– Amza Pelleát is elérte hát a végzet ? Marin bá’ színigazgató lett Craiován!
A tévéből jól ismert huncut tekintetét villantja rám.
– A színigazgatást egy évadra fogadtam el, ősztől megyek vissza a régi színházamba, a Vígbe.
Aki csak történelmi szerepeiben látta, Decebalként, Mihai Viteazulként vagy a Hatalom és igazság Petrescu mérnökeként, annak alighanem meglepetés volt Marin bá’. Pedig ez az impozáns, romantikus jelenség civilben is olyan kópé, olyan örökké adomázó, humoros magánszámokat produkáló éjjel-nappal színész, mint Liba, azaz Bencze Ferenc, aki mellett szintén szusszanás nélküli szakadatlan kacagásra van ítélve az ember. Most, hogy erősen őszül s tömött angolbajuszt eresztett, zavarbaejtóen tiszteletreméltó jelenség – mindaddig, míg ki nem bújik a számára is ellenállhatatlan humor szöge a zsákból. Most már tökéletesen ismeri önmagát, végletesen ellentétes lehetőségeit, és játszik a hatással, játszik, ahogyan más lélegzik. Amikor dolgozni kell, próbán vagy felvétel közben, a legkomolyabb, legmegbízhatóbb munkaerő. De másodpercnyi szünetekben is szerepet vált, meglep, beugrat, játszik, mint a gyerek, kacagó örömmel.
Ilyen volt már a felvételin, amikor még nem volt tisztában önmagával. (Valamikor réges-régen, mikor még a kő is lágy volt, egy kezdő kritikust is elkapott a láz, felvételizett az akkor még önálló, új filmfőiskolára…) Volt egy helyzetgyakorlat, amelyet az egész osztálynak végig kellett csinálnia (egyébként rettenetes, hogy kifacsarta némely avatatlan fiatal tanársegéd a Sztanyiszlavszkij-módszert, normális cselekvés helyett képtelen határeseteket rögtönöztetve a színinövendékekkel), azt hiszem, Dosztojevszkij Félkegyelműje után szabadon és fonákul: a pénzégetés. Az ember egy köteg magas címletű bankjegyet „véletlenül“ beejt a kályhába és megpróbálja kivenni. Egyrészt 1947 nyara óta (az első pénzreformot megelőző heteket értem), egyikünk se látott nagy címletű bankjegyet, pláne egy egész köteget. Másrészt, hogyan lehet valamit beejteni – vízszintesen, ugyebár – egy cserépkályha ajtaján? Harmadrészt, mért jár az ember bankjegyekkel a tűz körül, ha nem akarja eleve elégetni, mint Nasztaszja Filippovna ? Mi mindenesetre szorgalmasan ejtegettük a képzeletbeli bankjegyköteget az áltűzbe, amit a nem létező kályha kiválóan lehetővé tett, és szenvedtünk hozzá rogyásig. Akkor jött Amza Pellea. S egyszerre minden logikus lett – de hogyan?! Először is rettenetesen fázott, mint Chaplin az Aranylázban, és nem tudott tüzet gyújtani, folyton a körmére égett a gyufa. Mire végre melengetni kezdte a kezét, már harsogott a nevetéstől a próbaterem. Valahogy még annak is értelme támadt, hogy honnét s miért került elő a pénz, s amikor szerencsésen és leigazoltan beejtette, akkor szabadult csak el a pokol. Negyedóra hosszat nyúlkált be a lángok közé, hiába, szűkölve nyaldosta a megperzselt ujjait, s látszott rajta, hogy a pénz nem az övé, holnap ki kell fizetnie belőle – mit tudom én – a házbért, szóval egyszerre hátteret kapott egy igazi kisemberi tragédia, de azt nem lehetett kibírni vad, kölykös röhögés nélkül. Tanársegédünk a lelke mélyén valószínűleg beismerte, hogy marhaság ez a pénzégetés. Amza pedig vigaszul előadta nekünk kedvenc számát, a házasságtörési-becsületsértési tárgyalást, ahol alperes, felperes, ügyész, ügyvéd, bíró, tanú, perfid csábító, mafla férj és kacér feleség egyaránt – kutya. Eb, Canis vulgaris. (Ezt az ugatós számot egyszer töredékesen közvetítette a tévé is, egy szombat este vagy vasárnap délután.)
Pár évig csend volt körülötte. Akkoriban még nem volt tévé, a filmtermelés is csekély volt, a kezdő színész lassabban s keservesebben járta végig a szamárlétrát, mint manapság.
Elkészült a Șoimaru-nemzetség, s egy teljesen esetleges színész játszotta Tudor Șoimarut, Amza Pellea csak ott sertepertélt körülötte valami vállfaszerepben, s a nézők azt kérdezték: de miért nem az a szebbik, érdekesebbik? Aztán elkészült a Tudor. Az oltyán forradalmár hőst, Tudor Vladimirescut se játszotta a fiatal oltyán színész, csak az egyik kapitányát a négy közül. Emanoil Petruț kitűnő színész, de csendes, befelé forduló lénye nem fedte a hős robbanó egyéniségét. Az izgalmas, a veszedelmes egyéniség ott statisztált körülötte.
Amikor a Betyárok-sorozat első filmje készült. Amza Pellea már harminchárom éves volt. Akkor sem a főhőst, a betyárt alakította, hanem barátját, az árulót. Jobb szerep volt a hősnél, az első, lehetőségeire szabott szerep. De az írói önkény „kivégezte“ az első rész végén, nem támadhatott fel többet. Mindenesetre, rányílhatott végre a filmrendezők szeme. Vagy tán az íróé? Titus Popovici történelmi filmeposzaiban futotta ki végre a formáját Amza Pellea. Pedig ezek a szerepek látszólag csak az impozáns megjelenésére építettek, mivel valóban „minta egy szoborhoz“. Mégis, Decebal- és főként Mihai Viteazul-alakítása több volt már a film egészénél.
Kétségtelenül a jellemszínész mély realizmusa segítette hozzá, hogy a hősszerepből ember-szerepet formáljon, a legendás ókori királynak ne csak a süvegét-palástját, de sorsát, feladat vállalását, történelmi felelősségtudatát is magára öltse. Nem nagyságra törekedett az egyéniség megformálásában, hanem tetteinek és magatartásának az értelmét kereste, pontos viszonylatokat épített ki. S bár nagyon sok olyan jelenete volt a Mihai Viteazulban. amikor a rendező lényegében azt várta el tőle, hogy minta legyen egy szoborhoz (annyira, hogy a film utolsó képében az eleven, kifejező színész látványa áttűnik az archaizálóan merev és hűvösen dekoratív gyulafehérvári szobor látványába), mégis az élő, cselekvő, ható egyéniségre emlékszünk, azokra a jeleneteire, amikor előítélettel, hatalmasok lenézésével áll szemben, és cáfolnia, bizonyítania kell.
Például, amikor a szultán előtt, az invesztitúrára várva, minden előzetes jótanács ellenére nem borul le, hogy a padisah papucsát megcsókolja, hanem állva marad és fejet hajt csupán. Vakmerő, hazárd ötletén – ami az író ötlete – átsüt a humor. S ez a színész hozzáadása. Nem mítoszi héroszt formál a kockázatos szituációban, hanem az udvari nevelés ellenére töretlen ösztönű, természetes embert, aki mindent, egész élete célját képes kockára tenni azért, hogy úgy viselkedjék, ahogy jólesik, s nem ahogy parancsolták. S épp ezzel váltja ki a szultán érdeklődését, majdnem a rokonszenvét: annyi beidomított talpnyaló után, végre egy ember!
Vagyis Amza Pellea olyan színész, aki sem a maga előnyös külsejéből, sem a nemzeti hős szerepéből nem profitál, hanem lehetőségnek tekinti, amelyből a játéka kiindul. Vagyis hozzáad a természet- s a szereposztás-adta szerencséhez. Nemcsak vállával tartja a fejedelmi palástot. Az a fajta, aki belülről is egy méter nyolcvanon felül van, pedig ez az önmagukat felülmúlni kész, ambiciózus alacsonyak nagy adottsága szokott lenni.
S hadd beszéljünk színészi lényének egyetlen tökéletlenségéről, amely megmenti annak veszélyétől, hogy romantikus, múlt századi típusú színész legyen: nincs zengő, kenetteljes baritonja. A műszaki kentaur-produkálás lehetősége a filmen igencsak csábít egyeseket, és Sergiu Nicolaescu nem tudott ellenállani a kísértésnek, hogy Mihai Viteazult Emanoil Petruț gyönyörű „nemzetiszínház“ hangján beszéltesse, Amza Pellea vállaihoz hozzáadva az eszményi hangot. De Amza hangja az ábrázolókészségével van szinkronban: rekedtes, fakó, fanyar. S mennyivel érdekesebben lehet egy ilyen „rossz“ hanggal bánni!
S milyen szervesen, természetesen tud paraszt lenni az a színész, akit fejedelem-szerepekben csodált a közönség. Jámbor, megalázott félkegyelmű volt az Ipu halálában, földmíves patriarcha A család felfedezésében – Ion Brad regényét dramatizált változatban közvetítette tavaly egy kedd este a tévé életvidám, ravasz, csavaros eszű tréfamester Marin bá’ önvallomásaiban, amelyeket egyébként a saját szövegére ad elő. S nemcsak oltyán anekdotákat ír, hanem verseket is, jókat. Néha közli is őket. De ez mellékes.
A város kék kapuiban tábornokot játszik, aki az augusztus 23-i fordulat egyik katonai parancsnoka. Egy vagy két jelenete van összesen, ott is inkább csak utasításokat ad. A Tulajdonosokban ő volt a megyei első titkár, s a film szerzői itt is túl sokat bíztak alakító készségére, mert ez az első titkár minden katasztrofális hibát csak utólag tud meg, s a tizenkettedik utáni órában avatkozik be. Mégis, mit csinál ezekből a szerepekből egy igazi színész s egy igazi ember? Egyéniséget és sorsot gondol, él át, teremt. Tábornoka a hadseregben végbement történelmi fordulat részese, képviselője, a színész nemcsak a jelenetben, hanem egy korszakban gondolkodik. S a gondolati töltet ugyanolyan asszociációkat gerjesztő tartaléka az alakításnak, mint a fizikai cselekvés. A Tulajdonosokban is, a felszínes írói-rendezői beállítás ellenére, igazi, felelős pártmunkást látunk, amikor Amza Pellea megjelenik. Nem az eső-után-köpenyeg-jelenetét játssza, hanem az adott szűk keretek közt is a maga meggyőződésének teljes. bonyolult mélységét. Több és sűrűbb gondolati réteg van szavai mögött, mint a szövege.
Eszköztelenségére legtragikusabb szerepének, Petrescu mérnöknek két merőben ellentétes hangulatú jelenete a legjellemzőbb. Az első, amikor letartóztatják és sötét szemüveggel a szemén ül őrei közt az autóban. Az arc kifejezőerejének lényegét, a szemét nem látjuk, s ő összeszorított foggal uralkodik vonásain, őrei közönyösen, jámborul beszélgetnek, foci-bánataikat teregetik ki – de Amza Pellea letakart szemű, merev arca közelképben beszédesen szól mindarról, amiről szó nem esik. A másik jelenet már a kényszermunkán van, amikor érte jönnek, hogy kihallgatásra vigyék. Az őr megmotozza előbb. Petrescu-Pellea arca most élénk; mozgékony, gúnyoros jókedvvel leplezi a tragikumot, s még bizalmaskodóan odasúg a motozó őrnek, hogy a bakancsában rejtegeti a gépfegyvert… A teljes feloldódás akkor következik be, amikor végre évek múlva szembenéz ifjúkori barátjával, aki személy szerint elárulta, s csak annyit vet a szemére: elhitte, komolyan el tudta hinni róla, Petrescuról, hogy áruló… Ekkor sem a túláradó szenvedély vagy az érzelmeinkre hatni próbáló patetikus színpadiasság érvényesül játékában, hanem a nyugtalan, logikát kereső értelem. Amza Pellea nagyon érzékeny, meleg ember, épp ezért érzéseit nem „veti be“ a játékba, hiszen azok hatnak, sütnek úgyis: gondolkodik ehelyett, magas feszültséggel, szenvedélyesen gondolkodik, ettől korszerűek a figurái.
Azt hiszem, tulajdonképp hiányzik az életéből a vígjáték. Egy Caragiale-szerep. Egy Mazilu-szerep. Egy olyan – még megíratlan – szerep, mint a sofőrvizsgája története.
„– Éppen forgatás közben voltunk, amikor egy lelkes milicista tiszt nézőnk figyelmeztetett: most jöjjek vizsgázni, mert a jövő héten már elméleti vizsga is kell. Mentem, de gyakorlatilag is készületlenül. A legizgalmasabb útszakaszokon vitt a vizsgáztatóm, s én bénultan verejtékeztem, már nem is a bukástól féltem, hanem a balesettől. S akkor arra gondoltam, mi volna, ha sofőrt játszanék, hogyan viselkedik egy igazi sofőr. Megvolt a tartás, a gesztus, a közérzet, mintha felvevőgép előtt lennék – s feloldódtam. Azon vettem észre magam, hogy tudok vezetni. Átmentem és élve maradtam, a vizsgáztatómmal együtt.”
Hogy ez így megtörténhetett-e vagy sem – nem számít. A lényege, értelme ennek a bájos sztorinak az, hogy milyen komoly szép, emberi dolog a játék.
Megjelent A Hét V. évfolyama 36. számában, 1974. szeptember 6-án.
