A Macskajáték gyönyörű melléfogás – nagy művészek műgonddal végigvitt, a maga nemében tökéletes melléfogása.

Mindazt, ami a Szerelemben új és úttörően szép volt – a ködösödő öntudat képernyőjén vibráló vágy, emlék és álom – felfokozottan, szinte tobzódva bontja ki ezúttal Makk Károly a kisregény kezdő képéből, amely a végén egy kijózanító, kegyetlen mondattal megtoldva, refrénszerűen visszatér. Csakhogy – a Macskajáték lényege az összesen tíz sornyi keret közé eső százegynéhány oldalon olvasható, színpadon pedig a hősnő – szerepéből egy-egy villanásnyira kilépve – ezzel a refrénnel kezdi és végzi a darabot. De amit közötte végigcsinál, az valóság. Tán épp itt az egész ügy drámai magja: a betegszoba s a kerekesszék luxusrabságában, saját fiától csak kényeztetve, ám meg nem értve, Giza az emlékekbe kapaszkodik, míg Erzsi, Orbánné él, a húszévesek érzelmi-indulati zabolátlanságával. Ebből fakadnak az ellenállhatatlan groteszk hatások, de ebben sűrűsödik robbanásra készen a tragikum is, a friss, reménykedő, derűs beállítottságból, az életigenlő gesztusokból szerveződő tragikum.

Orbánné maga a hübrisz: nyíltan vállalja a maga belső fiatalságát. S ez megrendítő és felemelő, a maga rekeszizomreflexeket kiváltó groteszkségében, ez a sajátosan Örkényi. Makk Károly megőrzi ugyan a körülményeket, a cselekményt, de lelkileg későbbi kedélyállapotra: a lemondásra és megbánásra koncentrál, érzelmi témája az elmagányosodás, nem pedig az ellene való küzdelem. Mintha Makk vitába szállana Örkénnyel, amikor Giza halálhírét is belefoglalja a történetbe: azt bizonygatja, hogy minden hiábavaló. Pedig az eredeti Macskajáték és minden nagy hatású színpadi előadás kicsengése az volt, hogy „a cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga“. Egyáltalán nem profán a párhuzam. A Macskajáték a vitalitás dicsérete. Makk filmje pedig a vitalitás hiábavalóságát bizonyítja.

Orbánné ábrázolása is ennek a rendezői gondolatnak esik áldozatul. Dajka Margit óriási színésznő, s a polgárasszonyénál nagyobb, mélyebb, természetibb erők feszülnek egyéniségében; antik tragédiák, népballadák nagy asszonyaihoz hasonló – de Orbánné nem nagy asszony, hanem egy rakoncátlan, kamasz lélek. Nem a méltóság fontos neki, hanem az életöröm. Dajka Margit Orbánnéja pedig a kudarc, a becsavarodás, a társtalan elnémulás kórképét adja – hátborzongatón, remekül.

Csakhogy ez egy másik dráma.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 25. számában, 1975. június 20-án.