Széles Anikó a valóra vált tündérmese. A romániai magyar színjátszás sajátos, mondhatnánk, egyedülálló helyzetében, amely a szükségszerű földrajzi vidékiség s a lehetséges művészi európaiság izgalmas és teljesítményre sarkalló dilemmáját kínálja a művésznek, került egy bájos, napsugárból-mosolyból mintázott kislány, akinek művészi bölcsője mellett nem a Nagy Albert festményének zord-szikár párkái fonták a sors fonalát, hanem jókedvű tündérek, és azt mondták: legyen világsztár. Legyen rajta a plakátokon és a képes magazinokon, röppenjen fesztiválról fesztiválra, felüdítve jelenlétével a hivatalos bemutatók kényszeredett unalmát. Ragyogjon. Azok helyett is, akik korábban léptek ki a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet kapuján, hogysem szépségük-frisseségük kilendíthette volna őket a csillagpályára.
Szép, érzékeny és tehetséges, sőt egyénisége van, mégpedig, olyan, amilyen a Körös, a Maros, a Szamos partján tenyészik, mint a pitypang. Nem standard baba, nem szériatermék, mint a nagy filmmetropolisokban kilövésre készen álló bombasztár-várományosok, a tucatszendék s a tucatdémonok, hanem valaki. De a jókedvű párkák közt volt egy másféle; tűnődő, kísérletező kedvű, tán kegyetlen is. S a szerencse, az indítósebesség mellé tehetséget rejtett a nagyváradi gyerekkocsiba, mondván: legyen színésznő. Hogy melyik volt a jó tündér, s melyik a rossz, a szerencsét, vagy a szenvedést adó-e, azt még azután kell eldönteni.
Tíz éve színésznő Széles Anikó. A szőkesége és a mosolya már a főiskola első évében feltűnt a filmrendezőknek, már a Tengerparti vakáció című se-füle-se-farka nyálas produkcióban is visszaéltek vele, mert egyéb se volt abban a filmben, mint a tengerpart meg egy édes, őszinte szőke kislány.
Az egyszerű fotósoknak még korábban feltűnt, s ez igen furcsa mese. Az Új élet fedőlapján jelent meg legelőször az arcképe – munkaruhásan, kendősen és más névvel! A sikeres felvételi előtt egy évig gyárban dolgozott otthon a kis Széles-lány, s a gyári riportot készítő fotós, gyakorlott szemmel, lencsevégre kapta, hiszen a fedőlapra is kell valaki. De milyenek a nők, különösen, ha már nem lencsevégre valók és fiatal lányok vannak a kezük alatt: a mester a fotós kérdésére más lánynak a nevét mondta be, egy olyanét, aki tán valamivel ügyesebben kezelte azt a gépet, de mindenesetre olyan, aki nem fáj még egy középkorú nőnek se…
A rossz filmben való debütálás ellenére a kis diáklányt kiválasztotta Liviu Ciulei az Akasztottak erdejéhez. A filmet pár hete viszontláttuk a tévé filmmúzeumában, ugyanakkor futott országszerte a mozik műsorán a Minden kényszer nélkül. A viszonylag analóg helyzetet: a tragikus körülmények közötti asszonnyáválást fogalmazta meg legutóbbi filmjében is. Akkor, az első nagy szerepben a megjelenítő ereje volt csodálatra méltó. Most az, hogy így sugárzik belőle a tisztaság, s ez kivételes tulajdonság, különösen manapság, amikor a nemzetközi filmvilágban az örök emberi értékek ázsiója veszedelmesen csökken.
Széles Anikó most, kezdődő Anna-korában is a század ama kevés színésznője közé tartozik, akiknek művészi varázsa a tisztaság. Amit nem kell összetéveszteni a szendeséggel: a tisztaságot nem az isten adja, hanem az ember őrzi, ápolja. Ingrid Bergmann, Maria Schell, Törőcsik Mari, Françoise Fabian, Silvia Popovici, Széles Anna nőiessége gyöngédséget és tiszteletet ébreszt, mint az emancipáció előtti századokban, de azért mégis komplex, problémás, modem emberek.
Ciulei annak idején az új Maria Schellt látta a kis marosvásárhelyi színinövendékben, nem azért, mert üde, tiszta, szőke és érzékeny, „hanem mert hallatlanul fogékony és beláthatatlan teljesítményekre képes olyan rendező keze alatt, aki tud tőle követelni. Maria Schellnek nemcsak a bájára, hanem a tragikai erejére is utalt Ciulei, a Gervaise nagy, végletes emberi próbatételével ért fel a színinövendék Széles Anikó két nagy jelenete a sok-sok kitűnő jelenet között: az első szerelmi mámor s az utolsó vacsora. S ugyanaz a színésznő oldja meg már éretten és csak az arcjátékával a Minden kényszer nélkülben a társtalanul szülés és a nyomorékká válás testi-lelki gyötrelmét, amiről csak szó van a filmben, de a láttatás egyedül a színésznő arcára koncentrál.
A szerencsés, agyonfoglalkoztatott sztár tulajdonképpen igen mostohán kezelt színésznő. Sok film és maga a színház, amelynél játszik, csak épít a személyes varázsára, de nem teszi próbára a képességeit. Méhes Györgynél, Gyárfás Miklósnál. Thornton Wilder-nél, Gorkijnál, és Shakespearenél is inkább a külsejét játszatják, az ártatlan édességét, pedig több van benne.
Színésznevelésünknek volt a kezdeti években egy veszedelmes egyoldalúsága, hogy csak lány-szerepkörre nevelte az ígéretes tehetségeket, akiknek megjelenése is fedte ezt az elképzelést, és ezeknek a színésznőknek érett korukban keserves küzdelmet kellett vívniuk neveltetésükkel, hogy teljes emberi mivoltukra rátaláljanak. S nem is sikerült mindenkinek. Igazán nagy színésznőinknek az volt a szerencséjük, hogy annak idején a főiskolán lemondóan legyintettek: ebből nem lesz drámai szende – s az illetők végigjárhatták az érlelődés, az egyéniségformálás göröngyös útját, egyedül, míg másokat megbénított a kívülről jövő predesztinálás, mint hajdan az elkötözött láb a kínai nőket. Széles Anikó szabadon, és természetesen röppent fel első nagy szerepével a világhír firmamentumára – utólag fogtak hozzá, hogy elkötözzék a lábát. Pedig mennyit próbál jót-rosszat a maga erejéből! Még táncdaléneklést is. Hogy mennyit köszönhetnek neki rendezők, szerzők, azt például a szilveszteri vagy hasonló vegyes műsorokon lehet csak igazán lemérni. Mert az édes örök naivának humora van. És az, aki Ciulei kezében a kor nagy színésznőivel vetekedett, az filmről filmre váltakozik, egyenetlen, s ez rendszerint nem rajta múlik, hanem a rendezőn.
Oly érzékeny és fogékony, oly vérbeli partner, hogy a rendező egyénisége pontosan tükröződik a játékában: jó rendezővel jól játszik, rossz rendezővel rosszul. Nem ő tehet róla, őt csak használják, mert szerencsétlenségére sztár – és már rég nem akadt senki, aki le merje ugratni – jelképesen – egy torony tetejéről.
Egyszer játszott Jancsó Miklósnál. Az Égi bárány sok tekintetben zavaros, félreérthető, ellentmondásos munka, de aki nem látta, el sem tudná képzelni, hogy Széles Anna milyen teljes értékű, váratlan Jancsó-színésznő. A pusztítás gonosz fekete angyalát játszotta benne, az ellenforradalmi klerikális reakció gyilkosságra felbujtó hamis ártatlanságát, egy valóságos női inkvizitort. Tökéletes volt.
A film és a színpad szerencsés gyermeke, ez a vonzó fiatal-érett színésznő most éppen Csipkerózsa-álmát alussza. Jó lenne, ha észre vennék a sztár mögött a színésznőt is azok, akik csak a hamvasszőke haja libennésére, a fénylő mosolyára figyelnek. Még egy szép, népszerű, megejtően bájos színésznő is ember…
Megjelent A Hét V. évfolyama 37. számában, 1974. szeptember 13-án. (A képeket beillesztette: u7szerk.)