Nagyon remélem, hogy a cím csak a pesszimizmusomat tükrözi, nem pedig a valóságot. Az mindenesetre tény, hogy az ország legjobb kuvasztenyésztője megkongatta a vészharangot. A kutyáival számtalan hazai és nemzetközi díjat nyert Bak Attila véleménye szerint az ősi magyar fajtából már túl kevés van: „évente körülbelül 180 törzskönyvezett kölyök születik csak, ami közel van a kihalási fázishoz”. Ráadásul: „manapság az a legnagyobb probléma a kuvasztenyésztéssel Magyarországon, hogy beszűkült a génállomány”. Ez utóbbi azért sajnálatos, mert ily módon a még megszülető kölykök hajlamosabbak mindenféle betegségre, mintha teljesen más vérvonalak keresztezéséből jönnének világra. Ez pedig nyilvánvalóan a fajta leromlásához vezet, ami siettetheti a kihalást.
Bak Attila hozzáteszi: a komondorok még rosszabb helyzetben vannak.
Azt valószínűleg mindenki tudja, hogy a kuvasz és a komondor eredendően a magyar gazdák házának, portájának és jószágainak védelmét szolgálta. Az idők során persze e feladatuk jelentősen csökkent, de… ma is vannak tanyák, birtokok, nagy kertek, családi házak, ahol éppen ilyen célokból tartanak kutyát. Csakhogy – kissé érthetetlen módon – nem az erre kiválóan alkalmas magyar fajtákat, hanem kaukázusit, leonbergit, moszkvai őrkutyát, holott ezek a fajták semmivel nem jobbak, mint őshonos kutyáink.
A kuvasz és a komondor sok mindenben hasonlít: rendkívül jólelkű, családszerető, ugyanakkor a területet feltétlenül megvédő jószágok, akiknek a tágas területen és a mozgási lehetőségen kívül egyetlen igénye a gazdi szeretete. A kuvaszról picit többet, hiszen őértük kongatjuk most a vészharangot: kifejezetten intelligens fajta, amely megfelelő neveléssel nemcsak házőrzőnek, de családi kedvencnek is tökéletes (a labradorokhoz, retrieverekhez, németjuhászokhoz hasonlóan). Jó kiképzéssel pedig számtalan rendőrségi, rendészeti, határőrizeti munkára is használni lehetne (a németjuhászokhoz, schnauzerekhez, belgajuhászokhoz hasonlóan).
Elterjedt tévhit, hogy a kuvaszok veszélyesek, agresszívek, ez nem igaz, ha megkapják a kellő mozgási lehetőséget és főként a törődést, szeretetet. (Bak Attila megfogalmazásában: „a kuvasznak a gazda nagyon fontos az életében, de nem bírja a rossz bánásmódot. Ha szeretik, ő is szeret. Egy családban semmi nem tudja úgy védeni a kisgyereket, mint egy becsben tartott kuvasz. Ha azonban a gazda durva a kuvaszával, ellátja a baját, akár mert rossz ember, akár mert többet iszik a kelleténél, akkor egy idő után a kutya is goromba lesz.”)
A komondor tartása legfeljebb a nehezebben ápolható szőrzete miatt okoz több gondot, de a ritka alkalmak egyike, amikor személyesen találkozhattam egy ilyen óriással, számomra örök élmény maradt: egy szilvásváradi kiránduláson az egyik kertben megláttunk egy hatalmas komondort, aki szinte tánclépésben jött a kerítéshez, hogy üdvözöljön minket. Beszédbe elegyedtünk a gazdival, miközben a gyerekeim játszani kezdtek a kutyával. A kisebbik még éppen csak elkezdett járni, de bátyjával együtt boldogan simogatta a hatalmas jószágot, aki meg élvezte a társaságot és a kényeztetést. Jeges – így hívták az ebet – fordultában, teljesen vétlenül felborította a kicsit, majd a tulaj ijedt kiabálására lecsüccsent, éppen a földön fekvő gyerekre. A gazdi rettenetesen megijedt, hogy a baba netán megsérült. Jeges rettenetesen csodálkozott, hogy vajon mi baj van. A kisfiam pedig kacagva feltápászkodott, és simogatta tovább az „óriási fenevadat”.
Visszatérve a lényegre: ha mi, magyarok annyira ragaszkodunk a hagyományainkhoz, kultúránkhoz, népszokásainkhoz, gyökereinkhez, mint amennyire ezt szeretjük hangoztatni, akkor talán azokat az ősi kutyafajtáinkat is sokkal jobban óvhatnánk és pártolhatnánk, amelyekkel együtt jöttünk be Vereckénél.
