Az idei biológiai Nobel-díjasok: Lorenz, Tinbergen és Frisch. Mindhárman egy aránylag ismeretlen, új tudományág, az etológia (a görög ethos-szokás és logos-tan szavak összevonása: szokástan, azaz viselkedéstan) képviselői.
Konrad Lorenz (írása olvasható A Hét 1973. 42. számában – szerk.) Bécsben született 1903-ban. 1928-ban az orvostudomány, majd 1933-ban az állattan doktora, 1951-től Seewesenben (Németország Szövetségi Köztársaság) működő Viselkedéstani Intézet igazgatója. Niko Tinbergen Hágában született 1907-ben, a filozófiai tudományok doktora. 1949 óta viselkedéstant ad elő az oxfordi egyetemen. Karl von Frisch szintén a filozófiai tudományok doktora. A tübingeni és Harvard egyetemen adott elő. Jelenleg Münchenben él, munkássága szorosan összefügg a viselkedéstan kialakulásával és fejlődésével, habár annak csak egy szűkebb ágával, az egyedek közötti kommunikációval foglalkozott.
Lorenz és Tinbergen a harmincas évek elején, egymástól függetlenül tanulmányozta az ösztönös viselkedési típusokat. Kezdetben a viselkedést és annak általános biológiai jelentőségét vizsgálták, nem pedig az ösztön fizikai és kémiai természetét. Viselkedésen, szerintük, a szervezet sokrétű reakcióit kell értenünk, amelyeket környezeti hatások váltanak ki. Általuk valósul meg a szervezet viszonylagos egyensúlyi (homeosztatikus) helyzete az adott környezetben. A viselkedés a szervezet és a környezet kölcsönhatásának eredménye.
Lorenz és Tinbergen szerint a viselkedést épp olyan sajátságos faji jegynek kell tekintenünk, mint bármely más adaptációs tulajdonságot: a testalkatot, a színezetet, a fogazat felépítését stb.
Az ösztönök, ebben az összefüggésben, olyan örökölt tulajdonságok, amelyek az evolúció folyamán tökéletesednek. A születés utáni továbbalakulásukban rendkívül nagy szerepük van az úgynevezett kulcsingereknek. A kulcsingert kiválthatja mind az állatot körülvevő szervetlen (fizikai), mind a szerves környezet.
Lorenz szerint a kulcsinger nyomógombhoz hasonlítható, amely (bizonyos környezeti tényezők és a szervezet bizonyos beállítottsága mellett) bekapcsolja a születés utánra beprogramozott ösztönök, illetve viselkedések láncolatát. Az ösztönök láncszerű kibontakozása megfigyelhető például az énekesmadaraknál. Tavasszal a fészekrakás aktivizálja a területbírás és területvédés ösztönét, később, a fiókák felnevelése után ezek az ösztönök eltűnnek, a párok szétválnak, és előtérbe kerül a csoportosulás ösztöne.
Lorenz és Tinbergen – különösen munkásságuk első szakaszában – az ösztönös viselkedést tanulmányozták, és osztályozták az ösztönöket. Első helyre tették a kommunikációval, az egyedek közötti információ cserével kapcsolatos viselkedéstípusokat: ezek által valósul meg egymás felismerése, az egyedek közötti kapcsolat. A kommunikációnak rendkívül változatos (első sorban vizuális, auditív és kémiai) formái vannak. A vizuális jelzés lehet „pózolás” (az állatok bizonyos testtartással hívják fel magukra a figyelmet), színváltozás stb.
A vizuális kommunikáció egyik klasszikus példája a méhek tánca. Karl von Frisch volt az, aki megfejtette a méhek bonyolult kommunikációs rendszerét.
Lorenz és Tinbergen később mind nagyobb figyelmet fordított annak vizsgálatára, hogy milyen szerepe van a csoportnak a viselkedés kialakulásában. A kísérleteket a természetben végezték, olyan egyedekkel, amelyek állandó kapcsolatban álltak társaikkal. Kiderült, hogy az ösztönök kibontakozásában rendkívül nagy szerepe van a csoportnak és a társas életnek. Ezek az eredmények nagyban módosították azt a régebbi felfogást, amelyek szerint a kulcsingerek elsősorban a fizikai környezet hatására jelentkeznek. Nyilvánvalóvá vált, hogy az élő környezet (s elsősorban az egyedek egymással való érintkezése) hatása semmivel sem jelentéktelenebb, mint a fizikaié. Kiderült továbbá, hogy az ösztönös viselkedés nem olyan „vak”, mint hisszük, és az egyedfejlődés során módosulhat. Rájöttek arra, hogy bármennyire gazdag az egyed átöröklött viselkedési „össz-szerzeménye”, ahhoz, hogy fennmaradhasson, egész élete folyamán tanulnia kell.
A tapasztalatszerzés és tanulás tehát általános jelenség az állatvilágban.
Az egyedek kapcsolata nem csak az ösztönös viselkedés kialakulását, hanem a tanulást, a viselkedésnek újabb ismeretekkel való gazdagítását is nagyban befolyásolja. Ezt bizonyítja, hogy a csoportosan élő állatok hamarabb megtanulják, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”, mint az elszigetelten élő egyedek.
Lorenz szerint minél fejlettebb a faj, annál kisebb a jelentősége az ösztönös (átöröklött) viselkedésnek, és nő az egyed fejlődés során nyert tapasztalat szerepe.
A Lorenz által kezdeményezett populációs irányzat fellendítette a csoportélet tanulmányozását. Ennek köszönhetően megismerhettük számos magasabbrendű állatcsoport szerkezeti felépítését és „társadalmi” szervezettségét. Az etológiai kutatásoknak ma már kézenfekvő gyakorlati eredményei is vannak, így például az állatok különféle jelzési módozatainak megismerése jelentős mértékben hozzájárult technikai felszereléseink tökéletesítéséhez is: az állatoktól „eltanultakat” felhasználták a repülésben, a hajózásban, az elektronikában és a kibernetikában. A csoportviselkedés törvényszerűségeit sikeresen alkalmazzák a vadgazdálkodásban, halászatban, állattenyésztésben, a kártevők elleni biológiai védekezésben stb.
Sokan úgy vélik, hogy az állati viselkedés törvényszerűségeinek ismerete bizonyos tekintetben az emberi társadalom számára is fontos; elsősorban az orvostudománynak, az urbanisztikának és környezetrendezésnek. Nem kétséges, hogy ezek ismeretében módosulni fognak az ember eredetéről s az állati „értelemről” vallott eddigi nézeteink is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 45. számában, 1973. november 9-én.
