2018. szeptember 11-én (MTI Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs)
Orbán Viktor – a kivénhedt focista – hatalmas öngólt lőtt, amikor a romániai elnökválasztás első fordulóját fölényesen megnyerő, de amúgy magyargyűlölő jelölt mellé állt. A már-már nemzetellenesnek tekinthető lépés egyrészt igazolja, amit Orbán már réges régen alapelvként szögezett le (érdekek és nem értékek mentén kell politizálni), másrészt elárulja azt is, hogy mit tekintett érdekének őkelme: igyekezett szövetségest találni unióellenes szuverenitási harcához. Akár annak árán is, hogy az erdélyi-partiumi nemzettársaink nyakába segít egy magyar sírokat meggyalázó, nyíltan hungarofób (gaz)fickót. Szerencsére – és a veszélyt bőrükön érző magyarok szavazatainak is köszönhetően – Orbán számítása nem (most sem) jött be.
Az ügynek azonban van általánosítható tanulsága is: a nemzetek szuverenitását, függetlenségét, sőt a nemzet érdekeinek elsődlegességét hirdető ideológia önmagában hordozza a nemzetközi együttműködés nagyon is szűk korlátait.
Akiknek „Amerika az első”, és akiknek „Magyarország az első”, no meg akiknek mondjuk Franciaország az első, azok próbálhatnak összefogni bizonyos globalizációs jelenségek vagy multinacionális-internacionális szervezetek ellen, országaik autonómiáját hangoztatva. Ám a „szövetségesek” abban a pillanatban szembe kerülnek egymással, ha az a bizonyos, mindenek felett álló nemzeti érdek akár csak kicsit is eltér a másikétól vagy pláne kifejezetten ellentétes azzal.
Példákért nem kell nagyon messzire menni: vannak, akik egyformán hadakoznak „Brüsszellel”, de rögtön egymásnak esnek, ha Ukrajna támogatásáról van szó: az egyik az oroszoktól fél, a másik a neki járó pénzeket félti. (Orbán tihanyi beszéde ennél is rosszabb: a szuverenista George Simion esetleges győzelme a magyar nemzetnek semmilyen előnnyel nem járt volna, csak Orbán nyert volna partnert az Európai Unió egységének bomlasztásához és a döntési folyamatok akadályozásához.)
A 22-es csapdája néven ismert paradoxont vélhetően mindenki ismeri: Yossarian, az amerikai pilóta el akarja érni, hogy leszereljék, de leszerelni csak azt lehet, aki bizonyíthatóan őrült. És itt a csapda: ha valaki az őrültségére hivatkozva kéri leszerelését, akkor bizonyára nem őrült. Hát nagyjából ugyanilyen paradoxon a nemzeti egoisták nemzetközi együttműködése is. A globalizált nacionalizmus.
A „nemzetek Európája”, ahol minden állam foggal-körömmel őrzi szuverenitása minden morzsáját, nem lenne egyéb, mint visszatérés az 1951-ben alapított Montánunió előtti időkbe, amit valószínűleg nem a nagyok szenvednék meg igazán, hanem az olyanok, mint kis hazánk is. Igaz, Orbán Viktor triumfálhatna: nemcsak Gyurcsány Ferencet győzte le immár végleg, de megszabadult az uniótól is.
A mostanában járványszerűen terjedő populista szuverenitás-mánia megkeseríti a jelent is, de a jövőt egyenesen megkérdőjelezi. Az emberiségre olyan súlyos, az emberi faj létét is fenyegető problémák (túlnépesedés, környezetszennyezés, klímaváltozás, a Trump által nemes egyszerűséggel szarországoknak nevezett államokban tapasztalható mérhetetlen nyomor, migráció) megoldása várna, ami nemhogy egyes országcsoportok, régiók összefogását igényelné, hanem minden létezhető emberi, anyagi, szellemi erőforrás céltudatos és összehangolt koncentrálását.
Orbánnak (is) „hála” ettől csak távolodunk.
