Egy filmművészet beérésének jele, ha a monumentális látványosság, a regényes történelemfelidézés, a kalandfilmek, a klasszikus irodalmi művek látvánnyá értelmezésének stílusbravúrja után ráéhezik a hétköznapokra; nemcsak mint témára, hanem mint magatartásra, mint látásmódra, a hatni akarás és hatóképesség eleven közegére.

A most zárult évad volt az első, amelyben a szám arányt s a művészi kiforrottságot illetően is túlnyomó volt a jelenidejű valóság tükrözése. S ilyen összefüggésben nem a remek mű meglepetésszerű megjelenése a fontos, hanem az a tartásos, termékeny középvonulat, amely a csúcsok kiugrásának az előfeltétele. S ha az évad jó értelemben vett üzemszerűségének az eredményét próbáljuk felmérni, akkor a töretlen jó nézőtéri közérzetre s annak okaira kell figyelmeznünk. Kiugró film volt idén A színész és a vadak és A fal, mindkettő mához szóló közelmúlti korrajz –, de épp hitelében rokon a máról mához szóló filmekkel, amelyeknek legbiztatóbb vonása az, hogy kivitelük nem marad alul a kezdő ambícióval szemben, vagyis a rendezők pontosan ismerték a választott téma fajsúlyát, arányosan, ízlésesen, mértékkel dolgoztak, semmilyen bolhából nem készült elefánt és semmilyen hegy vajúdásából nem született egér. A választott közéleti, emberi problémák akkora figyelmet kaptak, amekkorát érdemeltek. S főként, a rendezői látásmódban végre meggyökeresedett az a meghitt természetesség, amellyel a Sahia stúdió dokumentumfilmjei már évek, évtizedek óta viszonyulnak a jelenhez, valós környezetünkhöz, embertársainkhoz. Vagyis nem azt akarják, hogy az amerikai vagy francia vagy olasz átlagfilm jóléti reklámkülsőségeihez, hanemhogy önmagához hasonlítson az itthoni ember és világ. Ma már ott tartunk, hogy intézmények, munkaközösségek szerint különböztethetünk meg stílustörekvéseket, ábrázolásmódokat, alkotói magatartásokat. Nemcsak a négy játékfilmgyártó vállalat közötti egészséges verseny hozta meg végre, négy év után a várt és igényelt különbségeket. Mindenekelőtt a rangos és már hagyományosnak nevezhető dokumentumfilm, a játékfilm és a televíziós riport atmoszférakülönbségére gondolok.

A jelent, a kortárs embert megragadó, magas művészi értékű valóságfilmekben ábrázolja évtizedek óta a dokumentumfilm, ahonnan néhány rendező – például Al. Boiangiu vagy Constantin Văeni – már átváltott a játékfilmre, de olyan kitűnő művészek, mint Jean Petrovici, Mirel Ilieşiu, Titus Mesaroş, Florica Holban, Iancu Moscu, Maria Săpătoru (míg élt, Barta Gábor) nemcsak előtanulmányokat, témalehetőségek felkutatását végezték el a játékfilm számára, hanem a téma művészi kiérlelésével a maguk műfajában le is konkurrálták. Vízierőmű-építkezési játékfilm három is volt: tizenkét évvel ezelőtt Az ember, aki melletted él, öt-hat éve az Azután született a legenda s idén a Rejtett hegy; élményt ezek közül a negyedik nyújtott, Văeni Orsovát búcsúztató dokumentumfilmje.

Ezzel szemben, a tévériport – a Bodica Rarău vagy az Alexandra Stark, a Csáky Zoltán vagy olykor az ifjúsági fórum egyes ankétjai kivételével – bizonyos indokolatlan ünnepélyességet mutat az életszerűség rovására. A riportalany a legjobb ruháját veszi fel, s mintha egyszerre és alkalmilag összezsúfolnák otthon a minden díszét a felvevőgép elé… A nagy magazinok reklámfotói, a kirakatember eszménye csábítja a tévés riporterek tapasztalatlanabbját, s ez az egyébként nyilván világszerte dívó „tévés“ szemlélet sokszor hatott vissza a játékfilmrendezőkre is. Hogy most már ez milyen örvendetesen módosult, azt le lehet mérni a pár évvel ezelőtti Mert szeretik egymást s az idén bemutatott Jó Fülöp színhely-motívumaiban. Egy modern blokklakás az előbbiben hivalkodó belépítészeti mutatvány, ahelyett, hogy otthon lenne, szokásos, természetes berendezéssel, ócska, de hasznos és megszokott holmikkal, a sors és az egyéniség szürke, de életes jegyeivel. Az ilyen előzmény és a múlt nélküli bútorüzlet-kirakatok éveken át vették körül a hazai filmek lakóit, mintha a rendezők a belkereskedelmi statisztikákat akarnák lelkesítően illusztrálni az élet megfigyelése, az élet vállalása helyett.

Pedig az emberek nagy része az új élethez való felfutást nem a vásárlásban látja, hanem a szellemi javakban, s a szocialista életszínvonal sem okvetlenül azt jelenti, hogy a dolgozó nők a manökenekkel, vagy a revüsztárokkal vetekedjenek. Ezt idén fedezik fel a hazai filmrendezők s egyúttal a mondandójuk cselekvő részesévé teszik a kömyezetrajzot. A Jó Fülöp vagy a Képeslap vadvirággal rendezője nem a múlt-nosztalgia világdivatjának a dekorativitását ismétli, amikor használt holmikkal párnázza körül hősei életét, hanem épp e divat mögött meghúzódó magatartás ellen hadakozik, amikor lerobbant, elhanyagolt, romló és fülledt otthontalan otthonokat, vagy a mucsai kapzsi felkapaszkodottság hivalkodó ízléstelenségét teszi szereplővé. Mint ez utóbbi filmbemutatóján mondotta Eugen Mandric, a 3. számú Filmgyártó Vállalat igazgatója, a nyárspolgáriság, a bugris filiszterség itt-és-most való, lappangó, de nem kevésbé visszahúzó és korszerűtlen jelentkezését akarják visszaverni. Nem ellensematizmusról és öncélú, naturalista beállításról van szó, amikor Dan Piţa és Andrei Blaier lecsap a társadalom perifériáján megrekedt erkölcsi iszapra. Inkább egy tisztító türelmetlenség jelentkezik, nagy etikai szigorral, de nagy szavak nélkül. A vidéki angyalcsinálók felelőtlen primitívségével a Képeslapban vagy a jellemileg könnyűnek találtatott, ezért lecsúszott, minden önmaga és körülményei iránti igényről lemondott egykori harcos ember már-már kártékony passzivitásával a Fülöpben szembeszegül valaki: egy-egy alig-serdült fiú, vagy lány, aki nem nyugszik bele a család emberalatti önelégültségébe, aki másként akar élni, vagy sehogy sem. Persze, nemcsak az élet sodrán kívül rekedt, megfülledt mikrotenyészetekre figyel a jelenből az idei film, hanem elsősorban arra, amit egyértelműen a magunkénak vallunk, de nem lakkozza azt sem. Rokonszenves és igaz például az építkezésvezető főmérnök barakk-lakása a Rejtett hegyben, a célszerűség és a kedves otthonosság igénytelen, de igaz kellékezése: nem is tudni, milyen holmi van ott, de természetesen élnek benne az emberek. A munkásszállás se más, mint amilyen valóban, hiszen a filmet szinte teljes egészében a Lotrunál forgatták. Jó, hogy a főmérnökné kartonruhában csinos és kellemes, az elvágyó s el is menekülő orvosnő pedig a körülményekhez túlöltözötten boldogtalan. Jó a Vasárnapi apa igen szordínósan s amellett szokatlan érzékenységgel boncolgatott problematikájához az előtérbe nem tolakodó, stílusos urbánus környezet. S különösen erőteljes találó színekkel ábrázolják ezek a filmek a változó falut.

A Rejtett hegyben a havas tövében a gépóriásoktól nyüzsgő építkezés s a nyüzsgő gépektől egy kőhajításnyira a legelésző juhok: ez igaz és jellemző, akár a Minden kényszer nélkül csizmás szövetkezeti elnökének redőnyös majdhogynem villája és fehér terepjárója, vagy a Pályakezdőkben –, amely egyébként a mai társadalmi viszonyainkból fakadó, szerves és telibe találó vígjátéki alaphelyzet és következetes vígjátéki megoldás rokonszenves példája – a parasztlány, aki sorra kilép a tizenhárom fodros alsószoknyájából, hogy végül is „miniben“ maradjon. A környezeti elemek hitele persze nem sokat érne a problémák és a jellemek hitele nélkül.

A jellemeket nagyon jó színészek hitelesítik és gazdagítják, a filmben foglalkoztatott egyéniségek névsora kibővült. A problémák lényegesek, s közös vezérfonala szinte mindegyik újabb, a jelennel foglalkozó filmnek a a fiatalok becsületes útkeresése, tisztaságvágya, hasznosság élménye. Nem beszélek tökélyről, sem remeklésről, csak hiteles, megbízható, érzékletes művészi munkáról, amelyet a többé vagy kevésbé rangos szövegkönyv determinál. Az írók szövege jó alap, a filmgyári mesterembereké, vagy a riportereké kevésbé. De a rendező, a színész nemcsak szövegkönyvvel dolgozik, hanem a közvetlen élményanyaggal is, amelyet a forgatókönyv vázol. Persze egészen másként dolgozhat az, aki Titus Popovici, vagy Petre Sălcudeanu, vagy Octav Pancu-Iaşi szövegéből forgat.

Ám szerkezetileg megoldatlanabb, vagy kezdő tollra valló filmek egyenetlenségei, hiányérzetet keltő részletei mellett ott a realista fővonulat: a rendezői megfigyelés és az arányérzék hitele.

Nem egyik, vagy másik filmet tesszük mérlegre, hanem filmgyártó vállalatok, egy-egy filmhez összeállt, vagy állandó alkotócsoportok, „stábok“, rendezők, operatőrök, színészek, írók egy évi munkájának pozitív módosulását a hozzáállás: a látás és a kifejezés tekintetében. Az életes, valós atmoszféra és közérzet kialakult. S ezen múlik, hogy a nagy művek létre jötte véletlenből szükségszerűvé váljék.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 28. számában, 1975. július 11-én.