lenne szükségük az egyházaknak is, amelyek közül némelyeket a hatalom könnyűszerrel korrumpált, hogy onnan kezdve a kormányzat legkevésbé keresztényi állításait és intézkedéseit is szó nélkül hagyják, sőt egyes papjaik a szószékről is az állami propagandaszólamokat hirdessék. Persze szeretne szuverén működést az a felekezet is, amelyet – hazai és nemzetközi bíróságok ítélete szerint is – jogtalanul fosztottak meg egyházi státuszától és így bevételei nagy részétől, és amelyet – az általa fenntartott szociális oktatási intézményekkel együtt – végveszélybe sodort a múltját feledni és feledtetni akaró miniszterelnök.
A média is (így általánosságban, és nem beleértve a propagandista bértollnokokat) nagyobb szuverenitást óhajtana, hogy a kormány és az alá tartozó vagy neki gazsuláló cégek reklámbevételei ne torzítsák el a nyilvánosságot, hogy ne csak azok az orgánumok tudjanak viszonylag jól megélni a piacon, amelyek kritikátlanul szajkózzák a központilag meghatározott lózungokat, sokszor erősen túltolva, durva hazugságoktól és ordenáré karaktergyilkosságoktól sem visszariadva, mit sem törődve a számolatlanul elvesztett sajtóperekkel.
Aggódhatnak szuverenitásukért a különféle civil és szakmai szervezetek is. Egyrészt, mert ma már általános, hogy a kormány a törvények és rendeletek előkészítése során „megfeledkezik” egyeztetési kötelezettségeiről, sőt olykor csak a véletlenen múlik, hogy egy salátatörvénybe (ami eleve egy mélységesen antidemokratikus trükk) elrejtett intézkedést még a „bátorok” jóváhagyása előtt felfedezzenek. Ennél is fenyegetőbb az orvosi kamara esete, ami megmutatta, hogy ha egy szervezet kellemetlenné válik a hatalom számára, akkor napok alatt képesek akár törvényileg is ellehetetleníteni.
Végül nézzük az ország szuverenitását, ami talán még a legnagyobb-legerősebb államok esetén is csak fikció. Az Egyesült Államok, Kína, India vagy Oroszország sem élvez „mindenféle külső kényszertől, befolyástól való mentességet”, részben mert például nemzetközi szervezetek tagjaként és nemzetközi szerződések alanyaiként önként lemondanak autonómiájuk és önös érdekeik egy részéről. Másrészt, mert a globalizált világban a leggazdagabb országok sem képesek függetleníteni magukat a világpiactól, sem a ritka nyersanyagokat vagy éppen a munkaerőt beszállító országoktól, sem a felvevőpiacok keresletétől, ösztönző vagy korlátozó szabályaitól. Az pedig aligha szorul különösebb magyarázatra, hogy a gazdasági tárgyalások gyakorta járnak politikai alkukkal, kompromisszumokkal, egyoldalú vagy kölcsönös engedményekkel. Hogyan beszélhetnénk ezek után arról, hogy egy olyan, se létszámában, se gazdasági erejében, se természeti forrásaiban nem jelentős, és ezért a külkapcsolatoknak ennyire kitett ország, mint a mi „lángoktól ölelt kis hazánk”, szuverén lehetne. Autonómiánk egy részét eleve feladtuk, amikor az unióhoz és a NATO-hoz csatlakoztunk. Éveken át számtalan vonatkozásban kedveztünk a németeknek, akik beruházásaik és vállalkozásaik révén legfontosabb politikai kapcsolatainkat is jelentették. Most meg éppen az oroszoknak és a kínaiaknak árusítjuk ki uniós tagságunk előnyeit, s ezzel szuverenitásunk jó részét is.
Olybá tűnik tehát, hogy amikor miniszterelnökünk és kormánya az ország szuverenitását néhány médium, pár civil szervezet (netán egy-két párt) külföldről érkező – a kormányzati propagandamilliárdokhoz képest csekély – támogatásától félti, akkor vagy csak gumicsontot dob a közvéleménynek (sokadszor), hogy elterelje a figyelmet a valós problémákról, vagy megpróbálja megfélemlíteni és esetleg ellehetetleníteni a még működő kormánykritikus sajtót meg civileket.
Igaz persze, hogy egyik cél sem zárja ki a másikat.
