A Budapest Közút Zrt. közleménye szerint cégük elkötelezett a demokrácia lényegéhez tartozó választási kampánytevékenység minél szabadabb folytatása iránt, éppen ezért tudomásul veszik, hogy kampányidőszakban a nyilvántartásba vett jelölő szervezetek és jelöltek a közterületen előzetes engedélyeztetés nélkül helyeznek el választási plakátokat. Ezzel együtt azonban felhívták a figyelmet arra is, hogy nekik hivatalból el kell távolítaniuk a biztonságos közlekedést veszélyeztető választási táblákat és plakátokat, különös tekintettel azokra, amelyek a zebrák, a jelzőtáblák és -lámpák láthatóságát akadályozzák.
A közlemény üzenete világos: a Budapest Közút politikasemleges kíván lenni, de a balesetveszélyt okozó reklámhordozókat köteles leszerelni, függetlenül azok tartalmától és megrendelőjétől. Helyes és jogos. (Az persze már kevésbé érthető, hogy a vonatkozó szabályok közül miért csak a közlekedésbiztonságra vonatkozókat kívánják betartani, és a reklámeszközök létesítését illető előírások betartatásától miért tekintenek el. Egy jogalkalmazónak aligha adatik meg a lehetőség, hogy tetszés szerint válogasson, melyik rendelkezést alkalmazza, s melyiket nem.)
A segítőkész tájékoztatást célzó közleménynek van egy olyan félmondata, amin érdemes elgondolkodni: igaz-e, hogy a „választási kampánytevékenység” valóban „a demokrácia lényegéhez tartozó” dolog lenne. Az alábbiakat annak ellenére írom, hogy magam bő negyven évet foglalkoztam reklámmal, s bizonnyal mondhatom, hogy nagyon is elkötelezett voltam-vagyok szakmám-hivatásom iránt.
Nos, úgy gondolom, hogy már a választási reklámok puszta lehetősége is erősen demokráciaellenes. A reklám ugyanis elsöprő arányban csak nagyon rövid, tömör üzeneteket jelent, ami eleve lehetetlenné tenné bonyolult gazdasági, társadalmi témák és az ezekkel kapcsolatos álláspontok megvilágítását. Ráadásul a kampányoló pártokban a szándék sincs meg erre: félmondatnyi hirdetéseikben csak az ellenfelek pocskondiázása vagy egy-egy hazug vagy beválthatatlan ígéret jelenik meg. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a választópolgárok elsöprő többsége nem is igényel többet vagy mást: ugyan hányan olvasnának végig egy, akár többszáz oldalas, szakpolitikai kérdéseket is taglaló választási programot?
– A népszavazások és választások nem a racionalitásról szólnak, hanem az érzelmekről – írja Yuval Noah Harari (21 lecke a 21. századra). Lehet, hogy a politikusok és tanácsadóik már régen rájöttek erre, hiszen nem is fárasztják magukat részletes kormányprogram-tervezetek kidolgozásával, azok széleskörű ismertetésével, az ellenfelekkel való vitákkal, ehelyett időt-energiát-pénzt nem kímélve gyilkolják a vetélytárs karaktereket és tömjénezik önmagukat a lehető legegyszerűbb szlogenekkel és a lehető legtöbb médiumon, nem ritkán effektív hazugságokkal ámítva és manipulálva a választókat.
A politikai reklámok másik demokratikus deficitet okozó problémája a reklámozás egyik alaptulajdonságában rejlik, tudniillik hogy pénzbe, nagyon sok pénzbe kerül. Márpedig a politikai ellenfelek nyilvánvalóan nem azonos mértékben rendelkeznek forrásokkal. Sőt, ha a hazai viszonyokat nézzük, akkor nagyságrendi különbségek vannak, hiszen a kormánypártok az állami költségvetés terhére is százmilliárdokat tudnak propaganda célokra mozgósítani. (Mint az Átlátszó által publikált dokumentumból kiderül, csak erre az évre és csak rendezvényekre 75 milliárdos /!/ keretszerződést kötöttek házikedvenc vállalkozójukkal.) Az ellenzéki pártokhoz képest sokszoros finanszírozási lehetőségek nyilvánvalóan sokszoros megjelenési lehetőséget jelentenek a televíziókban, a plakátok piacán, a sajtóban, a közösségi médiumokban egyaránt. Márpedig azt tudjuk, hogy ha elég sokszor sulykolják, még a leghihetetlenebb állítások is beférkőznek az emberek tudatába, azaz a gyakori ismétlés is kiváló eszköze a manipulációnak.
Magyarán: a választási kampányok jelenlegi gyakorlata nemhogy a demokrácia lényegéhez tartozna, hanem éppen ellenkezőleg.
Ez egyébként a gazdasági reklámok esetén is így van: amelyik cég markánsan több pénzt tud áldozni hirdetésekre, az jobb szakemberekkel – stratégiai tervezőkkel, szövegírókkal, filmesekkel, online-specialistákkal – tud dolgoztatni, és több helyen többször tudja megjelentetni márkaépítő vagy eladást fokozó reklámjait, ami szinte bizonyosan bevétele és nyeresége növekedését eredményezi, tehát a továbbiakban még többet költhet marketingkommunikációra. De a részvényeseket leszámítva, a társadalom tagjainak nagyjából mindegy, hogy A vagy B üdítőital, X vagy Y gyorsétterem, Z vagy Q fogkrém előzi-e meg a másikat a piaci verseny során. A pártok és politikusok versengésének azonban súlyos következményei lehetnek egy egész közösség számára, legyen szó adott esetben akár csak egy kistelepülésről, egy országról-nemzetről, de olykor akár az egész emberiségről.
Magyarán: a politikai, s azon belül különösen a választási reklámokat világszerte be kellene tiltani – bármilyen különösen hangozzék is ez éppen az én számból.
Persze tudom, hogy ettől alapvetően nem változna a helyzet. Továbbra sem várható, hogy a választásra jogosultak lázasan bogarásszák a pártok programtéziseit vagy a politológusok összehasonlító elemzéseit. Továbbra sem fognak megalapozottan racionális döntéseket hozni, részben mert legtöbben vagy nem képesek, vagy nem akarják megszerezni és értékelni az optimális választáshoz szükséges információkat. Továbbra is meghatározó lesz, hogy mely pártvezér és mely jelölt a fotogénebb, schlagfertigebb, szimpatikusabb.
A választási reklámok betiltása azonban mégis sokat javíthatna a helyzeten: nem lehetne egy-egy választáson a puszta anyagi erőfölény révén diadalmaskodni (Friss hír: az RTL adatgyűjtése szerint a most zajló kampány első hetében a Fidesz százszor annyit költött Facebook-hirdetésekre, mint a Momentum, és ezerszer annyit, mint a DK.) Választási reklámok híján egyrészt a jelölteknek sokkal több személyes jelenlétre lenne szükségük (például terepmunka, rendezvények, gyűlések, helyi és országos nyilvánosság előtt folyó viták), másrész nagyobb szerepet kaphatna a jó stratégia, a kreativitás, az egyéniség és az egyénre szabott megoldások.
Orbán Viktor annak idején a tévévitában azzal győzte le Horn Gyulát, hogy a parlamenti és sajtóbéli kommunikációjától eltérően nem támadta a regnáló kormányfőt, hanem jó unoka módjára viselkedett, aki elismeri az öregek eredményeit, amit a fiatalok majd tovább visznek és tovább fejlesztenek. Medgyessy Péter pedig úgy győzte le Orbánt, hogy első mondatában erényt csinált gyengeségéből: „El kell mondjam, hogy sokan óvtak ettől a vitától. Azt mondták, hogy Orbán Viktor kiváló vitázó, jó előadó, ööö, kiváló szónok. […] Én meg azt gondoltam, hogy talán nem baj, ha meglátjuk, hogy az emberek mit tartanak többre. Többre tartják-e a szónoki képességeket és egyfajta színészi adottságot, és ezt nem sértésképpen mondom, miniszterelnök úr. Többre tartják-e vajon, egy ööö szívből jövő, őszinte beszédnél, ami időnként esetleg akadozik.”
Akinek ezeknél a példáknál jobban tetszenek napjaink megoldásai, az egész országot beterítő, hazug, az ellenfeleket (ellenségeket?) mocskoló óriásplakátok, a Facebook-ot és Youtube-ot elárasztó gyalázkodó posztok és videók, az meg is érdemli.
