A Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács meghívottjaként néhány napig fővárosunkban vendégeskedett Komlós János, a budapesti Mikroszkóp Színpad igazgatója.
Mivel lapunk hasábjain már helyet adtunk egy rendezői vitának a politikai színház mai lehetőségeiről és eszközeiről, olvasóink és a színházi szakemberek számára egyaránt érdekesek lehetnek a közismert konferanszié és publicista gondolatai a sajátosan és felfokozottan politikus színházi műfajokról.
RIPORTER: A Mikroszkóp Színpad hírneve, sikere a magyar kabaré régi hagyományaiban gyökerezik, de kétségtelenül továbbvitte őket. Ezért kérném arra, hogy határozza meg a Mikroszkóp helyét a múlthoz – s a többi pesti kabaréhoz képest.
KOMLÓS: Magyarországon a politikai kabarénak hét évtizedes múltja van. Persze az a kabaré, amit most csinálunk, más jellegű. A régi, például a Nagy Endre-féle kabaré – így mondhatnám: – progresszív kispolgári kabaré volt, a mostani pedig szocialista tendenciájú, szocialista tartalmú kabaré. A Mikroszkóp Színpad, amely ötéves, ezen belül egy jellegzetes, külön típust képvisel. Nagyon kicsi, nagyon intim színház, hivatalosan százhatvan hellyel, de általában száznyolcvanan vannak a nézőtéren; aktuális próbál lenni, és a közönséggel állandóan szoros kapcsolatban, beszélgetésben és vitában folytatja le előadásait. Azt szeretnénk, s általában úgy is történik, hogy a száznyolcvan jelenlevő mindegyike úgy érezze, mintha legfeljebb huszadmagával ülne a nézőtéren.
Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy kibeszélnek a színpadról. Nem kockázatos be nem tanított partnerrel dolgozni?
Az, de enélkül unalmas volna. Mi azt szeretnénk, ha a néző első perctől fogva aktívan részt venne az előadás alakításában, formálásában, beleszólna a dolgokba, kérdéseket tenne fel nekünk, vagy a mi kérdéseinkre válaszolna. Tehát társasjátékot akarunk játszani az ott megjelent közönséggel különböző társadalmi kérdésekről, a focitól a nemzetközi helyzetig, örömeinkről, bánatainkról egyaránt, hozzájárulva a jó társadalmi, a jó politikai közérzet még jobbá tételéhez. Gondolom, ehhez hozzátartozik az is, hogy az emberek a színházban aktívan, demokratikusan, a cselekmény részvevőiként érezzék magukat és úgy is viselkedjenek.
Igen ám, de ehhez talpraesett, szellemes játszótársra van szükség. Milyen módszerekkel nevelték ki a közönségüket és biztosítják a spontán dialógust színpad és nézőtér között?
Általában tíz-tizenöt százaléknyi rögtönzéssel készülünk fel a stabil műsorváz keretében. A nap fontos eseményeit beleveszem a konferanszba, s a közönséget fel is szólítom, ha magától nem kezdeményez, hogy véleményt mondjon, kérdezzen, feleljen. De vannak erre kidolgozott módszereink is, például a „Mai vendégünk”: ha valamilyen híres ember ül a nézőtéren, író, művész, tudós, sportoló, politikus, azt felhívjuk a színpadra, és villáminterjút készítünk vele. Legutóbbi vendégünk például, az eddigi körülbelül közül, az űrhajós Jegorov volt. A másik módszerünket két évvel ezelőtt vezettük be, és bevált, ez „A Mikroszkóp fóruma”. A néző, amikor jegyet vált, kap egy kis kartont, a következő felirattal: vegyen részt a Mikroszkóp parlamentjében, „interpellációs” kérdését dobja a ládába, amit a színpadon nyitunk fel. A műsorszámnak megvan az állandó bevezető és zárószövege, a kérdésekre pedig nekem kell válaszolnom, lehetőleg egy mondatban és szellemesen.
S ha nem sikerül?
Akkor „csalok”: a ládába ugyanis előre betesszük a magunk kérdéseit, amelyek mint valami támasztópillérek a hidat, fenntartják évelőn, feszesen, izgalmasan a műsorszámot. Ha csődöt mondok valamelyik nézőtéri kérdéssel, sebaj, perceken belül jön a pillérkérdés, és kiköszörülöm a csorbát. De azt előre megmondom a nézőknek: én nem vagyok orákulum, én sem tudhatok mindent. Nem is a válasz a leglényegesebb ebben a kérdés-felelet játékban, hanem maga a dialógus a nézővel.
Ha pedig egy spontán kérdés-feleletesdi valóban jól sikerül?
Akkor megőrizzük, másnap már a mi színészünk teszi fel a kérdést. Ami pedig a műsorból nem csattan „odalenn”, az kimarad, leszűkül, egy eredetileg tíz percre méretezett jelenetből csak három perc marad vagy fordítva. Az első tíz előadáson megfordul a nézőtéren az a törzsközönség, amelyet fokmérőnek tekinthetünk, közte az írók, kritikusok, akikkel beszélgetünk is utóbb, s így a bemutatótól számított tíz estén belül nyeri el az előadás a végleges, viszonylag végleges formáját, amelynek a hatásával pontosan tisztában vagyunk. Amellett a Mikroszkóp fórumának megvan az a műsoron kívüli előnye is, hogy naponta pontos keresztmetszetet kapunk a közvéleményről, az emberek érdeklődéséről, az események hatásáról.
Szóval a Mikroszkóp amolyan játékos Gallup-intézet is. De a kérdésfeltevés társadalmi rétegződését csak nem tudják kitapintani.
Dehogynem. Sőt, a nézőtéri hatás estéről estére változó fokát is. Nálunk a szakszervezeten keresztül történik a jegyek árusítása, és naponta megkapjuk előre a pénztártól a kimutatást, hogy hány textiles, hány vasas, hány orvos, vegyész, pedagógus, szövetkezeti dolgozó van a nézőtéren, és így ismerjük már a különféle szakmák politikai színvonala, érdeklődése és tájékozottsága közötti eltéréseket is, sőt, előre tudjuk a pénztári statisztikából, hogy jó esténk lesz-e vagy sem.
Milyen a rossz este a Mikroszkópban?
Nem gyakori, de visszatérő dolog, hogy miután az első 100-150 előadást végignézték a tájékozott, olvasott, érdeklődő, politizáló nézők, olyanok jönnek el, akik egyszerűen nem tudják, hogy hova jöttek és akiknek hiába mondok egy jó poént, nem értik. A mi munkánk megköveteli a tájékozottságot és az érdeklődést a nézőtéren az általunk felvetett kérdések iránt.
Amint látom, az újságíró Komlós János nem tagadja meg magát akkor sem, ha színházat játszik.
A Mikroszkóp valóban újság-színház. Előfordul például olyasmi, hogy a Népszabadság sportszerkesztője negyedóránként átjön a szerkesztőségből a legfrissebb telexhírrel, felolvassa, én igyekszem rámondani egy poént. A francia-bolgár meccs idején, aminek eredményétől a magyar csapat továbbmenetele függött, külön kábelünk volt a meccset közvetítő Szepesivel Párizsból, a válogatottunk csapatkapitányostul ott ült a nézőtéren, bekapcsoltuk a rádiót, együtt hallgattuk a közvetítést, utána pedig mondtam Szepesinek, hogy beszélgetni akarunk vele, felhívtam a válogatottat a színpadra, és megvitattuk a nemzetközi kábelen az esélyeinket. Ez nem politika, de olyasmi, ami nagyon foglalkoztatja a közvéleményt.
Amit eddig elmondott, az a műsorszerkesztő és a konferanszié hatáskörébe vág. A színészei hogyan törtek bele a műfajba, és egyáltalán, milyen a társulat szerkezeti felépítése?
Nyolc állandó színészünk van – és vendég mindenhonnan. Mi vagyunk a legkésőbben kezdő színház Budapesten, úgyhogy a műsor második részére akárhonnan ideérnek a vendégszínészek, még a Nemzetiből is. Mármint azok, akik tudják a színpadról való kibeszélést. Sok kitűnő színész vérzett már el ezen, aki pedig megmaradt, azt részint fáradhatatlan agitációval, részint „oroszlánszelídítéssel” edzettük hozzá a dialógushoz és a rögtönzéshez.
A klasszikus magyar kabaré egyik uralkodó műfaja volt a sanzon. Foglalkoznak-e vele ma is?
Foglalkoznék. Évek óta próbálkozom Garay Gáborral, Görgey Gáborral, Benjámin Lászlóval, a megboldogult Váczi Mihállyal, tehát a legjobb magyar költőkkel. Az eredmény egyelőre vajmi kevés, nem áll arányban a mindkét oldalról kifejtett erőfeszítésekkel. Hogy miért? Úgy látszik, nem sanzonos világban élünk. Vagy két éve dörgedelmes cikkben kérte számon egy kedves idős kollégám és mesterem a magyar sanzont, és természetesen Párizsra hivatkozott. Pár hét múlva került a kezembe a Lettres Francaises; a francia sanzont kérte számon, amely pedig a párizsi utcának állandóan termő és virágzó műfaja volt…
Véletlenül az utóbbi három évben sorra jártak nálunk a legjobb francia sanzonénekesek teljes estét betöltő műsorokkal, amelyek egyáltalán nem engedtek válságra következtetni.
Dalokat írnak, természetesen, ma is. A kérdés csak az, hogy miként hat a dal a kabaréban, s a néző, aki vitára, humorra szikrázó eszmecserére beállítva jött a kabaréba, hogyan viseli el. Mert más egy sanzonest, és más harmonikusan beilleszkedni a kabaré atmoszférájába. Más közegben esetleg a legjobb dal is megbukik.
A beat-együttesek protest-songjaival többet lehet el érni?
Hogyne! Nálunk szerepel például a Gerilla-együttes; a nevük is mutatja, hogy milyen beállítottságúak. Támadják a kispolgári jelenségeket, a konzervativizmust, az önzést, az anyagiasságot, az álszenteskedést, a prüdériát, a megmerevedett formákat. Tehát van mi ellen protestálniok, a forradalom érdekében. Ez is egy fajta sanzon, ha akarom, csak más.
Van-e új, nagy egyénisége a műfajnak?
KOMLÓS: Azt hiszem, felfedeztem az új Medgyasszayt… Gábor Ilának hívják. Persze modernebb, keményebb, vadabb, izgatóbb, vagányabb: nem a századforduló, hanem a hetvenes évek művésze. Óriási hanganyaga van, s a világon mindent énekel. Most keressük a saját műsorát, szerzőit, költőit, partnereit, akikkel a mai kabaréban megtalálja a helyét.
Előfordult-e, hogy klasszikus szöveghez forduljanak?
Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy a Mikroszkópnak ma már többféle műsora van: a tulajdonképpeni kabaré csak az egyik; vannak aztán szatíraestek a mai és a klasszikus magyar és világirodalomból – mert a kabaréhumor nem azonos a szatírával, a szatíra mélyebb, árnyaltabb, nagyobb szabású; a kabaréhumor sematizál, de itt ez helyénvaló: egy poénba, egy villanásnyi ötletbe sűríteni azt, amiről más műfajban öt felvonást írnának. De ennek ellenére előadtuk a Lear királyt.
Az igazit?!
Az igazit. Persze erősen meghúzva és időszerű songokkal megtűzdelve. Görgey Gábor írta a dalszövegeket. A Nemzeti előadásával egy időben ment, két főszereplőjét, Leart és Glostert a Nemzetiből hívtuk meg: Major Tamást és Agárdy Gábort. Nagy botrány volt, a színművészek szövetsége tiltakozott, de a szentségtörő Learrel végigjátszottuk a szezont. A legnagyobb felháborodást az keltette, hogy ugyanaz a színész játszotta Cordéliát és a Bolondot, vagyis Cordélia álruhában visszatért apja mellé, akárcsak a hűséges Kent, vagy az öreg Gloster mellé elűzött fia, „szegény Tamás”. Ezzel azt akartuk érzékeltetni, hogy a Lear-típusú önkényes egyéniségeket csak az szolgálhatja híven és eredményesen, aki alakoskodik, szerepet játszik, mert ha őszinte volna, Lear elmarná magától, és lehetetlenné tenné a munkáját. Az előadás már rég „lement”, amikor megtudtuk, hogy annak idején a Globe-ban is ugyanaz a színész játszotta Cordéliát és a Bolondot. Mégpedig maga Shakespeare! Ha megfigyelte, a Shakespeare-darabokban mindig van egy-egy szerep, amely egyszer csak eltűnik, vagy búcsút mond, mint Lear Bolondja, vagy minden magyarázat nélkül lelép. Ezeket magának írta Shakespeare, hogy ha már unja a diri az előadást, átléphessen a szomszédba sörözni egyet…
És miért játszották a Leart?
Akkor kezdődött nálunk az új gazdasági mechanizmus, a nagyarányú decentralizálás, a termelőegységek sokkal nagyobb önállóságot kaptak a kezdeményezéshez. Egy ilyen helyzetnek sok rejtett csapdája lehet: ki alkalmas az önállóságra, ki nem? Kiben bízzunk? Akinek mi adtunk, vagy aki nekünk adott? Milyen hibákat követhetünk el az emberek megítélésében, előléptetésében vagy mellőzésében? Napi aktualitású kérdés volt ez minálunk és – erről szól a Lear.
Most érkeztünk el a legfontosabb kérdéshez. A humort általában “ellenzéki műfajnak” tekintik; hogyan lehet „birtokon belül” jól humorizálni?
Bocsásson meg, de ezt nem értem. Igaz, a műfajt a támadás élteti, de minek ehhez a birtokon kívüliség? Arisztophanész is birtokon belül, az adott társadalmi rend megjavításáért harcolt humorával. Hogy közben konfliktusai támadtak, sőt, Kleón egyszer meg is korbácsoltatta, az nem változtat a helyzeten. Lehet az ember egy rendszer harcos híve akkor is, ha egyik-másik Kleónnal konfliktusa támad. Utalni szeretnék arra, amit a Színház című folyóiratban a magyar kabaré múltjáról írtam: a régi magyar kabaré is lényegében „birtokon belül” támadott, egy jobb polgári rendért. De számos példát idézhetnénk a valóban ellenzéki kabaréra, például arra, amit a kommunista mozgalomhoz anarchista oldalról közeledő fiatal Brecht és társai műveltek a weimari Németországban. Szóval van példa arra is, hogy a humor támadja a fennálló rendet, de arra is, hogy a fennálló rend híveként támadja mindazt, ami akadályozza, hogy a fennálló rend jobb legyen. Mindig valami érdekében és ugyanakkor valami ellen nevetünk és nevettetünk. A fontos az, hogy legyen a humoristának eszmei meggyőződése, határozott világnézete. Ha szabad ilyen humortalan szót használnom: hitvallása. Ebből a pozícióból kell aztán szenvedélyesen szeretni és borzasztóan utálni. A konstruktív humornak a szocialista társadalomban az a feladata, hogy kinevettesse azt, ami akadályozza a szocialista fejlődést. S ezzel hozzájárulhat a maga szerény módján ahhoz is, hogy az emberek közérzete jobb legyen.
Megjelent A Hét III. évfolyama 2. számában, 1972. január 14-én.