A Magyar Hang cikke. Benne szenzációs NER-híradó: Kínai rendőrök felügyelik az Opera büféjét.
a Magyar Állami Operaház királylépcsőjénél 2024. január 22-én (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)
Igen nagy port kavart az Operaház igazgatójának intézkedése, nevezetesen, hogy a büfé bevételeinek növelése érdekében a Carmina Burana előadását félbe kell vágni, és félórás szünetet kell tartani. A dolog úgy tudódott ki, hogy a darab karmestere nyilvánosan bejelentette, a továbbiakban nem fogja vezényelni a művet. Az igazgató művészetellenes és szakmaiatlan döntése sokaknál kiverte a biztosítékot, szinte azonnal érkeztek felháborodott nyilatkozatok, a közösségi oldalakat pedig elárasztották a gúnyos mémek.
Az csak olaj volt a tűzre, hogy Ókovács Szilveszter a felzúdulást műbalhénak nevezte, és egy posztban kicsit lekezelően, kicsit kioktatóan több tiszteletet követelt – az Operaház és a produkcióban részt vevő énekkar mellett – a zeneszerzőnek, Carl Orffnak. Ennél nagyobb marhaságot akarva sem lehetett volna elkövetni: éppen az igényel tiszteletet a mű szerzőjének, aki a lehető legprofánabb okból, perecek és szendvicsek értékesítését növelendő változtatja meg a darab világszerte megszokott, immár nagyjából kilencven éve bevett módját. Finoman szólva is: öngól!
Hamarosan sokkal hosszabb szünet jöhet az Operában – A Carmina Burana megszakítása okozta felháborodás elterelte a figyelmet egy sokkal nagyobb problémáról, az operaházi dolgozók helyzetéről.
Innen nézve tökéletesen érthető a fokozódó felháborodás, a napok óta áradó keserű vagy éppen csúfondáros posztok, kommentek, jópofaságok. Ezeknek azonban vagy egy komoly hiányosságuk: kellően lejáratják ugyan az operaigazgatót, de nem segítenek megoldani a nemzet egyik legfontosabb kulturális intézmények anyagi problémáit. Engedtessék hát meg nekem, hogy részben az egyszerű józan ész nevében, másrészt bő negyvenévnyi reklámszakmai tapasztalattal a hátam mögött tegyek néhány javaslatot.(Figyelem: irónia következik).
Legelőször is: rossz a műsorválasztás. Megnéztem a legismertebb videómegosztó kínálatát, amelyben elég sok Carmina Burana felvétel látható, és – igaza van a háborgóknak – egyetlen egyet sem találtam, amiben szünet lett volna. (Persze lehet, hogy ez azért van, mert a felvételek helyszínéül szolgáló operaházak, zeneakadémiák, színházak és fesztiválhelyszínek egyike sem rendelkezik büfével. De ez azért nem valószínű.) A lényeg: ha a perecforgalom felfuttatása ennyire fontos, akkor eleve csak három-négyfelvonásos operákat kell műsorra tűzni. Ezeknél nyilván senki nem fogja kifogásolni a felvonások közötti szüneteket.
Másodszor: upselling. Sajnálom, de erre nincs igazán jó magyar kifejezés, ám könnyen körülírható: a vevő által kért termékhez kínáljunk valamilyen többletet vagy javasoljunk magasabb árfekvésű egyebet. Ha valaki ásványvizet kér, az ügyes büfés beszélje rá limonádéra, a limonádé helyett pezsgőre, perec helyett szendvicsre, szendvics helyett rántott szeletre, minden étel mellé italra, minden ital mellé ételre… A módszer csúcsa, ha az operabarátok nagy részét ott lehet marasztalni az előadás utáni ökörsütésre is.
Harmadszor: készenléti díj. Ezt a közműszolgáltatóktól kell eltanulni: ugye, már vagy 25-30 éve kitalálták, hogy nemcsak az áramért-gázért kell fizetnünk, hanem a rendelkezésre állásért és a hálózat használatáért is. Az Opera büféjében ilyen díj lehetne a pohár- és tányérbérlési taksa és a mosogatási átalány, amit a mindenkori (amúgy, ahogy a híradásokban látom, elég borsos) árakon felül kellene felszámítani.
Negyedszer: a kereskedelmi médiumok modellje. A közművek mintájának követésénél sokkal jobb eredményt kínál a műsorszámok közötti és a műsorszámok megszakításával keletkező reklámlehetőségek kiaknázása. Azt a művészi értékek sérelme miatt semmiképp nem javasolnám, hogy egy áriát vagy egy duettet hirdetéssel szakítsanak meg, de a szereplőhöz, témához, helyszínhez kapcsolódóan a háttérre lehetne vetíteni kereskedelmi üzeneteket (például: Violetta – magánklinika, Aida vagy Pillangó kisasszony – utazási iroda). Az igazgató úr kiváló kormányzati kapcsolatainak köszönhetően további óriási tartalékok vannak a társadalmi célúnak hazudott politikai hirdetésekben, amelyekre a költségvetés kimeríthetetlennek tűnő forrást biztosít. Ezeket – az állítólagos társadalmi haszonnak köszönhetően – talán még egy-egy népszerű ária vagy kórus után, a felvonás közben is el lehetne mondani vagy pláne énekelni.
Ötödször: szponzorálás. A díszletek és a jelmezek tág teret biztosíthatnak egyes szponzor cégek megjelenítésére: az utcaképekben tetszőleges plakátok, cégérek helyezhetők el, a belső terekben pedig termékek, amiket jó esetben a szereplők még használhatnak is. A márkalogókkal ékes ruhaneműk használata ráadásul nemcsak bevételt hozhat, de a kiadásokat is csökkentheti: egy póló vagy jogging sokkal olcsóbb, mint mondjuk Bánk vagy Tiborc korhű kosztümje, pláne ha a szponzor adja.
Végül: ha már a költségcsökkentésnél tartunk, érdemes lenne megfontolni, hogy feltétlen szükség van-e ennyi és ilyen kvalitású zenészre és énekesre. Lehet, hogy e tekintetben másolni lehetne bölcs kormányunk intézkedéseit, például hogy egy csomó gyógyszertár működhet gyógyszerész nélkül, ha az asszisztens telefonon elérhet egy szakképzett patikust, hogy az óvónőknél már nem kell főiskolai végzettség, hogy az iskolákban alsós tanítónénik oktathatnak szaktárgyakat. Az Operában miért nem jó, ha valakik telefonos segítséget kérhetnek egy profi dirigenstől, egy elismert fuvolástól, egy sikeres szoprántól…? Netán egy arra érdemes direktortól?
