A Comédie-Française is újraolvas: ez a tíz évvel ezelőtti vendégjáték tükrében látható. A majdnem háromszáz éves, legrégibb Nemzeti Színház a háromszáz éves alaprepertoárt hozta most is, de másként. Már nem a játékstílus-hagyatékot celebrálják, hanem játszanak, s a Molière-szövegben a drámai helyzetet magát keresik, megpróbálva elfelejteni, hogy mit csinált abból a helyzetből tíz nemzedék, ugyanazon a színpadon. Molière-értelmezésük kulcsa az, amelyet Planchon próbált ki először a Georges Dandin-nel: hogy vállalják a vígjátéki figurák tragikumát. A vagyon, a kapitalizálódás elembertelenítő hatását elemzi A fösvény előadása, s az eredmény, váratlanul, már-már strindbergien groteszk, abszurd és kegyetlen. S a nézőtér nem nevet csak a kor konvenciójából vállalt „csodás elemen“, a tengeri viharban elveszett szülők-gyermekek-testvérek íróilag meghatónak szánt egymásra találásán. A gyermekei boldogságát aprópénzre váltó apa, az áruként kezelt fiatalok, az uzsorakölcsönügyletek láncolatának csapdája, amellyel az apa saját fiát ejti foglyul, a maga dermesztő, lehangoló valójában jelenik meg a színpadon, s nincs benne egy csepp kecses elegancia sem.
Molière ilyen látásban Balzac és Zola előfutára, „a nyárspolgár természetrajzát“ írja százötven évvel a Comédie Humaine szerzője előtt. S bár a komolysága francia temperamentumhoz nem illő ritmustalansággal terheli meg az előadást – A fösvény öt felvonása lassabban bonyolódik, mint az Éjjeli menedékhely –, ez a csöppet sem tréfás Molière igazi, élő drámának bizonyul, amely azt mondja az embereknek: ilyenek vagytok! S bár ez kellemetlen, mégis érdekes és az emberek háromszáz év után is odafigyelnek Harpagon történetére.
Corneille Franciaországon kívül csak irodalomtörténet, nem színháztörténet. A kor s a korokon át ható társadalmi, emberi permanenciák válságos problémáit érzékeli a tragédiaköltő, de emberfölöttien oldja meg. Véres alapkonfliktusokban – a Horace esetében a háború abszurditása és embertelensége közepette egymással küzdeni, egymást ölni kényszerített rokonok gyötrelmében Corneille nem a jó és a rossz, hanem a jó és a jobb, illetve a jobb és a jobb, a nemesebb és nemesebb akadályversenyét ábrázolja. Mindenki a helyzet magaslatán áll, az is, aki öl, az is, akit megöl, az is, aki gyászolja, az is, aki vádolja, az is, aki menti, az is, aki felmenti.
A rendezői-színészi hősiesség csodáját láttuk a Horace előadásán: klasszikus és modern vizuális elemek szellemes, ízléses ötvözete, antik faragott timpanonok a bejáratok fölött és Étienne Hajdu szobrászatét idéző nonfiguratív térelemek találkoznak harmonikusan a színpadképben, s a darab választott korának konvencionális jellegét a Grand Siécle ruháira aggatott dekoratív leplekkel éreztetik. A Galilei élete híres pápa-öltöztetési jelenetéből inspirálódott az a szerencsés, cselekvős színpadi ötlet, hogy Horatius és Curiatius párviadal előtti vitája közben a feleket éppen páncélba öltöztetik a csatlósaik. Jean-Pierre Miquel sok mindent kitalál, szentségtörő módon még le is ülteti hőseit – inkább hősnőit –, hogy a tirádákat emberközelivé oldja. Mindhiába – azoknak legalábbis, akik Shakespeare-en nevelkedtek. S akik számára a francia kultúra tengelye a nagy forradalom.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 21. számában, 1975. május 23-án.
