Haladunk. A mozihálózat és a filmforgalmazás főigazgatósága megküldte a kritikának az 1971-es behozatali tervet, amely sokkal nívósabb az 1970-esnél. A kritika tanácsát és segítségét kérte, s hatórás megbeszélésünkön végig is hallgatta véleményünket, javaslatainkat. Az elkövetkezendő hónapok gyakorlata esetleg bizonyítja, hogy nemcsak végighallgatott, de meg is hallgatott bennünket. A nagyigényű vita bevezetője- s összefoglalójaként ismét tudomásul vehettük, hogy a mozihálózat pénzügyi terve kötelez, hogy ebből fedezik a hazai filmgyártás költségeit satöbbi, satöbbi, ami mind hasznos és való – de mégsem győz meg arról, hogy ez a pénzügyi érvelés nem vált az igénytelenség mentsvárává az évek folyamán.
A filmkritikusok céhe távolról sem homogén, összetartó csapat. Véleményeink gyakran ütköznek meg a lapok hasábjain – bizonyos naiv lelkek megbotránkozására, akik azt hiszik, hogy azonnal összedől az erkölcsi világrend, s ők többé már el sem mehetnek nyugodtan a moziba, ha X. jót mond a filmről, Y. pedig lehúzza… Számunkra úgy szép az élet, ha zajlik, összeveszünk és kibékülünk a filmeken. Van köztünk olyan, aki a didaktikus szájbarágás híve; van nagyképű sznob, van naivan félénk – és van cinikus divatkövető, sőt: van normális, józan ítélőképességű, művelt ember is, aki nem szégyelli, ha különvéleménye van, ám érvel is annak védelmében.
Csodálatos, termékeny alap a mindennapos hajbakapásra. Egyvalamiben azonban egyetértünk: abban, hogy a film művészet, amit komolyan kell venni, mint minden más művészetet.
A felvásárlás „szempontjai” határozottan javultak, sőt a kritika s a felvásárlók közti dialógus lehetősége is tágult, de nem változott meg a nézeteltérések alapvető oka: az, hogy a felvásárlók inkább árunak, mint művészetnek tekintik a filmet. A filmszerű vizualitás élménye már nagyon régóta s nagyon sokfelé termékenyen hat vissza az irodalomra. „Ó nézd gyönyörű! gyönyörű ez a fény- és árnycsere kékbe pirosból! S hogy gördül a két robogó! Hogyan is, hogyan is lehet ez papirosból!” Ez is egy Levél írisz koszorújából (Babits első kötetéből).
Ez legalább felmenthetné a könyvtárak gőgös aszkétái szemében a fiatal s már érdemmel beérkezett Hamupipőkét. Hiszen a világ művészeti elitjében az írók mellett ott állanak már a filmrendezők. Egy Antonioni, egy Alain Resnais, egy Tony Richardson, egy Kakojannisz, egy Andrzej Wajda vagy egy Jancsó Miklós előkelő szerepe a nemzeti s az egyetemes kultúrában annyira vitán felül áll, hogy szinte illetlenség is hirdetni a rangjukat.
Mégis, a film besoroztatott a szórakoztató ipar címszó alá, moziba kikapcsolódni jár az ember, a mozi kell néha, mint a pohárka szesz, vagy a pókerparti… S ez bizony a krónikus behozatali gondolkodásmód tükre. Az évi háromezer filmre rugó világtermésben némileg tartja magát az arány, amelyet harmincöt évvel ezelőtt fogalmazott versbe Heltai Jenő: „Egy centiméter igazi költészet és háromezer méter butaság”.
Még rosszabb a művészet s a ponyva forgalmazási aránya. Érdemes eltűnődni rajta, hány moziban s mennyi ideig megy az egyik vagy a másik.
Pár éve létesült a fővárosban a szakosított művészmozi, amelynek műsora évről évre szaktalanodik. Már rég nem a „nagy filmek” mozija a Capitol, hanem alkalmi fesztiváloké – és alkalmi pikantériáké. Az új évet például egy nagyon is átlagos Brigitte Bardot-féle budoárfilmmel kezdi. Vagyis az olyan kommersz-filmet, ami jó üzlet ugyan, de mégsem használ – úgymond – a tanulóifjúság erkölcseinek, azt minősítsük csak magas művészetnek, akkor elmegy – a Capitolban… (Az Utazást a koponyám körült pedig – ezer hibáját is beszámítva – naponta két, déli és koradélutáni előadáson adták ugyanott, mintegy szendvicsként a hindu fesztivál reggeli és esti kétrészes tarka melodrámái között. Aki véletlenül bebotlott a vetítésre, úgy érezte, becsapták, mert ő hastáncért és színes tájakért jött, nem filozófiáért!)
A kaland-kommersz válogatása javul egyre igényesebb; az amerikai kései realizmus-klasszicizmus filmjeit szinte hiánytalanul látjuk; a nagy látványosság, ha késve is, de végre elérhető áron idejut (West Side Story). Ám a modern filmművészetnek az a nemzetközi vonulata, amely a mai ember önvizsgálatát, lelkiismereti, közérzeti vagy világnézeti vergődését, útkeresését tapintja ki sajátos, érzékletes látásmóddal, az elmarad, hiányosan vagy akkora késéssel jön, amikor a maga idején égető problematikája már túlhaladott.
Az említett hatórás találkozáson és előzőleg hasonló esetekben címeken s a film világtérképének a mi számunkra fehér foltjain vitáztunk. Ezt a végtelenségig lehet csinálni. Az ilyen dolgok megítélésében döntő szava van az egyéni ízlésnek, s a felvásárló bizottságok is személyekből állanak.
Jó ízlésüket bizonyítja a 69-es Antonioni-sorozat, az olyan régi adósságok törlesztése, mint a Dolce Vita, a Bergmann- és Bunuel-filmek, a Resnais-filmek, a Kafka-Orson Welles-féle Per, az Elia Kazan-filmek, s a legfrissebb aktualitású művek közül a Z, vagy a rövidesen műsorra kerülő Algíri csata. Ám ugyanakkor a Minden eladó óta, amely idestova hároméves, megfeledkeztek Andrzej Wajdáról, aki azóta öt nagy feltűnést keltő filmet rendezett, vagy az olyan nemzetközi rangú jugoszláv rendezők nagyon eredeti munkásságáról, mint Zsivojin Pavlovics vagy Purisa Gyorgyevics.
Rokonszenvező visszhangja van annak a felmerült lehetőségnek is, hogy a más időszakban, más személyi összetételű bizottságok által szűkkeblűen vagy rövidlátóan fogadott filmek ügye újrafelvételre kerüljön.
Ezek azonban részletkérdések.
Tünetei csupán annak a jelenségnek, hogy a tartalmas filmeket sokkal nehézkesebben válogatják meg, mint az üres filmeket, hogy nemcsak a behozatal, de még a moziigazgató is idegenkedik az olyan filmektől, amelyek kérdeznek, ahelyett, hogy válaszolnának vagy egyáltalán, távoltartanák magukat mindenféle kérdőjel hatósugarától. Az indokolás mindig anyagi jellegű: a „nehéz” film bukik. A ragyogó Élő holttest egy soványka hetet ért meg a fővárosi műsorban, s még a Z se lett – kifejező eszköztárának mély demokratizmusa ellenére sem – olyan tartós siker, mint vártuk volna, és össze sem mérhető például a felmelegített Raj Kapur-filmmel, a Csavargóval, amely három hét alatt öt moziban egymilliót hozott s hoz még, ki tudja, mennyit, ki tudja, meddig. Hogy miért? Mert – és erről feledkeznek meg sajnos azok, akik a filmmel gazdálkodnak –: tudatformálás az is, ha ráhagyjuk az átlagnézőre, hogy gondolkodni unalmas, sőt rálicitálunk az évek óta ömlesztett „nem rázós” giccsel. Akaratlanul ugyan, de tulajdonképpen ránevelték a közönség egy részét a tartalmas filmek elutasítására. (Közben a könyvkiadás elbírja az Argus-, Enigma-, Aventura- és Fantomas-sorozatot, amely elenyészik a rangos irodalom címeinek zuhatagában.) Amellett jó ízléssel és igazságérzettel szelektálnak a detektívregény-sorozatok szerkesztői (onnan tudom, hogy olvastam azt is, amit nem adnak ki.) A filmkultúrát azonban veszélyezteti már a mozik kilencven százalékában – méghozzá a rangos, civilizált felszerelésű, nagy, modern mozikban – évek óta forgalmazott káprázatos ponyvaáradat.
Az irodalmunkban, színházi életünkben, zenénkben, képzőművészetünkben érvényesülő korszerű művészi gondolkodást zárja ki a moziból a pénzügyi rentabilitást túlértékelő forgalmazási szemlélet. Pedig a film a közönség legközvetlenebb érintkezési pontja a nagyvilággal, az egyetemes szellemi áramlatokkal. Nem vagyok a szórakoztató film ellensége, de az olcsó szórakoztatás elidegenít a gondolkodástól. A nyugati világ ébredő lelkiismeretének filmjei nem bírják a versenyt piacunkon a lelkiismeretet altató tarkasággal, a konzumtársadalom közvetett reklámjával. Persze, a szocialista országok kommerszfilmje sem tud ezzel vetekedni: de nem is akar. Ám tőlük sem a kommerszet kellene vásárolnunk, hanem a gondolatébresztő filmeket.
Egyelőre nem a művészi film tört ki a szakosított moziból, hanem a kommersz tört be a művészmoziba. Egy tömeghatású művészet érvénye forog kockán, ha nem számolunk azzal, hogy a folytonos kikapcsolódás nem egyszerűen szellemi szünet, hanem a tudatformálás aktív ellentéte.
Megjelent A Hét II. évfolyama 3. számában, 1971. január 15-én.