Két nagyon különböző színészegyéniség, s nem tudják egymás nyelvét, de ismerni akarják egymást, a színésznél pedig igen-igen fontos a szó. Amellett a színész nemigen ér rá más előadást látni, mint amelyikben játszik, Sinkovits Imre például a bukaresti előadáson látta először Maróti Utolsó utáni éjszakáját, mert mindig párhuzamosan játszott. A bukaresti Nemzeti budapesti vendégjátéka idején is turnén volt, ahogy most a budapesti Nemzeti bukaresti vendégjátékakor a vendéglátó román színészek színe-java turnézott.
Radu Beligan azonban igazgató is, az ITI (Nemzetközi Színházi Szövetség) elnöke, színészdiplomata, amellett tíz évvel idősebb, tehát többet látott élete folyamán s jelenleg is több alkalma van vendégeit látni. így aztán a riporter kezdeményezte párbeszéd indításakor még nem voltak „egyenlő felek”. Sinkovits csak másnap látta Beligant a Manhattani fogolyban, egy kesernyés amerikai vígjátékban, amelynek súlyát a színész adja, de Beligan már látta a Bánk bánt. Úgyhogy az olvasó összefüggően kap valamit: a kapcsolatot, amely töredékesen állott össze a turnéiramú teljesítmények lélegzetvételnyi szüneteiben.
Beligan: Régi szenvedélyem, hogy tehetséges kollégáimat játszani lássam, és mindig tanultam tőlük egyet-mást. Sinkovitsot a Lear király Kentjében s tegnap este a Bánk bánban látva nemcsak bámultam, hanem azonnal ösztönös rokonszenvem támadt iránta. Azt a kivételes színészadottságot fedeztem fel benne, amely a nagy színész tulajdonságai mellett talán a legértékesebb: a fejlett érzéket a korszerűség iránt. Én a Bánk bánt már láttam húsz évvel ezelőtt Budapesten, s talán nem követek el kegyeletsértést a nagy színészelődök iránt, ha azt mondom, hogy tegnap este fedeztem föl csak ennek a tragédiának a szépségét. Miben is látom Sinkovits Imre alakításának újszerűségét? Olyasmiben, ami az értelmezésből s a formából egyaránt fakad, ön olyan embert állított elénk, bonyolult problémákkal, államügyekkel és magánügyekkel küzdő embert. Az intelligencia, amellyel a közösségi és a magánvonatkozást egyensúlyban tartotta, hallatlanul modern bonyolultsággal ruházta fel a szerepet. Az ön Bánk bánja olyan ember, aki gondolkodik, felméri a helyzetet, töpreng, küzd magával, és bár megoldhatatlannak látszik a helyzete, végül is dönt.
Drámai útja erőszakos cselekedetben tetőzik ugyan, mégis értelme uralkodik az érzései felett. A felelősen felfogott államérdek a személyes tragédia fölébe lép. Nagyon tetszett az is, ahogyan formailag megoldotta a szerepét ebben a szép, verses darabban. Vagyis ki tudta hozni a vers minden szépségét, anélkül, hogy a verses szöveg retorikába fulladt volna. Ugyanezt figyeltem meg Kent-alakításában is. Egészen lenyűgözött Kentjének mély embersége, s azt hiszem, hogy a Sinkovits Imre alakításait jellemző humanizmus, az intelligencia avatja őt oly komplex és oly korszerű, mélyen gondolkodó mai színésszé.
Riporter: Mit mondhat erre a partner?
Sinkovits: Én nagyon nehéz helyzetben vagyok, és fenn is tartom magamnak a jogot, hogy később még kiegészítsem a mondottakat. Radu Beligan érez irántam bizonyos szimpátiát a látott szerepeim és alakításaim alapján. Nekem van mindenekelőtt egy benyomásom kétszeri személyes találkozásunk alapján: hogy ön hallatlanul szeretnivaló ember. Azt is tudom, hogy kiváló színházvezető és közéleti ember. Mindabból, amit elmondott, arra következtetek, hogy rendkívül felelősségteljes és analitikus művész. Kétszeresen is megtisztelő hát a véleménye.
Mégis, valamelyest ki kell egészítenem. Ahhoz, hogy a Bánk bánban ezt a fajta kettősséget, ezt a fajta gondolkodást és belső küzdelmet ilyen módon sikerüljön megfogalmaznom, három dolog volt szükséges. Először is az elődök, akik minden más utat bejártak és ránk hagyták a tapasztalataikat. Másodszor: a Nemzeti Színháznak a klasszikus és modern történelmi drámasorozata – Vörösmarty Czillei és a Hunyadiak, Madách Mózes, Illyés Gyula új Dózsa-drámája, a Testvérek, Németh László VII. Gergely pápája –, amely a mai néző számára fordulatot hozó újraolvasást jelentett, közismert történelmi események újraértelmezését érvényesítette, előkészítette az utat a mostani Bánk bán-előadáshoz. Ezen az úton járva nőttünk fel a feladathoz, enélkül az előiskola nélkül magam sem juthattam volna ide. Harmadszor pedig: a kor, amelyben élünk. A kor a maga politikai gondjaival és problémáival, és a kor a maga művészi igényességével. Ide tartozik a mai közönség is, mert ezt az utat, amelyről beszéltem, nemcsak a színészek, nemcsak a társulat, hanem a közönségünk is végigjárta. Ezt az előadást húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt kegyeletsértésnek tartották volna, s még most is akad olyan néző, aki számon kéri tőlünk a deklamálást.
Beligan: Az az érzésem volt az este, hogy Romain Rolland közismert mondását illusztrálta az előadás: a hagyományból ne a hamut vegyük át, hanem a lángot.
Sinkovits: Hevesi Sándor, kiváló színházi esztétánk mondta, hogy a hagyományt úgy kell ápolni, ahogyan a Veszta-szüzek gondozzák a tüzet: nemcsak őrzik, hanem élesztik is. Nagyon sajnálom, hogy a turnéval bonyolódott műsortervezés folytán nem láthatom a Dantont, amely tudtommal ugyancsak jelenhez szóló klasszikus darab. Kíváncsi lettem volna, hogyan látja benne Robespierre-t?
Beligan: Ez a szerep két igen bonyolult feladat elé állított. Először nem illett bele a megszokott szerepkörömbe, színskálámba, vérmérsékletét illetően homlokegyenest ellenkezett azzal a darab- és szereptípussal, amelyet általában játszani szoktam; másodsorban pedig Robespierre partitúrája Camil Petrescu darabjában nagyon hálátlan, nagyon szűkre szabott, s rám hárult a feladat, hogy a francia forradalom két alapálláspontjának a szembesítésénél megtartsam az egyensúlyt, amelyhez nem állt elegendő írói anyag a rendelkezésünkre. Világos, hogy Camil Petrescut lenyűgözte Danton egyénisége, és drámai arcképet vagy portrédrámát alkotott, s a Danton iránti túlzó rokonszenve arra késztette, hogy kissé megmásítsa a történelem valódi erőviszonyait. Robespierre haladóbb szerepet vitt a forradalomban, mint Danton, ebben a darabban azonban halványabb az alakja, mint ellenfelének. Nehéz feladatom volt, mert egy mindössze negyedórás színpadi jelenlét során kellett a figurát a közönség számára érvényesen szembesítenem Dantonnal, úgy, hogy az előadás végkövetkeztetésével egybehangozzék. Mélységben igyekeztem dolgozni, minden szót, minden pillantást, minden szünetet felhasználva, s remélem, bizonyos mértékig sikerült. Robespierre tekintetét és hallgatásait is maximálisan értékesítenem kellett, s ez nagyon fontos színészi etűd volt számomra. De nem az én teljesítményem a fontos, hanem az, hogy a Nemzeti Színház egy rendkívüli szöveggel és bámulatos, áldozatkész kollektív munkával olyan előadást tudott produkálni, amely az évad eseménye lett.
Sinkovits: Az emberi alkotó tevékenység fejlődésével s az emberi igényesség növekedésével egyenes arányban kell hogy növekedjék s nő is a színház intellektualitása. Azt hiszem, Goethének volt egy ilyen mondása a színházat meghatározva, hogy szív, amely gondolkodni tud, ha jól idézem. Erről sohasem szabad megfeledkeznünk. Úgy érzem, ez a mi rokonszenvünk, egyetértésünk alapja is.
Ha most az ember körülnéz a világban és különböző nemzetek kultúráját elemzi, akkor arra a következtetésre juthat, hogy újra tért hódít a romantika, és ez várható volt. Épp azért, mert a nagy társadalmi változások, az emberi tudás ilyen hallatlan kibontakozása, a szinte mindenre egzakt magyarázatot találó értelem a maga helyenként száraz matematikai-fizikai gondolkodásával és következtetéseivel az érzelemvilágot – valahogy így vesszük észre – háttérbe szorította. Hozzájárult ehhez bizonyos társadalmi körülmények között bizonyos szaturáció is. De az ifjúság magatartásán már lemérhető a változás igénye. A mi színházunkba nagyon sok fiatal jár; úgyhogy nemcsak saját gyermekeimen tapasztalom, hanem a gyakori találkozások nézőkkel, beszélgetéseim a fiatal pályatársaimmal, diákbarátaimmal, mind arról győztek meg, hogy valahol az ő szenvedélyességük, forradalmiságuk, indulati töltésük és természetesen sokkal nagyobb tudásuk, mint a miénk volt annyi idős korunkban, keresi a levezetést, a kiélés lehetőségét, és hallatlan nagy az érzelmi tartalékuk, ha szégyenlik is mutatni.
Természetesen meggyőződésem, hogy ez az „érzelmi reneszánsz” nem olyan formában fejeződik ki majd, mint a megelőző évtizedekben; tehát a bejárt úton felszedett műveltséget, gazdagabb értelmet másként érvényesíti majd az utánunk jövő nemzedék, s annál érdekesebb és szebb lesz az ehhez párosuló, új formát nyerő érzelemvilág és annak kifejezése…
Riporter: Vagyis ahogyan Bánk szövegét sem az elődök által már bejárt utakon éli át és adja vissza…?
Sinkovits: Valahogy úgy. De éppilyen összefüggésben szabadna most Beligan kollégától kérdezni valamit? Honnan van ilyen hallatlan vitalitása? Hogy tudja a közéleti tevékenységet és színházvezetői munkáját, valamint a színészi erőnlétet, a rendszeres játékot egyeztetni? Van-e emögött valamilyen ars poetica, amit a maga számára megszabott, hogy ne csak fizikummal, egészséges fizikummal, de lélekkel is győzze mindezt?
Beligan: Hát igen… Ennek talán az a magyarázata, hogy mindig megőriztem a nagy-nagy kíváncsiságot minden iránt, ami körülvesz…
(Sinkovits nagyon megértőén és egy kis nosztalgiával felnevet…)
Beligan:… és a színészi életemhez járuló összes többi munkák olyanok, hogy a színészt töltik fel élménnyel. Volt egy nagy mesterem, színigazgató, drámaíró, rendező, színiakadémiai tanár: Victor Ion Popa, aki azt mondogatta – én is ehhez igazodom – az egyik munkát a másikkal pihenem ki.
Sinkovits: Nagyon igaz. Őszintén érdekelt ez, mert én is ilyen emberként indultam a pályán. De mégis azt kell mondanom, hogy negyvenhét éves koromra és ebben a szezonban három olyan bemutató után, mint a Lear király felújítása, a Németh László VII. Gergelye és a Bánk bán – énbennem olyan belső fáradtság van, hogy egy kicsit meg is ijedtem magamtól.
*
Egy teljes estét betöltő előadáson a műélvezet, a szakmai ínyenckedés inkább hanglejtésben, mint szóban megnyilatkozó jeleit magnóra venni, s azt szemmel olvasható szövegre lefordítani nem lehet. Többek közt ideje sincs rá a riporternek, ha a „civil“ nézők jogos dühével szembeszállva még suttogva tolmácsolja is a szöveg-poénekben bővelkedő darabot… Előadás után a vendégek a nézőtérről sietnek az öltözők felé Beligant az első felvonás elején s az utolsó felvonás végén leöntik egy-egy veder vízzel, mégis, már kifogástalan házigazdaként fogadja a gratuláló pályatársat. Az öltöző előtt állunk, Sinkovitsból árad a pályatársi lelkesedés, most kellene a magnó, de a folyosón nincs konnektor, s az elemek kimerültek – marad a jegyzetfüzet (asztal nélkül) s a memória.
Sinkovits: Mennyi finomság és színpadi kultúra! A belső változásokat úgy készíti elő, hogy még szakember szemmel is csak az eredményt veszem észre, és csak visszakövetkeztetek a tudatos munkára, amellyel felépítette.
Hogy is „hozza” a színész „a figurát”? Egy alapmagatartást kell megtalálnia mindig, ez a nagy próbatétel.
S ezt figyeltem most, ez tetszett; hogy ez a hallatlanul zárkózott, csendes, megtört ember, akit alakít, a maga elesettségében is férfi, ő az erő, a biztonság, a végső támasz abban a hátvéd nélkül maradt családban…
Egyébként látja, mekkorát fordult a világ: a fiatal kolléga, aki mellettem ült, nem értette a befejező hólapátjátéknak a finom, kesernyés szimbolikáját, nem tudja már, hogy valaha a munkanélküliek egyedüli reménye volt a havazás. Tegnap ön nagyon szépen beszélt az alakításomról. Amit ma láttam, hatványozottan igazolta az eddigi benyomásaimat. Kár, hogy más szerepben nern láthatom. Hallom, a III. Richárdra készül…
Riporter: Radu Beligan az a színész, akit nem is lehet nyomorék szerepben elképzelni, pedig hányszor ábrázolta egyenes derékkal, büszke tartással a lélek belső púpjait. Mit csinál ebből a félelmetes alakból?
Beligan: Varázslatosan vonzó egyéniségnek képzelem el Richárdot. No, de majd meglátjuk… Jó és szükséges, de túlságosan ritka az ilyen tapasztalatcsere. Pedig a színészeknek, társulatoknak olyan, mint az éltető levegő. Ha társulati szinten nehéz is rendszeresen kimozdulni hazulról, tarthatnánk mi, színészek, rendezők, egymás között egyenként is a kapcsolatot. Végeredményben repülőgépen mindössze egy óra ide Budapest. Csak a telefonkagylót kellene felvenni néha és beszólni: van egy jó szerepem, nem jönnél át megnézni, ha éppen nem játszol egy este?…
Megjelent A Hét VI. évfolyama 17. számában, 1975. április 25-én.