Populációs viselkedés (II)
A populációs elmélet rendkívül serkentően hatott a biológiai tudományok fejlődésére. Nem véletlen, hogy Mayr, korunk egyik kimagasló rendszertanásza a populációs elméletet a tudomány egyik legnagyobb forradalmi vívmányaként említi. Érthető tehát, hogy a rendszerelmélet és a populációs emlélet az etológia terén is éreztette hatását.
Az a tény, hogy valamely faj egyedei nem élnek véletlen összevisszaságban, hanem szervezett egységet alkotnak, a csoportviselkedés felé irányította az etológusok figyelmét így, közösségi szinten vizsgálva, bontakozhattak ki teljes finalitásukban az egyedi (ösztönös) viselkedés addig érthetetlen mozzanatai. Például a területbírás, területvédelem, domináció az egyed szempontjából vizsgálva károsnak tűnhet, mivel a faj számos egyedét kedvezőtlenebb életfeltételek közé kényszeríti, a közösség szempontjából azonban mindezek mint szabályozó mechanizmusok jelentkeznek, s végeredményben a faj fennmaradását szolgálják.
A populációs vizsgálatok kimutatták, hogy az ösztönös viselkedés kibontakozásában rendkívül nagy szerep jut a közösségnek. Ezek az eredmények nagyban módosították az etológusok régebbi felfogását, amely szerint a kulcsingerek elsősorban a fizikai környezet hatására jelentkeznek. Nyilvánvalóvá vált, hogy az élő környezet s elsősorban az egyedek egymással való érintkezése sem mivel sem jelentéktelenebb hatású, mint a fizikai környezet. Kiderült továbbá, hogy az ösztönös viselkedés nem is annyira „vak”, s az egyedfejlődés során maga is módosulhat. Orbeli, a pavlovi iskola egyik legjelentősebb követője, kimondta, hogy az ösztönös viselkedést olyan alapnak kell tekintenünk, amelyre a fejlődés során ráépül az egyed viselkedése.
Mind Lorenz, Tinbergen és a pavlovi iskola követői, mind pedig a behavioristák arra a következtetésre jutottak, hogy a tanulás minden fajra jellemző. Bármennyire is gazdag és változatos az egyed átöröklött viselkedési „szerzeménye”, ahhoz, hogy fennmaradhasson, élete folyamán tanulnia kell. A tapasztalatszerzés és a tanulás tehát általános jelenség az állatvilágban. Ennek egyszerű példáját láthatjuk a csirkéknél is: miután kibújtak a tojásból, még minden tanulás nélkül, ösztönösen csipegetnek, de csak sokszori gyakorlatozás után tanulják meg, hogy mit is kell csipegetni. S éppen a viselkedés kialakulásában, azaz a tanulásban nyilvánul meg az állatközösség szerepe. Harlow, aki éveken át tanulmányozta a rhézus-majmok viselkedését, megállapította. hogy a társaiktól elkülönített és mesterséges anya által táplált majomkölykök semmiféle érdeklődést nem mutattak társaik és anyjuk iránt, amikor pedig később újra összekerültek társaikkal és bizonyos idő után szültek, kölykeikkel szemben is idegenekként viselkedtek
Az egyedek kapcsolata nagyban befolyásolja nem csak az ösztönös viselkedés kialakulását, hanem a tanulást, tehát a viselkedésnek újabb ismeretekkel való gazdagítását is. A csoportosan élő madarak hamarabb megtanulták, melyek a rossz és melyek a jóízű magvak, mint a magányosan élők, ugyanis egymás tapasztalataiból is tanulhattak
A tanulásban igen nagy szerepe van az utánzásnak, ami különösen a majmok között igen elterjedt jelenség. Hediger, az ismert majomszakértő, évekig fogságban tartott csimpánzokat tanulmányozott. Észrevette, hogy egy nőstény, amely mindig csak fogságban élt, újszülött kölykét nem a hátán hordta, ahogy a majmok szokták, hanem idétlenül maga körül tologatta. Miután tapasztaltabb társai közé helyezték, igen hamar megtanulta kölykét a hátára helyezni.
De az állatok más fajok egyedeitől is képesek tanulni. Bárki, ha a természetben valamennyire is jártas, megfigyelhette, hogy a szajkó és a szarka mennyire éberen figyeli minden idegen közeledését, s már jó előre éles hangú vészjelekkel adja társai tudtára, hogy ellenség közeledik. Vészjeleik nemcsak más madárfajokat, de az erdei emlősöket is riasztják. Ebben az esetben fajok közötti (interspecifikus) jelzésről van szó, amely a szajkónál és a szarkánál ösztönös, a többi faj pedig tanulás révén sajátította el.
Éppen az ehhez hasonló jelenségek késztették arra az etológusokat, hogy a csoportos viselkedésnek nagyobb figyelmet szenteljenek. Ennek eredményeképpen a csoport vagy közösségi viselkedés tanulmányozása az etológia egyik leggyorsabban fejlődő ága. Mint már említettük, az állatvilágban az intra-populációs csoportosulások igen változatosak, mind nagyság, mind az egyedek között kialakult kapcsolatok szempontjából. Az állandó jellegű csoportosulásokban (család, csorda, kolónia stb.), az ökológiai törvényszerűségek mellett (igen kezdetleges szinten), már „társadalmi” törvények is jelentkeznek. Példa erre a sebesült elefánt vagy delfin megsegítése társai által, a ragadozók szervezett vadászata, a patások kollektív védekezése stb. Mindezek olyan szervezettségi formákra vallanak. amelyek kialakulásában az ösztönös cselekedetek mellett nagy a tanulás és az értelem szerepe. E formákról szerkezeti és funkcionális szempontból egyelőre elég keveset tudunk, s éppen a populációs és etológiai kutatások hivatottak arra, hogy feltárják törvényszerűségeiket. Az eddigi kutatások eredményei azt mutatják, hogy minden csoportosulás alapvető feltétele az egyedek közötti kommunikáció. Amint már említettük, az állatvilágban létező kommunikációs módozatok rendkívül változatosak. Finalitásukat igazából csak közösségi szinten lehet megérteni. Az egyedi jelzés csak akkor hatékony, ha azt egy másik egyed vagy a csoport összes egyedei felfogni képesek. Hatékonysága függ attól is, hogy mennyire gyors és átfogó, s hogy a csoport tevékenységét mennyire képes szinkronizálni. S ma már számos példa bizonyítja az állati kommunikáció gyorsaságát. A halászhalak testük helyzetének hirtelen megváltoztatásával (tehát vizuálisan) jeleznek. Ez a jelzés 12-15 méteres másodpercenkénti sebességgel terjed így az egész csapat 3-5 másodperc alatt megváltoztathatja viselkedését. A madarak által használt hangos jelzések általában 0,1 másodperc alatt hatnak (felfogás + reakció), míg az emberi hangos kommunikáció 0,2 másodperc alatt hat. Nem csoda tehát, hogy az állati csoportok viselkedése számunkra sokszor annyira egységesnek és gyorsan módosulónak tűnik.
Az állatvilágban a csoportosulások kialakulását és funkcionálását (fennmaradását) biztosítja a társadalmi rend (hierarchia) is. Ennek alapvető fejtétele a csoportot alkotó egyedek különfélesége (heterogenitása). Közismert, hogy minden csoport különböző korú és nemű egyedekből áll, amelyek élettapasztalat szempontjából is különböznek, s mint ilyen, szerepük sem lehet egyenrangú. Minden csoportban léteznek domináló és alárendelt állatok. A dominálók kiváltságai elsősorban az előnyösebb fészkelési területek bírásában, a párzásban való részvételben és táplálkozásban jelentkeznek. Goodall és De Vore kimutatták például, hogy a babuin majomcsordákat egy-két idős hím vezeti a csorda közepéről. Köröttük találhatók a vezérhímeknek alárendelt nőstények, a csorda szélén pedig az alárendelt hímek és azok nőstényei tartózkodnak. Az afrikai szavannák hiénái szintén 30-40 tagú csordákban élnek, s ezeket egy-két öregebb nőstény vezeti. A domináló, illetve vezérállatok minden esetben elsők a párzásban, nekik jut a legízletesebb táplálék és a legkényelmesebb pihenőhely. Dominációjuk alól csak a fiatalok kivételezettek, amennyiben azokat tapasztalatszerzés végett előnyben részesítik.
A társadalmi hierarchia általánosan elterjedt jelenség az állatvilágban. Behatóbb tanulmányozása újra felvetette a domináció és a vezérállat szerepének a kérdését is A régebbi felfogások szerint a domináció mindig életre-halálra menő harcok árán alakul ki és mindig a fizikailag erősebb egyed uralmát feltételezi. Nos, az újabb kutatások éppen azt bizonyítják, hogy a domináló és a vezérállat szelektálásában a legnagyobb jelentősége nem a fizikai erőnek, hanem az élettapasztalatnak jut. Az a döntő, hogy az egyed milyen gyorsan és menynyire a körülményeknek megfelelően cselekszik. Lorenz például megfigyelte, hogy a rucáknál a vezérállat más és más a körülményeknek megfelelően. A vezér szerepe sokszor arra az egyedre hárul, amelyik elsőnek cselekedett az adott körülmények között. Mások meg a farkasokra hivatkoztak, ahol a falka állítólag vakon követi a vezért. De ez az állítás sem állja meg a helyét, ugyanis – a legnagyobb farkasszakértők (például Ziemen német kutató) szerint – ha a falka már nem bízik vezetőjében, egyszerűen hátat fordít neki és továbbáll. Ilyen körülmények között a volt vezér kénytelen lecsatlakozni egy másik falkához vagy vállalni az alárendelt szerepét a régiben. Rendkívül tanulságosak ebből a szempontból Baszkin szovjet kutató kísérletei is. Egy óriási karámba kétezer rénszarvast záratott, s csak az egyik oldalon hagyott egy szűk nyílást. Itt kétfelől pásztorok álltak élő sorfalat. Miután belülről megkezdték a csorda riasztását, az állatok előtt két lehetőség állt: kiugrani a szűk nyíláson, vagy pedig futkározni körben a karámban és tűrni a riasztást. Baszkin szerint azok az egyedek, amelyek kiugrottak, potenciálisan vezéreknek tekinthetők. Kiderült, hogy a kétezer állat harminc százaléka ki mert ugrani, tehát nem is olyan kevés a vezérségre alkalmas egyed. A vezérállatra sokszor igen nehéz feladatok is hárulnak. Így például a majmoknál és néha a patásoknál is ők veszik fel a harcot a támadó ragadozóval, mialatt a csorda többi tagja elmenekül. A vezérelefánt még a csorda itatásáért is „felelős”. Elsőnek lép a folyóhoz és csak tüzetes felderítés után engedi az itatóra a többieket is.
Ebből a néhány példából is látható, hogy a vezérállatok kiválogatódása bonyolult folyamat, de kétségtelenül az egyed tapasztaltságon alapszik, amelyre születése után tesz szert: Lorenz kimutatta, hogy a faj fejlettségi fokától függően az ösztönös (átöröklött) viselkedés veszít jelentőségéből, míg az egyedfejlődés során nyert tapasztalat szerepe nő.
Miben rejlenek hát a csoportosulás előnyei? – tevődik fel a kérdés. Hisz az egyedre a csoportosulás nem egyszer káros hatással van; a nagyszámú állatcsoportot könnyebben észreveszi az ellenség, a csorda alárendelt tagjai szamára a táplálkozási lehetőségek korlátozottabbak, s a gyakori kapcsolat következtében a járványos betegségek is könnyebben terjednek. Ennek ellenére, hangsúlyozza Lorenz, a csoportosulások előnyösek a faj fennmaradása szempontjából. Ezt számos igen egyszerű példával igyekszik szemléltetni. Szerinte sokkal könnyebb egy kalitkába zárt madarat megfogni, amikor az egyedül van, hiszen a figyelmet csak arra az egyedre kell összpontosítani. Úgyszintén ha egy akváriumba, ahol sok kis hal él, beteszünk egy ragadozó halat, annak csak sokszori próbálkozás után sikerül elcsípnie egyet, míg ha az akváriumban csak egy hal él, azt azonnal el lehet csípni. A csoportosulás igen sok esetben lehetővé teszi a kollektív és szervezett védekezést vagy támadást. A pézsmatulkok és a bölények például tömör kört alkotnak a borjak körül és úgy verik vissza a farkasok támadásait. A rénszarvasok nyáron, amikor ellepik őket a vérszívó legyek csapatai, nagy csordákban pihennek. A legyek ugyanis csak a szélen álló szarvasokat támadják meg s a csorda közepén a többiek nyugodtan pihenhetnek. Persze azáltal, hogy a szélen levő megkínzott állatok igyekeznek s központi részeket elfoglalni, állandó váltás alakul ki.
Még számos példával lehetne bizonyítani, hogy a csoportosulások valóban a faj fennmaradását szolgálják, s hogy szintén a fejlődés adaptációs formái.
Ezzel azonban nyilván nem merítettük ki az etológiai és a populációs viselkedés kérdéseit. Sokat lehetne beszélni például az etológia gyakorlati jelentőségéről. Ma ugyanis már közismert, hogy az állatok különböző jelzési módozatai jelentős mértékben hozzájárulnak az ember technikai felszerelésének a tökéletesítéséhez is. Az állatoktól „eltanultakat” felhasználják a repülésben, hajózásban, elektronikában és kibernetikában. Ugyanakkor a különböző csoportviselkedések törvényszerűségeit sikeresen alkalmazzák a vadgazdálkodásban, halászatban, állattenyésztésben és a biológiai küzdelem terén.
Sokan úgy vélik, hogy ezek a törvényszerűségek bizonyos tekintetben az emberi társadalom számára sem lehetnek közömbösek.
Hamar Márton: Ösztön, tanulás – egyensúly
Populációs viselkedés (II)
A populációs elmélet rendkívül serkentően hatott a biológiai tudományok fejlődésére. Nem véletlen, hogy Mayr, korunk egyik kimagasló rendszertanásza a populációs elméletet a tudomány egyik legnagyobb forradalmi vívmányaként említi. Érthető tehát, hogy a rendszerelmélet és a populációs emlélet az etológia terén is éreztette hatását.
Az a tény, hogy valamely faj egyedei nem élnek véletlen összevisszaságban, hanem szervezett egységet alkotnak, a csoportviselkedés felé irányította az etológusok figyelmét így, közösségi szinten vizsgálva, bontakozhattak ki teljes finalitásukban az egyedi (ösztönös) viselkedés addig érthetetlen mozzanatai. Például a területbírás, területvédelem, domináció az egyed szempontjából vizsgálva károsnak tűnhet, mivel a faj számos egyedét kedvezőtlenebb életfeltételek közé kényszeríti, a közösség szempontjából azonban mindezek mint szabályozó mechanizmusok jelentkeznek, s végeredményben a faj fennmaradását szolgálják.
A populációs vizsgálatok kimutatták, hogy az ösztönös viselkedés kibontakozásában rendkívül nagy szerep jut a közösségnek. Ezek az eredmények nagyban módosították az etológusok régebbi felfogását, amely szerint a kulcsingerek elsősorban a fizikai környezet hatására jelentkeznek. Nyilvánvalóvá vált, hogy az élő környezet s elsősorban az egyedek egymással való érintkezése sem mivel sem jelentéktelenebb hatású, mint a fizikai környezet. Kiderült továbbá, hogy az ösztönös viselkedés nem is annyira „vak”, s az egyedfejlődés során maga is módosulhat. Orbeli, a pavlovi iskola egyik legjelentősebb követője, kimondta, hogy az ösztönös viselkedést olyan alapnak kell tekintenünk, amelyre a fejlődés során ráépül az egyed viselkedése.
Mind Lorenz, Tinbergen és a pavlovi iskola követői, mind pedig a behavioristák arra a következtetésre jutottak, hogy a tanulás minden fajra jellemző. Bármennyire is gazdag és változatos az egyed átöröklött viselkedési „szerzeménye”, ahhoz, hogy fennmaradhasson, élete folyamán tanulnia kell. A tapasztalatszerzés és a tanulás tehát általános jelenség az állatvilágban. Ennek egyszerű példáját láthatjuk a csirkéknél is: miután kibújtak a tojásból, még minden tanulás nélkül, ösztönösen csipegetnek, de csak sokszori gyakorlatozás után tanulják meg, hogy mit is kell csipegetni. S éppen a viselkedés kialakulásában, azaz a tanulásban nyilvánul meg az állatközösség szerepe. Harlow, aki éveken át tanulmányozta a rhézus-majmok viselkedését, megállapította. hogy a társaiktól elkülönített és mesterséges anya által táplált majomkölykök semmiféle érdeklődést nem mutattak társaik és anyjuk iránt, amikor pedig később újra összekerültek társaikkal és bizonyos idő után szültek, kölykeikkel szemben is idegenekként viselkedtek
Az egyedek kapcsolata nagyban befolyásolja nem csak az ösztönös viselkedés kialakulását, hanem a tanulást, tehát a viselkedésnek újabb ismeretekkel való gazdagítását is. A csoportosan élő madarak hamarabb megtanulták, melyek a rossz és melyek a jóízű magvak, mint a magányosan élők, ugyanis egymás tapasztalataiból is tanulhattak
A tanulásban igen nagy szerepe van az utánzásnak, ami különösen a majmok között igen elterjedt jelenség. Hediger, az ismert majomszakértő, évekig fogságban tartott csimpánzokat tanulmányozott. Észrevette, hogy egy nőstény, amely mindig csak fogságban élt, újszülött kölykét nem a hátán hordta, ahogy a majmok szokták, hanem idétlenül maga körül tologatta. Miután tapasztaltabb társai közé helyezték, igen hamar megtanulta kölykét a hátára helyezni.
De az állatok más fajok egyedeitől is képesek tanulni. Bárki, ha a természetben valamennyire is jártas, megfigyelhette, hogy a szajkó és a szarka mennyire éberen figyeli minden idegen közeledését, s már jó előre éles hangú vészjelekkel adja társai tudtára, hogy ellenség közeledik. Vészjeleik nemcsak más madárfajokat, de az erdei emlősöket is riasztják. Ebben az esetben fajok közötti (interspecifikus) jelzésről van szó, amely a szajkónál és a szarkánál ösztönös, a többi faj pedig tanulás révén sajátította el.
Éppen az ehhez hasonló jelenségek késztették arra az etológusokat, hogy a csoportos viselkedésnek nagyobb figyelmet szenteljenek. Ennek eredményeképpen a csoport vagy közösségi viselkedés tanulmányozása az etológia egyik leggyorsabban fejlődő ága. Mint már említettük, az állatvilágban az intra-populációs csoportosulások igen változatosak, mind nagyság, mind az egyedek között kialakult kapcsolatok szempontjából. Az állandó jellegű csoportosulásokban (család, csorda, kolónia stb.), az ökológiai törvényszerűségek mellett (igen kezdetleges szinten), már „társadalmi” törvények is jelentkeznek. Példa erre a sebesült elefánt vagy delfin megsegítése társai által, a ragadozók szervezett vadászata, a patások kollektív védekezése stb. Mindezek olyan szervezettségi formákra vallanak. amelyek kialakulásában az ösztönös cselekedetek mellett nagy a tanulás és az értelem szerepe. E formákról szerkezeti és funkcionális szempontból egyelőre elég keveset tudunk, s éppen a populációs és etológiai kutatások hivatottak arra, hogy feltárják törvényszerűségeiket. Az eddigi kutatások eredményei azt mutatják, hogy minden csoportosulás alapvető feltétele az egyedek közötti kommunikáció. Amint már említettük, az állatvilágban létező kommunikációs módozatok rendkívül változatosak. Finalitásukat igazából csak közösségi szinten lehet megérteni. Az egyedi jelzés csak akkor hatékony, ha azt egy másik egyed vagy a csoport összes egyedei felfogni képesek. Hatékonysága függ attól is, hogy mennyire gyors és átfogó, s hogy a csoport tevékenységét mennyire képes szinkronizálni. S ma már számos példa bizonyítja az állati kommunikáció gyorsaságát. A halászhalak testük helyzetének hirtelen megváltoztatásával (tehát vizuálisan) jeleznek. Ez a jelzés 12-15 méteres másodpercenkénti sebességgel terjed így az egész csapat 3-5 másodperc alatt megváltoztathatja viselkedését. A madarak által használt hangos jelzések általában 0,1 másodperc alatt hatnak (felfogás + reakció), míg az emberi hangos kommunikáció 0,2 másodperc alatt hat. Nem csoda tehát, hogy az állati csoportok viselkedése számunkra sokszor annyira egységesnek és gyorsan módosulónak tűnik.
Az állatvilágban a csoportosulások kialakulását és funkcionálását (fennmaradását) biztosítja a társadalmi rend (hierarchia) is. Ennek alapvető fejtétele a csoportot alkotó egyedek különfélesége (heterogenitása). Közismert, hogy minden csoport különböző korú és nemű egyedekből áll, amelyek élettapasztalat szempontjából is különböznek, s mint ilyen, szerepük sem lehet egyenrangú. Minden csoportban léteznek domináló és alárendelt állatok. A dominálók kiváltságai elsősorban az előnyösebb fészkelési területek bírásában, a párzásban való részvételben és táplálkozásban jelentkeznek. Goodall és De Vore kimutatták például, hogy a babuin majomcsordákat egy-két idős hím vezeti a csorda közepéről. Köröttük találhatók a vezérhímeknek alárendelt nőstények, a csorda szélén pedig az alárendelt hímek és azok nőstényei tartózkodnak. Az afrikai szavannák hiénái szintén 30-40 tagú csordákban élnek, s ezeket egy-két öregebb nőstény vezeti. A domináló, illetve vezérállatok minden esetben elsők a párzásban, nekik jut a legízletesebb táplálék és a legkényelmesebb pihenőhely. Dominációjuk alól csak a fiatalok kivételezettek, amennyiben azokat tapasztalatszerzés végett előnyben részesítik.
A társadalmi hierarchia általánosan elterjedt jelenség az állatvilágban. Behatóbb tanulmányozása újra felvetette a domináció és a vezérállat szerepének a kérdését is A régebbi felfogások szerint a domináció mindig életre-halálra menő harcok árán alakul ki és mindig a fizikailag erősebb egyed uralmát feltételezi. Nos, az újabb kutatások éppen azt bizonyítják, hogy a domináló és a vezérállat szelektálásában a legnagyobb jelentősége nem a fizikai erőnek, hanem az élettapasztalatnak jut. Az a döntő, hogy az egyed milyen gyorsan és menynyire a körülményeknek megfelelően cselekszik. Lorenz például megfigyelte, hogy a rucáknál a vezérállat más és más a körülményeknek megfelelően. A vezér szerepe sokszor arra az egyedre hárul, amelyik elsőnek cselekedett az adott körülmények között. Mások meg a farkasokra hivatkoztak, ahol a falka állítólag vakon követi a vezért. De ez az állítás sem állja meg a helyét, ugyanis – a legnagyobb farkasszakértők (például Ziemen német kutató) szerint – ha a falka már nem bízik vezetőjében, egyszerűen hátat fordít neki és továbbáll. Ilyen körülmények között a volt vezér kénytelen lecsatlakozni egy másik falkához vagy vállalni az alárendelt szerepét a régiben. Rendkívül tanulságosak ebből a szempontból Baszkin szovjet kutató kísérletei is. Egy óriási karámba kétezer rénszarvast záratott, s csak az egyik oldalon hagyott egy szűk nyílást. Itt kétfelől pásztorok álltak élő sorfalat. Miután belülről megkezdték a csorda riasztását, az állatok előtt két lehetőség állt: kiugrani a szűk nyíláson, vagy pedig futkározni körben a karámban és tűrni a riasztást. Baszkin szerint azok az egyedek, amelyek kiugrottak, potenciálisan vezéreknek tekinthetők. Kiderült, hogy a kétezer állat harminc százaléka ki mert ugrani, tehát nem is olyan kevés a vezérségre alkalmas egyed. A vezérállatra sokszor igen nehéz feladatok is hárulnak. Így például a majmoknál és néha a patásoknál is ők veszik fel a harcot a támadó ragadozóval, mialatt a csorda többi tagja elmenekül. A vezérelefánt még a csorda itatásáért is „felelős”. Elsőnek lép a folyóhoz és csak tüzetes felderítés után engedi az itatóra a többieket is.
Ebből a néhány példából is látható, hogy a vezérállatok kiválogatódása bonyolult folyamat, de kétségtelenül az egyed tapasztaltságon alapszik, amelyre születése után tesz szert: Lorenz kimutatta, hogy a faj fejlettségi fokától függően az ösztönös (átöröklött) viselkedés veszít jelentőségéből, míg az egyedfejlődés során nyert tapasztalat szerepe nő.
Miben rejlenek hát a csoportosulás előnyei? – tevődik fel a kérdés. Hisz az egyedre a csoportosulás nem egyszer káros hatással van; a nagyszámú állatcsoportot könnyebben észreveszi az ellenség, a csorda alárendelt tagjai szamára a táplálkozási lehetőségek korlátozottabbak, s a gyakori kapcsolat következtében a járványos betegségek is könnyebben terjednek. Ennek ellenére, hangsúlyozza Lorenz, a csoportosulások előnyösek a faj fennmaradása szempontjából. Ezt számos igen egyszerű példával igyekszik szemléltetni. Szerinte sokkal könnyebb egy kalitkába zárt madarat megfogni, amikor az egyedül van, hiszen a figyelmet csak arra az egyedre kell összpontosítani. Úgyszintén ha egy akváriumba, ahol sok kis hal él, beteszünk egy ragadozó halat, annak csak sokszori próbálkozás után sikerül elcsípnie egyet, míg ha az akváriumban csak egy hal él, azt azonnal el lehet csípni. A csoportosulás igen sok esetben lehetővé teszi a kollektív és szervezett védekezést vagy támadást. A pézsmatulkok és a bölények például tömör kört alkotnak a borjak körül és úgy verik vissza a farkasok támadásait. A rénszarvasok nyáron, amikor ellepik őket a vérszívó legyek csapatai, nagy csordákban pihennek. A legyek ugyanis csak a szélen álló szarvasokat támadják meg s a csorda közepén a többiek nyugodtan pihenhetnek. Persze azáltal, hogy a szélen levő megkínzott állatok igyekeznek s központi részeket elfoglalni, állandó váltás alakul ki.
Még számos példával lehetne bizonyítani, hogy a csoportosulások valóban a faj fennmaradását szolgálják, s hogy szintén a fejlődés adaptációs formái.
Ezzel azonban nyilván nem merítettük ki az etológiai és a populációs viselkedés kérdéseit. Sokat lehetne beszélni például az etológia gyakorlati jelentőségéről. Ma ugyanis már közismert, hogy az állatok különböző jelzési módozatai jelentős mértékben hozzájárulnak az ember technikai felszerelésének a tökéletesítéséhez is. Az állatoktól „eltanultakat” felhasználják a repülésben, hajózásban, elektronikában és kibernetikában. Ugyanakkor a különböző csoportviselkedések törvényszerűségeit sikeresen alkalmazzák a vadgazdálkodásban, halászatban, állattenyésztésben és a biológiai küzdelem terén.
Sokan úgy vélik, hogy ezek a törvényszerűségek bizonyos tekintetben az emberi társadalom számára sem lehetnek közömbösek. Nem kétes az sem , hogy eddigi nézeteink az ember eredetéről és az állati „értelemről” módosulni fognak. Ugyanis az etológiái kutatások mindinkább azt bizonyítják, hogy a csoportviselkedések nívói képezték azt az alapot, ahonnan valamikor az ember fejlődése megindult.
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.