A Magyar Hang cikke.
a párt 17. kongresszusának kezdete előtt Zsukiménesen 2025. október 10-én
Fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos
Olvasom Beke Mihály András eszmefuttatását, amelyben az anyaországi és a határon túli magyarság szembenállásáról írva „reménytelen helyzetet” és „lelki polgárháborút” kiált.
A cikk számos – a bel- és külhoni magyarok viszonyának alakulását taglaló – megállapítása nyilvánvalóan helytálló, annak ellenére, hogy a kiindulás – szerintem – eleve hibás. Nyilván vannak, akik szívük szerint szakítanának a trianoni határokon kívül rekedt nemzetrészekkel, de ezt valamiféle tömegvéleménynek tekinteni óriási hiba. (Elvakultak, hülyék, szélsőségesek mindig voltak, vannak, lesznek.) Az épeszűek nem általában az erdélyieket, a fel- és délvidékieket vagy a kárpátaljaiakat utálják, hanem azokat a vezetőiket, akik némi hatalomért, budapesti hátszélért és persze nem kevés pénzért nem képviselt népüket szolgálták, hanem az Orbán-kormányt. És orbáni módszerekkel manipulálták a nyilvánosságot, a „magyarokat”. (Itthon sem a Fidesz-szavazó Mari nénit utáljuk: Orbánból, Rogánból, Szijjártóból, Lázárból, Menczerből, Mészáros Lőrincből, Tiborcz Istvánból lett mérhetetlenül elegünk.)
Az persze joggal csípte az anyaországiak szemét, hogy miközben itthon sok-sok nagyon fontos dologra nem jutott pénz, addig egyes határon túli focicsapatoknak több milliárdnyi magyar közpénzből épültek stadionok, jutottak további milliárdos támogatások. (Azt már csak zárójelben, hogy ezekben a csapatokban magyar játékost csak nagyítóval lehet találni.) Joggal hördültek fel sokan, amikor kiderült, hogy a magyar adózók pénzén luxusszállodák épültek (vajh, ezek kinek profitálnak?), vagy hogy súlyos milliárdokért felvásárolták gyakorlatilag a teljes magyar nyelvű médiát (nyilván nem a profit reményében).
És biztosan jogosan érzékenyek a határontúliak is, akiket lerománoztak vagy leszlovákoztak (amúgy nem csak a sötét bunkók, a már emlegetett hülyék és szélsőségesek, hanem mondjuk Lázár János fideszes miniszter is), akiknek fájó emlék a 2004-es népszavazás, akiknek – botor, de némileg érthető módon – Orbán valamiféle nemzetmentő hősnek tűnt.
Ebben a helyzetben lehet és kell keresni a kiutat, a félreértések eloszlatásának és a kölcsönös megbékélésnek lehetőségét. De vajon erősíti-e az anyaországbeliek ilyetén hajlandóságát és motivációját, ha a többé-kevésbé érthető és indokolt fenntartásaikból Beke Mihály András azt is levezeti, hogy „a történelmi Magyarország mai határain kívülről származó, teljesítményükkel a magyar kultúra, tudomány, művészet nemzetközi tekintélyét is erősítő személyiségeket” és produktumaikat a „kukába” vetnénk. A szerző a senki által fel nem vetett (és elég bornírt) ötlet szörnyűségét hangsúlyozandó fel is sorol közel hatvan nevet, köztük Adyt, Madáchot, Mikszáthot, a Hunyadiakat, Munkácsyt, Tamási Áront, hogy csak a legnagyobbakat emeljem ki a hosszú, de messze nem teljes listáról.
Mindezt nagyon nem értem: miért kellene megtagadnunk a magyar kultúra jeleseit, csak azért, mert hányingerünk van, mondjuk, Kelemen Hunor, Pásztor Bálint vagy Forró Krisztián utóbbi években mutatott elvtelen orbánizmusától?
A dolog fordítva is meglehetősen abszurd: azoknak a felvidéki, erdélyi, kárpátaljai nemzettársainknak, akik nem szimpatizáltak Horn Gyulával, Gyurcsány Ferenccel, vagy nem kedvelik Magyar Pétert, hirtelen meg kellene tagadniuk Kossuthot, Deák Ferencet, Semmelweist, Eötvös Lorándot, Neumann Jánost, Puskás Tivadart, Petőfit, Vörösmartyt vagy Móriczot? Csak azért, mert születésük helye a trianoni határokon belül volt? Ráadásul akkor, amikor ezek a határok még nem is léteztek?
A nemzeti megbékélés fontos. Nagyon fontos. Mindenki, aki tenni tud érte, tegye meg, ami tőle telik.
De műbalhék kavarása, álproblémák kreálása nem vezet sehová, nem segíti az ügy megoldását.
