Újjászületett egy álságos, sőt hazug politikai termék. Hetek óta újra harsog az állami médiában a rezsi, rezsicsökkentés, rezsiháború, immár nemcsak a multinacionális cégeket, hanem a „baloldalt” és a brüsszeli bürokratákat is káromolva.
Ma már persze tudható (bár sokan mégsem tudják), hogy a rezsicsökkentés eredetileg sem a bölcs és jóságos vezér jóindulatából keletkezett, hanem a világpiaci energiaárak csökkenéséből. A tendenciát a fideszesek csak meglovagolták, és úgy tettek, mintha a „magyarok” terheinek csökkentése az ő érdemük lenne. Jellemző módon a lakossági árak nem követték a még tovább süllyedő világárakat: az így keletkező extrabevételek jól jöttek az államnak és az állam emlőin élősködő haveri körnek.
Valójában az árak csökkentése – miközben persze növelte a kormány népszerűségét – egészen más célokat szolgált. Remek eszköz volt például a külföldi energiacégek kiszorítására is, amelyek pedig a privatizáció után hatalmas összegeket költöttek a volt szocialista nagyüzemek talpra állítására és korszerűsítésére (de a hála – mint tudjuk – nem politikai kategória).
A kormányzatot se akkor, se azóta nem érdekli, hogy a lecsökkentett lakossági árak nem fedezik a karbantartás, és főként nem a fejlesztés költségeit. Ennek bizonyításáért nem kell messzire menni: nemrégiben tíz vízszolgáltató cég szakszervezetei és számos település lokálpatriótái tették közzé petíciós felhívásukat: „ A hazai ivóvízvezeték-hálózat 86 százaléka kockázatosnak minősül. A felújítások és rekonstrukciók az ágazat forráshiánya miatt elmaradnak. Következmény: az avulási folyamatok gyorsulása, szaporodó csőtörések, növekvő vízveszteségek.” Amennyire tudni lehet, a helyzet nem sokkal jobb a gáz- és áramszolgáltatások területén sem.
Az állami kommunikációban viszont papagájként ismételgetik, hogy az energiát a fogyasztók azért kaphatják kedvező áron, mert a cégekkel fizettetik meg a különbözetet. Nos, ez így, ahogy van, marhaság és vakítás: bármely cégről legyen is szó, multiról vagy hazairól, nagyról vagy kicsiről, a költségeit be kell építse az áraiba, hiszen különben tönkremegy. Ily módon az indokoltnál nagyobb gáz-áram-stb. költségeit is tovább hárítja a végső fogyasztóra, aki tehát igenis megfizeti a magas árakat, még ha nem is tud róla.
Ezzel amúgy azok is tökéletesen tisztában vannak (Habonytól Orbánig, Holliktól Rogánig vagy éppen Németh Szilárdig), akik ennek az ellenkezőjét mondják, azaz kamuznak. Hiszen a benzinárak befagyasztását éppen azzal indokolták, hogy a szállítási költségek növekedése révén az üzemanyagok befolyásolják minden más termék árát. Ugye, az nonszensz, hogy a benzin ára beépül a termékekbe-szolgáltatásokba, a gázé-áramé meg nem…?
S ha már a benzinnél-gázolajnál tartunk: a kormány itt megint a más kontójára növeli a népszerűségét, amikor a forgalmazók kárára biztosított kedvező árat a felhasználóknak – az egy-két-három kutat üzemeltető kisvállalkozások pillanatok alatt tönkre mehetnek ettől. A gazdaság szereplőit nem károsító megoldás az lett volna, ha az állam az üzemanyagok árának több mint felét kitevő adókból enged el 5-10 százalékot. No de akkor miből lehetne tovább tömni a rokoni-haveri zsebeket és finanszírozni a választások előtti osztogatást?
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. december 7-én.