Kedves tanárától vált meg az évzárón a bukaresti 9. számú magyar tannyelvű líceum: nyugdíjba ment Takács Pál matematikatanár, aki több mint negyvenéves pályáján harminchetet a fővárosi magyar iskolában töltött el; kezdetben, amikor az iskola is csak elemi volt, tanítóként, majd az 1948-as tanügyi reform után, amikor az iskolát líceumi rangra emelték, tanári képesítést szerzett, miközben nem szakította félbe a tanítást.
Nem tudom, ki lép majd a helyébe, aki méltóképpen pótolni tudja nemcsak munkáját, de jelenlétét, egyéniségét, magatartásának kisugárzását az iskola légkörében. Az évzáró után mindenesetre először hallottam tízéves fiamtól egy szót, azt, hogy tisztelem – tisztelem Takács tanár elvtársat.
Mérték ez? Az ipari termelésnek pontos gazdasági mutatói vannak – de milyen mértékkel mérjük az emberépítést? Hiszen minden érdemdiploma, minden teljesítmény, minden díj vagy kitüntetés, találmány vagy felfedezés, minden emberi tisztesség, minden termékeny, közérdekű magatartás – s a most felnövekvő serdülők esetében minden tiszta politikai meggyőződés mögött ott áll egy, két, tíz pedagógus: tanító, szaktanár vagy osztályfőnök. A szocialista tudatformálás, a sokoldalú, érdeklődés, a változásra való fogékonyság, a munkaszeretet, az ügyszeretet, a hazaszeretet műhelye az iskola. Nem a tananyagról, a tankönyvről, az oktatói rendszerről vagy módszerekről beszélek, hanem arról az emberi többletről, ami mindennek értelmet, tartalmat, életet ad: a tanítóról, tanárról, aki nemcsak ismereteket továbbít, hanem gondolkodásra és munkára szoktat, tudatot, erkölcsöt, érzelemvilágot formál. A pedagógus szerepe ugyanolyan elhatározó fontosságú az ember életében, mint a szülőké. Az élmény az esetek túlnyomó többségében nem nagy nevet, világhírességet, tudóst, feltalálót jelent, hanem egy egyszerű, szerény és felelősségteljes embert, aki figyel arra a gyerekre – arra a harminc-negyven gyerekre, arra a pár száz gyerekre, és akar tőle, tőlük valamit.
Semmi rendkívülit: csak azt, hogy emberré, önmagává váljék, egy közösség hasznos és szükséges tagjává, megismerje önmagát, képességeit és korlátait, s megpróbálja túlszárnyalni őket, felfedezze a teljesítmény örömét.
Tudok egy vizsgáztató automatáról, melyet hetedikesek szerkesztettek Temesváron, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még nem volt divat: a Salló Ervin tanítványai. Az egész ország tud a mikóújfalusi biciklistákról, a Fejér Ákos tanítványairól, akik fél Európát bejárták.
A marosvásárhelyi művészeti líceumból negyedszázad alatt rendszeresen kerültek a főiskolákra nemzetközileg is versenyképesnek bizonyuló fiatal zongoristák – a Trózner Sarolta tanítványai. A magyar szakra többen kerültek be rendszerint a kovásznai líceumból, mint Sepsiszentgyögyről, a híres Mikóból: a Gazda József tanítványai. Pár évvel ezelőtt, a tévében meginterjúvoltak egy fiút, aki elsőnek jutott be a felvételin a fővárosi egyetem matematikai karára. Egy Argeş megyei, vidéki líceumból jött, és falusi tanítóját emlegette, mint aki már tíz évvel ezelőtt eldöntötte a sorsát. A Művelődés című folyóirat gyermekjáték – nem tárgyi, hanem szokás-jellegű gyermekjáték-gyűjtő pályázatán meglepetésszerűen nem nagy folklórhagyományú székely megyékből, hanem egy petrillai iskolából kerültek ki a győztesek: a Kiss Ilona tanítványai. A galaci pionírház légpárnás kétéltű járművet szerkesztő srácai mögött is ott egy tanár: Király Mátyás. A Gheorghe Gheorghiu-Dej municípium pionírházában működő nemzetközi díjakat nyert festőkör életrehívója, lelke, kulturált szaktanára Gheorghe Mocanu festőművész; a tîrgoviştei űrhajózási szakkör s a medgyesi repülőmodellező szakkör kis rakétaépítői mögött Ion D. Ralu, illetve Karl Silex tudása, kitartása, emberi vonzereje húzódik meg.
Az anyagi és szellemi kultúra minden hagyománya, a kommunisták minden jövőteremtő terve a pedagógusok közvetítésével válik gyermekeink élményévé, létszükségletévé. Aki majd a komputerek mögött áll, aki a világformáló gépeknek nem függvénye, hanem ura lesz, szerény, önzetlen, ismeretlen tanáremberek, Takács Pálok tízezreinek a kezén fejlődik türelmes, egyedi, míves, lelkes munkával, értő és hozzáértő szeretettel – emberré. S a jutalom talán csak egy különös, felnőttes szónak a felfedezése százszor, ezerszer, soktízezerszer. Ez a szó: tisztelet.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 26. számában, 1975. június 27-én.