Gondolom, minden jóérzésű ember borzadva nézi a napvilágra került videókat, olvassa a megvert, megszégyenített, szexuálisan bántalmazott gyerekek beszámolóit. Sajnálatos módon nekem ezekkel az impulzusokkal egyidejűleg két további „olvasmányélmény” jutott: az egyik egy harmadosztályú amerikai krimi, a másik egy 1982-ben íródott irodalmi szociográfia (Géczi János: Vadnarancsok).
Az előbbiben a kitalált főhős intézetbe kerül, ahol arra az – egyáltalán nem fiktív – tapasztalatra jut, hogy egy ilyen intézményben háromféle nevelő dolgozik: vannak, akik elkötelezettek és elhivatottak a gyermekek iránt; vannak, akiket a munka nem igazán érdekel, csak szükségük volt/van valamilyen pénzkeresetre; és vannak, akik „elhagyott és nemkívánatos gyerekekre vágynak, akik nem panaszkodnak, és akiknek nem hisznek, amikor panaszkodnak.” Nos, a mai magyar fizetések mellett erősen valószínű, hogy nálunk csak az első és a harmadik csoport képviselői vannak jelen az úgynevezett gyermekvédelemben: az odaadó és áldozatkész gyermekszeretők és a szadista vagy perverz gyermekbántalmazók.
A Vadnarancsokból pedig – többek között – megtudhatja az elkeseredett olvasó, hogy negyven-ötven éve sem volt jobb a hazai helyzet: a nevelőintézetek vezetői és dolgozói nagy arányban a feladatra alkalmatlan, basáskodó, hatalmukkal visszaélő, durva alakok voltak. A körülmények némi romlására azért abból lehet következtetni, hogy a megszólaltatott intézetis lány annak idején nem mesélt megerőszakolásról, szexuális kényszerítésekről, csak némi tapizásokról.
Kötöttfogás 376. – Extra: Ez Orbán legnagyobb gyalázata – Résztvevők: Csintalan Sándor, Stefano Bottoni, Pap Réka Kinga, Kukorelly Endre, Reichert János. A műsorvezető Lampé Ágnes.
Az embernek az az érzése, hogy a mindenkori hatalomnak (vagy legalábbis a hatalmaskodó senkiháziaknak) kiszolgáltatott gyerekek mindig is siralmas helyzetben voltak. Egy kevéske kutakodással ez az érzés csak egyre erősödik.
A 12–18. századi francia árvaházakban például szélsőséges elhanyagoltságban tartották az elhagyott vagy elárvult csecsemők és gyerekek tömegeit, akiket dolgoztattak, és gyakran kiadták őket paraszti kényszermunkára is. Nálunk ebben az időben nem intézményi keretek között kezelték az otthontalan gyerekek ügyét, hanem gyámság útján: a kinevezett „gondviselő” adta szolgálatba, háztartási vagy mezőgazdasági munkára az árva gyereket, ahol aztán persze gyakori volt a rossz tartás és a testi fenyítés.
Dickens műveiből ismertek lehetnek a 16–18. századi angliai „javítóintézetek”, ahová az árva, a csavargó, kolduló gyerekeket zárták, és ahol kemény fizikai büntetésekkel meg kényszermunkával igyekeztek megtörni a szerencsétleneket. Ebben az időben már a Magyar Királyságban is léteztek városi szegényházak, ispotályok, ahol a gyerekeknek a felnőttekhez hasonlóan dolgozniuk kellett, és ahol a fizikai bántalmazás megszokott és elfogadott volt.
Sokak számára szintén ismerős lehet az Oszmán Birodalom bevett gyakorlata, amellyel keresztény fiúk elrablása, identitásuk erőszakos megváltoztatása és janicsárokká nevelése révén növelték az állam erőforrásait, a katonai létszámot.
De a kiszolgáltatottság nem csak a nincsteleneket vagy az árvákat sújtotta. A 15–18. század rendházaiban a nemesi és polgári családok által „felajánlott” 6-10 éves gyerekeket, vagy éppen az angol és francia bentlakásos elit kollégiumok diákjait teljes elszigeteltségben, kemény fegyelemmel, gyakori testi fenyítéssel és megalázásokkal „nevelték”. A debreceni, sárospataki, pápai kollégiumokban is működött a hallgatás kultúrája, bár nem papok vagy tanárok, hanem „csak” az idősebb diákok uralkodtak a fiatalabbakon.
És aki azt hiszi, hogy a modern korok érdemi változást hoztak, az téved. A 19–20. század is teli van gyermekvédelmi anomáliákkal.
A 2009. évi Ryan-jelentés például feltárta, hogy Írország ipari iskoláiban 1860–1996 (!) között gyakori volt a fizikai erőszak, a szexuális bántalmazás, a kényszermunka. Nagyjából hasonló intervallumban bentlakásos iskolákba kényszerítették a kanadai őslakosok gyermekeit, akiket aztán nemcsak asszimilációs célú kulturális és nyelvi elnyomás ért, hanem rendszeres fizikai és szexuális erőszak is – állapította meg a Truth and Reconciliation Commission. Hasonlóan rasszista program zajlott 1910–1970 között Ausztráliában: a családjuktól elszakított őslakos gyerekeket érzelmi és fizikai bántalmazással „nevelték”. A Szovjetunióban 1930–1990 között a „nép ellenségeinek” gyerekeit állami gondozásba vették, ahol erőszakos fegyelmezés mellett törekedtek politikai átnevelésükre. Ceaușescu árvaházaiban 1960–1989 között az abortusztilalom miatt tömegessé vált állami gondozásban egészen infernális, a középkori nyomorúságot idéző elhanyagoltságban éltek a gyerekek.
Flaszter 384. – Szőlő utca: aljas húzás az Orbán-kormánytól – Témáink: Rendőrség a javítóintézetekben. Politika és gyermekvédelem. Csúnyán elhasalt a Szuverenitásvédelmi Hivatal. Itt az újabb sokmilliárdos Fidesz-mutyi. Trump és Orbán – de ki mond igaza?
Mindezek alapján úgy tűnhet, hogy ami ma Magyarországon a „gyermekvédelemben” történik, az nem egyéb, mint a történelmi hagyományok folytatása. Ugyan azt ma már ép ésszel senki nem gondolhatja, hogy a gyermekeknek nincsenek jogaik, vagy hogy az apa, a gazda, a mester, netán az állam tulajdonát képeznék, de jogaik korlátozása, csorbítása, a jogorvoslati (de sokszor már a panasztételi) lehetőségeik akadályozása mindennapos. A zárt intézmények, a hierarchia, a vezetői hatalomkoncentráció, a nevelők-tanárok elszámoltathatatlansága, a nem létező vagy hiányos és esetleges ellenőrzések, a vélt hatalom megrészegítő hatása egyszerűen melegágya az erőszakos fegyelmezésnek, a szexuális visszaéléseknek, az esetleges panaszok eltussolásának, a felszólamló fiatal hiteltelenítésének.
Mindez tehát senkit sem kellene meglepjen. Még a regnáló – állítólag nagyon család- és gyermekbarát – kormányzatot sem. Éppen ellenkezőleg: nekik kellene a leginkább tisztában lenniük az általuk működtetett rendszerek sajátosságaival. És ha azok nem kívánatos sajátosságok, akkor olyan kereteket, feltételeket, szabályokat kellene (kellett volna már régen) alkotniuk, amelyek megakadályozzák a pusztító erők érvényesülését.
Jól – és napról napra jobban – látható, hogy erre Orbánék teljességgel alkalmatlanok.