A technokrata fanatizmus és a babonás technofóbia között az egészséges egyensúly arany középútját az érzi igazán, aki esténként leül a tévé mellé rajzfilmet nézni a kicsikkel. Itt a technikát látjuk úgy, ahogyan valóban lennie kéne: a mindent-akarás, a mindent-tudás, a mindent-tehetés eszközeként „kezes jószágaként”, úgy, ahogy a tudományos forradalommal együtt növő gyerekek természetesnek látják. A rajzfilmesek, akik hozzájuk fordulnak, szükségképp az ő szemszögükből nézik: otthonosan, jókedvűen, emberien a modern technika világát s annak közepében az embert.
Ezek a kisfilmek azonban szériatermékei csupán a modern nagyipari technika-szülte művészetnek, amely a mozgó élet ábrázolására vágyó rajzot kilendítette a mozdulatlanságból.
A technika a Homo Ludens kezében csodákra – nemcsak ilyen kicsiny csodákra képes. Századunk zseniális vásott kölykei, akik felnőtt fejjel találták meg az animációs technikában a játékot, ami gyerekkorukból kimaradt, visszaszerezték egy kicsit, a légkör intézményes szennyeződésének korszakában, a technikai gondolkodás becsületét. Nem Disneyre vagy Trnkára, az ősi tündérvilág megelevenítőire gondolok. Hanem a kamasz tudásvágy varázslójára, a legjátékosabbra, a legfiúsabbra, a legcsibészebb kedvűre, a tiszteletlenre, az agyafúrtra, az ezermesterre, aki a mutáló hangú férfibüszkeség jegyében nem a szívhez, hanem a józan észhez szól, a Verne-olvasó Verne-hősre – egy nyomorék öregemberre, Karel Zemanra.
Filmjei alapján egy csupa tetterő, kisportolt, rakoncátlan fiatalembert várnánk a Svejk-mosolyú púpos öreg manó helyett. De mégis ő győzte le a természet személyes rosszindulatát azzal, hogy pajtásául szegődött minden idők kamasz legénykéinek. Mert Zemant magunkkal visszük a jövőbe, ahogy Vernét magukkal hozták a dédapák. Az elfogulatlan kíváncsiság, a játékos hipotézis művésze ő is: nem csupán filmesitője, de túllicitálója mesterének. Mindenekelőtt azért, mert technikai újítással kezdi: kombinálja a rajzfilm gravitációmentes mozgásával és lehetetlent nem ismerő átváltozó képességével az élő színészt, sőt, a Verne-illusztrátorok modoros stílusával vagy sutaságával, a játékstílus paródiacélzatát. S általában, a Vernés cselekedetek közepette, hőseivel együtt, úgy viselkedik, mint egy elfogulatlan észjárású mai ember. S azon, ami ebből műként születik, csodálatosan lehetett mindig mulatni és lelkesülni. Mert egy derűs, bizakodó hőskor szülöttei voltak az első Zeman-filmek, a két iskolásfiú utazása a Zauruszok korába, ma meg az Ördögi találmány, az atomháború visszaverésének csodás, komikus eposza…
Hogy miért született aztán egy látványos és semmitmondó Münchhausen? Az operai pompával álcázott lelki ernyedés, művészi passzivitás is kövület, őskori lelet már, bárha húszéves sincs a technika időt sürgető korában…
A bohóc krónikája a lovagi háborúk körülményei közt próbálta mikroszkóp alá venni a haditechnika nélküli háborús pszichózist. Oly bölcsen alkonyi mű most Hector Servadac csodálatos utazása, Az üstökösön. Megint Vernéhez fordul Zeman, mint hű barát, de már valamelyes stílusantológiára törekszik: száz év előtti képes levelezőlapok cukorrózsaszín modorában rajzolja hozzá színészeihez egy hajdanvolt észak-afrikai gyarmati hadjárat hátterét, de a Verne-illusztrációk csíkos metszettechnikájáról sem mond le, s a dinoszauruszait is visszahozza a csatatérre, kedélyes, jámbor és határozottan egyéni fiziognómiával. És miért is ne? Ha az üstökös leszakíthat egy darabkát a földből, azon az új kozmikus képződményen minden lehetséges! Ezt gondolta Verne is, aki Servadac hadnagy új égitestét ugyanolyan utópista rezervátummá avatta, mint mondjuk a Rejtelmes szigetet.
De Zeman, száz évvel később, sokkal komplexebb és nyugtalanítóbb tapasztalatokkal tekint az égre és a földre, mint Verne. A tiszavirág életű kis Föld-paródián előbb sűrítve, sőt zsugorítva, nevetséges kicsiségekben látjuk a földi hatalmi konfliktusokat, aztán – mivel nem vagyunk otthon és vakációban mindent szabad – békét kötnek idegenbe szakadt embertársaink… Elkezdenek ember módra élni, házasodni, dolgozni. Hanem embermód-e ez? Hiszen csak az emberek földjén kívül történhetik! Az üstökös visszapottyantja a véletlenül elsodort észak-afrikai partvidéket a helyére, és minden kezdődik elölről. Mindenek előtt a háború…
A néző egyre szomorúbban kacag, mert Zeman mintha úgy kérdezné, akárcsak a Hitlerék elől menekülő egyszeri kivándorló a földgömb előtt: – Másik bolygó nincs?
Nincs. Csak ez az egy van!
Megjelent A Hét II. évfolyama 23. számában, 1971. június 4-én.