Bacsó Péter Jelen időjében munkáshősét, amikor az igazságtalanságok és kicsinyes kitolások miatt rosszul lesz, így inti pihenésre az üzemi orvos: „Menjen moziba, lehetőleg ne magyar filmhez.” Nem öngúny és nem a kollégák ugratása lappang ebben a mondatban, hanem művészi hitvallás. Ha orvosi utasításra ki kell valakinek kapcsolódnia, akkor ne nézzen magyar filmet, amely langyos álmosítás helyett nyugtalanít, aktivizál, cselekvésre késztet.
A Bacsó-film címe egy általánosabb magatartást jelez, amely a fővárosi filmmúzeumban látott magyar filmnapok mindhárom, mai tárgyú filmjét illeti. Nem esztétikai spekulációk vezetik a másik két rendezőt, Gábor Pált és Sándor Pált sem, hanem a korhoz, az emberekhez szólás, a változtatás, a továbbmozdítás igénye. S ezt egyéniségéhez mérten mindenki másként teszi.
Bacsó puritánul, látszólag leíró módon, hagyományosan realista, de az elhivatott riporter igazságszeretetével, éles valóságlátásával. Pontosan és lényegesen fogalmaz. Üzeme üzem, munkásai igazi (nem valódi!) munkások – sok kitűnő romániai magyar jellemszínészt látunk közöttük –, gerinces emberei gerincesek, gyáva fickói gyávák, problémája igaz: a forradalomkor meghirdetett munkáshatalmat naponta őszintén és önzetlenül gyakorolni s ezt a gyakorlatot társainktól is megkövetelni, ne legyen, ne lehessen donquijotizmus! Sándor Pál, a Sárika, drágám rendezője (a Bohóc a falon-t láttuk már tőle) borzas, berzenkedő, kamaszos egyéniség, hőse, a vele egykorú „legvénebb huszonötéves” filmrendező vétő hős, öreg munkásmozgalmi veterán nagynéni-hősnője „antihős”, száraz humorú, szúrós, kissé kellemetlenül bogaras „öreglány”, kettőjük kapcsolatteremtési kísérlete kínos. Végül mégis, ez a minden negyvenévesnek ellenszenves, kellemetlenkedő, pimasz fiatalember felfigyel – irigyen és fájdalmas tisztelettel – a hatvanévesek töretlenségére. Tán a legdidaktikusabbnak ható gondolatmenet ez. De „Péterke”, a filmrendező a maga véréből gyöngyözi ki a hatásképtelen didakticizmuséval egybehangzó igazságot.
Gábor Pál is riportert játszik – igen, sajnos, játszik, nem igazán az, mint Bacsó. Sándor Pál kérdez – Gábor Pál nem törődik azzal, hogy továbbkérdezünk. Mégis, a részletek dokumentumszerűen ható igaza itt is meghódít.
Radu Cosașu írja a Cinema legfrissebb számában, hogy ha egy ország filmtémái nem egyeznek meg az ottani lapok híranyagával, akkor azt a filmművészetet angolkór fenyegeti. Hát abban, amit ezúttal láttunk, nincs semmi kálciumhiány. Szilárd, tartós, egészséges csontozatra épül mindhárom filmben az ábrázolásmód, a rendezői egyéniség. Az „iskolás” tanulság csapdája látszólag Gábor Pál Horizontja körül is ott ólálkodik: egy munkásanya minden áron „urat” akar faragni kamasz fiából, aki az iskolában nem tudta megállani a helyét, a fiú pedig becsületesen felismeri, hogy jobb, ha dolgozni megy. A fémforgács-összeszedő „trógerolás” a záró jelenetben katarzisként hat. Gábor Pál is remekel a részletek perzselő igazával és egyéniségével. De – s ezzel nem áll egyedül rendezőgenerációjában – összetéveszti az igazságot a valósággal, már-már öncélúság fenyegeti a „kerek történet”-től való idegenkedéssel; pedig az igazi riporter is válogat és rendszerez, összefüggésbe állít. A Horizont – vázlat egy remek filmhez. De kálciumgazdag vázlat.
Hogy talál egymásra ezzel a jelenszerűséggel a múlt, a történelmi és az irodalmi hagyomány filmrevitele? (Huszárik Zoltán Szindbádját és Jancsó Miklós Még kér a nép című, Cannes-ban végre díjazott filmjét mutatták be.) Gondolom, úgy, hogy a múlt sem a muzeális semmitmondásba menekülés művészi területe, hanem az aktív, önmagunkat vállaló értelmezésé. Hogy mennyire kockázatos dolog saját művészi látásmódunk konok vállalása, arra példák a Szegénylegények óta egyvégtében folytatódó „Jancsó-mondat” utóbbi szavai, amelyek a kifejezésmód finomodásával, a stílus diadalravitelével párhuzamosan egyre beszűkülőbbek, egyre inkább önmagukba csavarodnak, mint a hibernálásra készülő kígyó; a mondat mégis izgalmas mondat, mégis hisszük, hogy újból csattan majd, mint a karikásostor. A nem információs, hanem látomásos történelemkép, elnyomás és elnyomatás elvont és általánosított ellentétbe építése a modem filmművészet egyik fordulópontja, mérföldköve. De a mérföldkövet sem szabad bálvánnyá emelni. Az önmaga-vállalását már csak egy hajszál választja el Jancsónál az önismétléstől.
Huszáriknak könnyebb a dolga a nézővel. Első filmje a Szindbád, s a Krúdy-i életmű szóélményének képpé fogalmazása egyedülálló stílusremeklés. A történelmi látomással szemben ez a múlt, a szubjektív múlt, az álomvilág, a sosemvolt szépség visszasírt illúziója, a soha végcélt nem találó, nőről nőre vándorló magányos hódító boldogtalanságának, éhes csömörének, csömörletes éhségének tán meg sem élt, csak elmesélt odisszeája. A századunkhoz kötő „nyers valósághoz” ennek köze nincs, a lét földiségével vitatkozik az álomlovag, aki közben mégsem légies és lebegő, hanem zömök, alföldi-humuszból-sarjadt, jó gyomrú, fájóan földi és fájóan önző ember. És épp az elragadó álompanoráma sajgó szépségében, az álom rendezői vállalásának szorongó borújában ott lappang a józan és éleslátó modern szem, a determináló valós jelenkor. A Szindbád – búcsú az illúziótól. Mint Nyina mondja a Sirályban: „A berekben nem ébrednek hangos kiáltással a darvak, s a nádasban sem zúg többet a cserebogár.” A dübörgő modern valósághoz számunkra a Krúdy-olvasás is hozzátartozik, s az élet folytonos újraválasztása az álom helyett.
Megjelent A Hét III. évfolyama 23. számában, 1972. június 9-én.