Forman filmjei közül nálunk az Egy szöszi szerelmét vetítették annak idején. Aki vette magának a fáradságot és megnézte, emlékezhet a valóság szinte riporteri bűvöletére, amelyből megérezhettük, hogy ez a művész nem kora „Kávéházi Konrádja”, hogy mindent tud a maga világáról. Ezért oly pontos a lényegretörés és a részletezés dialektikus aránya a filmjében, ezért fontos a legapróbb részlet is. S mindebben ott lappangott a bátor, önelemző irónia, s a humor, a valóság legmámorítóbb fűszere.
Rosszmájú, kárörvendő lett volna a pályakezdő Forman? Dehogyis! Otthon volt. Otthon volt a világsikerű Tűzoltóbállal, amely hivatás és hivatal, cél és öncél bizonyos összefüggések közötti összeférhetetlenségét boncolta, ismét ízekre szedve a történelmi változásokkal szemben szívósan immunis nyárspolgáriságot, amely a számára végső fokon életveszélyes szocialista forradalomban is sikeresen folyamodik a mimikrihez.
Tudták-e Hollywoodban, mit tesznek, amikor Formant meghívták? Azt hitték-e, hogy szövetségesük? El sem képzelhették. A Taking off (szabadon fordítva Majmolás), Forman első amerikai filmje a legcsehebb mű, ami – versenyen kívül ugyan – a XVIII. Karlovy Vary-i fesztiválon vetítésre került. Svejk gyilkos jámborsága lopakodott be vele oda, ahol a nyárspolgári önelégültség a legbiztosabban érzi magát, s tán ezért a legsérülékenyebb: a feudális előzmények nélküli „született burzsoá” Amerikába. Forman, szokásához híven, nem a „főbűnösöket” pécézi ki, hanem a jóravaló, sőt jobb minőségű passzív áldozatokat, akiket viszazár. És persze azonnal rátapint az amerikai társadalom leglényegesebb válságproblémájára, az ifjúság, a nevelés ügyére. S mennyire Formanosan! Megint kísérletező riporternek érezzük, a filmje kedvéért blöffölőnek, aki aztán kirobbanóan eleven életjelenséget produkáló blöffjéből filmje fikción-inneni-túli hátterét, valóságközegét teremti meg. Amit jobb híján blöffnek nevezek, az egy tehetségkutató pályázat (állítólag) tévérendezte verseny, táncdalénekes, -költő és -zeneszerző fiatalok számára.
Ezer métereket filmezhetett Forman ezen az álversenyen, alkotói ötleteinek sűrűjét ide vetette be előkészítésképpen, mint blickfangos, palifogó szemfényvesztést. Aztán özönleni kezdtek a srácok, fiúk, lányok, csúnyák, szépek, fehérek-feketék-tarkák, neveletlenek és jólneveltek, rátermettek és áldatlan kontárok egyaránt, és az alapötlet megkezdte önálló, a rendező akaratától független létét. Burjánzik és fröcsköl a valóság már a főcímlista kép-hang-hátterében, ami nem egyéb, mint ezeknek az álriportoknak, a próbafelvételeknek, az apokrif tévéközvetítéseknek a sorozatba vágása. S mi a szép benne? Az anti-reklámfotó-szemlélet.
Amerikáról, amióta csak filmipar van a világon, azt hihettük, hogy a sorozatgyártásban születő szépségkirálynők kizárólagos hazája, hogy ott a nem divatszabvány szerint születő lányokat ledobják a Taigetoszról, vagy mi… Hát itt aztán, Formannál! Jönnek a szeplősök, a tramplik, a csámpásak, a vastagok, a rosszul öltözöttek, a rosszul festettek, az ártatlanul festetlenek, a szemüvegesek és lúdtalpasok, a stílustalanok, a hegyesek, a puklisak s az igazán, egyénien, frissen, romlatlanul édesek egyaránt, húros, vagy elektromos gitárral: és énekelnek. Zseniálisan vagy műkedvelő módra. Mert Forman csak tudja, mi az a műkedvelőzés rogyásig. Ismeri az összes magatartástípust, ismeri a kínlódó vagy a szemérmetlen lámpaláz összes fázisát. S ott látunk húsz lányt egymás után belesülni a zavart körömrágás húsz egyéni változatában. Milyen végtelen az élet sokfélesége, s milyen azonos mindenütt önmagával az ember! S egy szenvedélyes, érzéki forróságú hang – egy csúnya, vastag, rossz bőrű lány hangja, egy olyané, hogy (Kosztolányit parafrazálva) „a bánat sem jegyezte el” –, azt lihegi, dohogja, beat-ritmusok kíséretében: „believe in, believe in, believe in, believe in loooooove!) (Higgyél a, higgyél a, higgyél a szeretetben!)
Szándékosan ezt a magyar alternatívát használom a világ összes többi nyelvében megosztatlan, differenciálatlan szóhoz és nem a szerelmet, mert a film az emberi kapcsolatok vészes lazulásáról, a szeretetvágyó gyerekekről s az önelégült minijólét automatizmusai közt érzelmileg elsekélyesedő, hatni képtelen szülőkről szól. És Forman, a rosszmájú fenegyerek, hisz az emberi érzelmek életképességében. Épp ezért olyan kegyetlenül ironikus, mivel humor nélkül olyan ma már az érzelem, mint a szárnyaszegett madár…
Szóval, két rendes, értelmes, jóravaló ember hozzájuk hasonlóan rendes, kedves, tiszta, érzékeny kislánya se szó, se beszéd, elmegy a táncdalversenyre és visszalép a pódiumról, amikor rá kerül a sor, mert épp abban a pillanatban nem bír énekelni. S közben otthon kitör a pánik. A szülőket megrémítik a barátaik, egy gyermektelen házaspár, hiszen a szökés ma veszélyesebb járvány, mint a gyermekparalízis. A két szülő nem mer megingatlanul bízni a kitűnően nevelt gyermekében, mivel – ezt ösztönösen érzik – nem ismerik eléggé, nem találják meg hozzá a hangot, amióta nem kisbaba többé; és beugranak a divatos tömeghisztériának. Keresni kezdik az éjszakában, ennek örömére be is rúgnak kínjukban egy kicsit, megkérdik a háziorvost, hogy mitévők is legyenek, s mire a kislány épen, érintetlenül, józanul és mit sem sejtve hazatér, úgy rohanják le a kérdéseikkel, hogy terhes-e, kábítószer-mérgezett-e, s a többi, hogy a kislány ezúttal rémülten menekül el hazulról, természetesen egyenesen annak az ősemberi pózban tetszelgő, szőrös és komikusan szófukar, de egyébként gyöngéd és sikeres beaténekesnek (volt zsűritagnak) a karjaiba, aki egy félórával azelőtt becsületesen, tapintatosan és tolakodás nélkül hazakísérte.
Ezután kezdődik a svejki fantáziára valló, végletekig menő téboly. A szülők újra útrakelnek és belekeverednek – egy sorstárs-házaspár segítségével – a Szökött Gyerekek Peches Szülei Egyesületének a szeánszára, ahova a kopasz, élemedett elnök, egyébként jogász, magával hoz egy valódi kábítószerfogyasztó hippit, hogy segítsen a szülőknek gyermekeik lelki életéhez közelíteni – s a kábítószer apostola „beavatja” őket, hogy finoman fejezzem ki magam…
Ami ezután végbemegy nevetséges beidegződésben, gátlás-bevallásban, gátlásoldódásban, ostobaságban, „ötyeségben”, amikor az obligát „baby-look”-ra, a kislányos megjelenésre ügyelő túlérett és hervadt mamák agyoncicomázva, kesztyűben-kalapban, keményített habfehér madeira-hímzésű ruhában, kínosan kifestve szabadjára engedik ösztöneiket (a kenyérkereső férjek oly fáradtak és kopaszok), és szökdécselve szívják a marijuanát – azt nem lehet szavakkal leírni. Azt csak a felvevőgéppel és magnóval felszerelt pszichológus-szociográf tudja bemutatni. Svejk „erről jut eszembe, volt nálunk Budvejszban egy mészáros” – kezdetű félelmetes anekdotáitól, az „Ecce homo, Homolka” polgárcsúfolásáig ível az a vitriolos ábrázolás és gondolatmenet, amelynek valahol a zenitjén, a kulminációs pontján robban Forman Amerika-látása.
Aztán meg törvényszerűen következik be minden. A két kedves, rendes, jóérzésű szülő beugrik az alkalmi partnereknek, akik tulajdonképp nem hozzájuk valók, s leül velük együtt iszogatni és „texasi orronverősdit” kártyázni – otthon. Ez a csodálatos játék pedig abból áll, hogy aki veszít, levesz egy ruhadarabot. S milyen a sors, az ötletet adó vendég-házaspárnak csak egy pár cipőt, meg egy derékszíjat kell beszolgáltatnia, de a háziakra, a tisztes, rendes, jó ízlésű papára-mamára rájár a rúd. Azokra, akik szriptízt soha, elvből meg nem néztek, s a kislányuk ártatlanságát féltik. S mikor a kislány másnap hazajön, ott látja szemüveges és enyhén pókhasú édesapját (aki mellesleg sosem lehetett valami diadalmas férfi) az asztal tetején, úgy, ahogy a jóisten vagy negyvennyolc éve, nem túlságos jókedvében megteremtette, amint végső büntetésképpen Az asszony ingatag című Rigolettó-áriát énekli. Más rendező, egy középkorú rendező, a szülők oldaláról könyörtelen szemmel néző rendező abbahagyná a félmeztelenül keservesen zokogni kezdő decens mama közelképénél. De Forman tíz, tizenöt évvel – egy fél nemzedékkel, egy egész történelmi korszakkal fiatalabb. És el mer menni odáig, hogy mi lesz ezután. Hogyan próbálják az összeomlott szülői tekintélyt helyrepofozni, mintha mi sem történt volna; „felelősen” és „óvó szeretettel” beszélni a kislány fejével, meghívni másnap ebédre a jövendőbelit, akiről a levesnél kiderül, hogy tavaly egy negyedmilliót keresett a komolytalan foglalkozásával. S a megingott erkölcsi világrendet őrző szülők, „a mi időnket” emlegetve, versenyre kelnek a vővel: a mama zongorához ül, nagyon nehézkesen, ügyetlenül játszik, a papa pedig rákezd rekedtes, remegő hangján valami szép, dallamos, nem gépesített-őserdő-ritmusú régi dalra. A borzas, cowboynadrágos fiatal pár pedig a szőnyegen ülve úgy néz rájuk, mint valami hülyékre… „believe in, believe in, believe in, believe in looove!”
Záró akkordként a kezdeti riportmontázs. Mit kezdhet az ifjúság, ha a szülők az igazi, egyéni, felelős érdeklődés mellőzésével (nem rosszindulatból, csak alkalmatlanságból) az „ez illik, így szokás” bárgyú automatizmusaira bízzák őket? A reklámszövegeket etika helyett elfogadó, manipulált konzumvilágban mit kezdhetni a rakoncátlan, kamasz lélekkel? Amiből ember is lehetne egyszer? Ha hagynák?
Forman csak kérdez. Nem mint Szókratész. Csak mint Svejk. Az amerikai színészek – nem sztárok, színészek! – úgy válaszolnak, ahogy hollywoodi rendezőnek soha. Ki gondolta volna a XX-th Century Fox-nál, hogy bevásárolta az időzített robbanótöltetet?
Megjelent A Hét III. évfolyama 35. számában, 1972. szeptember 1-jén.