Noah Yuval Harari történész és számos tudományos bestseller írója egyik világsikerű könyvében (Sapiens – az emberiség rövid története) számos paleontológiai bizonyítékot vonultat fel arra nézvést, hogy az ember nemcsak a modern korban könyörtelen pusztítója a természetnek, hanem ez így van a kezdetektől fogva. Mint azt a szerző szerint számtalan fosszília tanúsítja, az ember megjelenése egy-egy új területen földtörténeti szempontból rövid időn, néhány tízezer éven belül átalakította a flórát és faunát egyaránt. A könnyen vadászható állatok megritkítása vagy kipusztítása az egész táplálékláncot befolyásolta, mint ahogy – a kezdetben csak a vadászat megkönnyítése végett, utóbb a művelhető területekért – kiirtott vagy felégetett erdőségek átalakították a növényvilágot, miközben persze az állatok életterét is megváltoztatták.
Nem is volt ezzel semmi baj, amíg az Ember maga is a természet része volt, hiszen más állatfajok sem valamiféle nemes ökológiai szempontok szerint viselkednek, hanem önző módon a faj fennmaradása és terjedése érdekében működnek, mert genetikailag erre vannak kódolva. Némely faj ráadásul szélsőséges pusztítást képes végezni, amivel számtalan más faj létét is (vég)veszélybe képes sodorni: gondoljunk csak a sáskákra, amik olyannyira veszedelmesek, hogy még a bibliai tíz csapás egyike is az Egyiptomot sújtó sáskajárás: ellepik a földet, megeszik a termést, lerágják a fákat. Az Ember azonban (sajnos?) kiemelkedett a természetből, dolgozik, gondolkodik, felhalmozza az elődök tudását, egyre bővíti ismereteit. Ugyanakkor a természettel továbbra is az önző génjei által meghatározott ösztönlényként viselkedik, és – egy törpe kisebbséget leszámítva – éppúgy nem kisértik nemes ökológiai szempontok, mint mondjuk a sáskákat.
Épp felforr a világ, a remények viszont kihűlnek – Nem csak Magyarország, hanem szinte az egész világ korábban csak ritkán látott, már az egészségre is veszélyes forróságtól szenved.
Az említett emberi felemelkedés révén az ősidőkhöz képest a mai sapienseknek (sajnos?) milliószor több eszköz áll rendelkezésére, hogy önös szempontjait korlátok és feltételek nélkül érvényre juttassa. Míg ősapáinknak kovakővel kellett szikrát csiholni egy kis erdőtűzhöz, ma repülőről szórnak napalmot az egyre zsugorodó dzsungelekre. Anno bunkóval és kőbaltával ejtették el a vacsorának valót, manapság a felfuvalkodott vadászok helikopterrel és lézeres célzókészülékekkel mennek a minél becsesebb és ritkább trófeákra.
– A Föld élővilágának több mint egynegyede eltűnt az utóbbi 35 évben – írta meg a BBC hírportálja már 2008-ban. A helyzet – néhány sikeres mentőakciót leszámítva – nem javult azóta sem: az Európai Parlament 2020-as tanulmánya szerint „a Földön a becslések szerinti 8 millió fajból 1 milliót […], a Természetvédelmi Világszövetség szerint a 15 060 becsült európai faj közül legalább 1677-at a kihalás veszélye fenyeget”.
Ma már persze nem a vadászat okozza a legnagyobb problémát (bár erről néhány, az orvvadászok által leginkább pusztított faj képviselőinek biztosan más a véleményük). A legfőbb gondot az Ember mindent elfoglaló térhódítása okozza: az erdők-mezők helyén jobb esetben vetések terjeszkednek, de rosszabb esetben utak, sztrádák, depók, ipari parkok, gyárak, erőművek, no meg persze lakótelepek, villaparkok, luxusnegyedek, plázák és hipermarketek, kamionparkolók és benzinkutak. Az Ember már régen nem része a természetnek, hanem ura – szeretne lenni. És hatalmas felhalmozott tudásával sem érti, hogy ez nem lehetséges: a természet károsításával a saját sírját ássa. A sáskák, ha felzabálták egy terület minden növényét, tovább álltak. Ha az Ember tönkreteszi a Földet, ugyan hová megy tovább?
Az emberiség előtt számtalan súlyos nehézség vár sürgős megoldásra, bár meglehet, hogy némely ügyben már megkésett lenne minden olyan erőfeszítés, aminek amúgy legfeljebb halovány nyomai látszanak. Nemcsak az élővilággal állunk hadban, de tönkretesszük a légkört, mérgekkel szennyezzünk a talajt és a vizeinket, óriási hegyekben áll a szemetünk, és ma már az emberi szív, agy, here is szennyezett mikroműanyagokkal. De nem állnak jobban a társadalmi vonatkozások sem: hatalmasra nyílt az olló a gazdag hatalmasok és az esélytelen szegények között, a Credit Suisse 2021-es jelentése szerint a globális vagyon 45,8 százalékát a világ lakosságának mindössze 1,1 százaléka birtokolja, és a vagyon további 39 százaléka van a lakosság 11 százalékának kezében. A szakadék pedig egyre mélyül: a davosi Világgazdasági Fórum számára készített Oxfam tanulmány szerint a 2020-21-ben keletkezett globális vagyonnövekmény kétharmada az emberek 1 százalékához került, azaz csak egyharmad maradt a további 99 százaléknak.
Aszály: A szakma látja az okokat, de a politika térfelén pattog a labda – A szárazság a szélesebb közvélemény figyelmét is ráirányította arra, hogy időjárásunk változóban van, és egyáltalán nem jó irányba tart.
Nem kell különösebben bölcsnek lenni, hogy észrevegyük: a problémák oly súlyosak, hogy azt egy-egy Jane Goodall, Teréz anya, Gandhi, Martin Luther King, de még a WHO, a FAO, az UNESCO, sőt a Hungary Helps sem tudja megoldani, de még érdemben enyhíteni sem. A globális gondok globális megoldásokat kívánnak! Ez azt jelenti, hogy tényleges összefogásra lenne szükség, hogy például egy úgynevezett klímacsúcson az állam- vagy kormányfők ne frázisokat puffogtassanak, miközben mindannyian a saját országuk számára keresnek kibúvókat, mentességeket. A bevezetőben említett „önző gének” miatt azonban erre semmi remény, úgy hogy várhatjuk a rémesnél rémesebb disztópiás sci-fi regények-filmek megvalósulását.
Még egy apróság: ha igaz, hogy a globális problémákra globális megoldásokat kell találni, akkor a mostanában oly sokat szajkózott szuverenitás mindenáron való erőltetése egyszerűen az emberiség elleni vétek. Az egyre mélyülő válságokat az emberi nem csak feltétlen összefogással, a nemzeti érdekeken, a vallási szembenálláson, az etnikai összeütközéseken túllépve oldhatná meg.
