„Ki verte meg azt a kisfiút az utak igézetével…?“
Inkább hang és arc ez a mondat már, mint verssor. Otthon, a képernyőn. Ujjatlan bőrzeke a fehér pulóver fölött, fiúsba vágott haj – még a kisherceg-frizura –, egy hihetetlen homlok, a szempár, amelynek inkább beszéde van, mint színe, pedig ragyogó zöld – fekete-fehéren is az a különös, mert roppant személyes ferde szemvágás s alatta a gyermeki arcocska: a pici keskeny áll, a száj, amely mikor hallgat, akkor is kiált: a két sarka széthúzva, hogy lefele ne görbüljön, a két ajak összeszorítva, mielőtt kirobbanni engedné a szót – ki verte meg azt a kisfiút az utak igézetével?
Az a gyerekarc közelképben, az a kislányosan gyengéd, fiúsan konok, fájdalmas arc a világra-döbbenés nehéz élményévei: ez volt mostanáig Illyés Kinga a szememben. Gyorsan rögzíteni kell, meg kell fogalmazni, amíg lehet, mert már nem érvényes. Az asszony-arcú Illyés Kinga megszületésekor el kell búcsúzni a gyermeki orcától, amely néha egy-egy pillanatra még felvillan a Lírai oratóriumban. Rögzíteni kell, meg kell őrizni, mint mértékegységet. Tanítani kell, mint csakazértis cáfolatot.
A színészt az egyénisége teszi. Arca, alakja és kifejezőkészsége között feszül a felőrlő vagy felröpítő dialektika, amelynek a teljes vállalása folytán lesz valaki.
A szobrász mintázhat semleges anyagból – a színész a maga előre megformált lényét kell hogy összeötvözze a kész skatulyarendszert kínáló világgal. Naiva, primadonna, tragika, komika, szubrett, anyaszínésznő: ennyi a választék. A szerep sokkal kevesebb. A görögöktől Shakespeare-ig férfi játszotta a nőszerepeket is, amelyek ennek megfelelően igen kisszámúak. És egysíkúak. Könnyebb atomfizikussá lenni egy nőnek, mint rendszeresen szerephez jutni. Még akkor is, ha az alapskatulyák valamelyikébe szerencsésen beletalál. Arról már ugyan ki panaszkodna, hogy az áhított, vagy irigyelt alapskatulyák szőkék, avultak, tévesek. S ha az ember még bele sem illik az elképzelésekbe. Mert más a színésztanár és más a rendező.
Kovács Györgynek jó szeme volt, amikor a kicsi, vékony, kialakulatlan arcú elsőéves növedéknek szerepet adott a Mamlock professzorban. Csak látszólag gyermekszerepet: nehéz emberszerep volt az.
Hazajött az iskolából megverve, a kiskamasz pogromlovagok megkínozták, kicsúfolták, sárga csillagot tűztek a hátára. Ez a nyers tény, amelyet ki se mondanak a darabban. S az elsőéves színinövendék mindig arccal fordult a néző felé, nem mutatta a fázósan összehúzott vállú kis hátát. De olyan súlyt viselt rajta, hogy láttuk a rejtegetett bélyeget. Egy emberi állapotot kellett kifejeznie, amelyhez nem volt tapasztalati anyaga. Hogyan csinálta? Szeretett volna eltűnni a világ bozótjában, mint a szürke nyúl; hátvéd-vesztetten szűkölt – nincs erre más szó, nincs erre más hang. Maga volt a védtelen rémület.
Az a szinte ultrahang-magasságú szoprán, az az emberi szemérmet már nem is ismerő, madárnyi ősfélelem, a bántott gyermek döbbenete példátlan volt a színjátszásunk történetében. Illyés Kinga tizenkilenc évesen tudta már, vagy megérezte, hogy vannak fájdalmak, előzmény és példa nélküli fájdalmak, amelyek nem bírják el a hagyományos színpadi jajongást. Az égbekiáltó jaj alig mer hallatszani. Illyés Kinga nem egy szokatlan naturhangot avatott színpadképessé, hanem kiszűrte egy példátlan élményvilág naturhangjainak, vagy hangtalanságának az auditív lényegét.
Megszegte egyszer s mindenkorra a színpadi jóhangzás törvényeit. Más skálákon kezdett beszélni, mint illik, mint lehet. A veszélyeztetett humánum témája saját hangnemet követelt. Fésületlen, szalonképtelen, sóhajnyi halk, kisikló kiáltást, a szűkölés zeneivé fogalmazását, az „ultrahangot”, amelyet nem hall meg akárki.
S kiderült, hogy erre a jól fésült illemekkel össze nem férő meztelen hangra szükség is lehet. Néha volt szerepe. Gyerekszerepe. Néha még nyüszíthetett, mert voltak olyan óriások, mint Tolsztoj, akik csecsemőgyilkosság fültanújává tesznek egy serdületlen, de már eszmélő gyereket.
A Sötétség hatalma a régi „vásárhelyi színházi” stílus első csődje volt, nehézkes, fáradt, terjengős előadás, néhány rendhagyó szikrával, mint Kőszegi Margit gyakorlatias boszorkánya, Varga József öreg parasztja. És Kinga borzongató vonítása, a megsejtett hang, amelyre nincs fültanú, vagy ha van, akkor az hallgat.
Az érzékeny okosság különös, különös csodája ez a színésznő.
Kellett? Nem kellett. Erre nincs szerepkör, nincs szerep.
Talán ezért veretett meg az utak végzetével a költészet erdejében. Nem volt szerep – de volt költő. Versben és prózában.
Küszöbök. A kis herceg.
Olyan, mint egy mese. Radu Penciulescu darabot rendezett Vásárhelyt, és Illyés Kinga felkereste, mert tudta, hogy egyszer bábszínházban rendezte A kis herceget. Penciulescu felfigyelt rá. Az eredményt láttuk. Látta a nagyvilág.
Az eredmény nem volt elég. A kételkedés tövisei meredeztek nézőtéren, társalgói suttogásban, még kritikusi körökben is: igen, fiút, kisfiút, azt tud. És eleve elhatárolták más egyébtől azt a tudást. Miközben a Vox humana férfi-jogát ostromolta, sikerrel rohamozta, hogy egyetemessé emberiesítse, a nőietlenség gyanújába keveredett. Évszázadok óta – mit! – több ezer éve a nagy költészet a férfiaké, s hogy mondhat férfi-lírát asszony?
„Hogy nem lehet Solon s Lycurgus – asszony!” – kérdi a Bánk bánban Gertrudis. Hogy nem lehet Petőfi s József Attila asszony – kérdezi a színésznő. A ki nem osztott, ki nem írt szerepet kivívni! Az emberi természetes őshangnak női szólamát kiválasztani.
Illyés Kinga folklórt tanult. Magnófelvételről, módszeresen tanulta a belcanto által kitagadott vad, nyers intonációt, a csángó tájszólás és hanglejtés leíratlan-leírhatatlan árnyalatait – mindazt, amit veleszületettnek és megtanulhatatlannak tart a pallérozott színpadi ének- és beszédtudomány, mindazt, amit évszázadok óta el kellett a művésznek felejtenie, hogy színpadképes legyen. Pedig „a gyásztól a vágyig“ ívelő ösztön-skálát szopránban egyetemesen emberivé emancipálni csak a folklór búvópatakán át lehet, mert az rejti a rakoncátlan, merész asszonyi erőt, siratónak álcázott lázadást férfiember és férfiisten gyilkos vétkeivel szemben. Megtanulta. Teljes kultúrájával és tudatosságával, s tán még nem is tudta, miért tanulja. Tán csak aranytartaléknak, ahogy más nyelveket vagy táncot tanul. A kultúra hagyományos skálája szűknek bizonyult, a század élményvilágának dodekafón próbatételeihez kevés a dúr és a moll, újra kell vállalni hozzá a precivilizatorikus pentatóniát – „tanulj dalt a zengő zivatartól”, ha a jelen s a jövő impulzus-záporára felelni akarsz. Megtanulta, tán nem is műsornak, csak iskolának, ki tudja.
Jött az Özönvíz… Sári, a kis sziki cselédlány szerepe tán nem is olyan nagy szerep, mint ami lett belőle. De Harag György azt mondta a próbák elején egyszer: Kinga, énekelj, amíg a gyerekkocsit tolod, és megszólalt a rejtett, rendhagyó kincs, feltört a búvópatak. Az antik kórus előzte meg így baljós vészjelként a közelgő tragédiát, ahogy Kinga nyers, vad éneke panaszkodott és lázadt a bénult-némult, polgárosult főszereplők helyett. Mellbevágott a hangja alapos bartóki iskolázottságú embert is, pedig olyan nincs sok. S aztán, ahogy a nagyváros, a gond, a nyomor lassan eltávolította Sárit a szülőföldtől s a gyökerek konok, friss erejétől, úgy váltotta fel a vércse-éneket a szelíd, szalonképes, erőtlen sláger-dúdolás, bámész, nyílt e-kkel, naivan rossz kiejtéssel.
Mintha szakadék nyílt volna zsinórpadlós és súgólyuk, ég és föld között az őskortól visszaperelt hanggal. A fiatal művésznő szakmai kultúrájának magasba törő meredekét rohamozva szakított egy iskolával, amelyet nemzedékeken át a színpadi kultúra egyetlen lehetséges megnyilatkozásának tartottak. De ez a szakítás mégis folytatott valamit, amit csak hírből ismer Illyés Kinga: Tessitori Nőm művészetéből a mágikus magasfeszültséget, a színészi hang szürrealizmusát. Brassai Viktoréból a tájszólás funkcionális vállalásával valami szilaj üdeséget, aminek nincs más magyarázata, mint az, hogy van: Gyergyó vagy Sóvidék, fenyves vagy rét, amelynek bársonya közt gyógyfüvet keresve surranó gyíkra tapint a kéz és sas röptét nézhetni fölötte – de sas helyett bombavető jön olykor.
Fagyöngy. Ez lett a program-műsor, a saját műfaj, Illyés Kinga egyéni színházának beköszöntője. Csángó balladák és mai költők. Szilágyi Domokos. Kányádi Sándor, Magyari Lajos, Farkas Árpád meg a többiek. Az újfajta verset készen várták a hang s az idegrendszer beláthatatlan frekvenciái.
Vajon természetellenes volt-e a Kinga sikoltó-elnémuló bátor félelme, az a mindennél hétmérföldesebb iszonyodás és nekivágás, vagy pedig „csak” kozmikus?
Mert ez történt valahogyan a Fagyöngy színpadán: minden érzés, eszmélés és reagálás önmaga négyzetévé, önmaga egyetemes jelképévé nőtt. A nagy, szédítő, lenyűgöző élmény maga az eszmélet, a tudatosság, a világ érteni akarásának és megismerésének szenvedélye, gyönyöre-fájdalma. S közbeékelve ellenpontozásként a csángó ének, az ösztön pentatóniája „a gyásztól a vágyig”.
Szerepek – igazi szerepek és nem véletlenek. Egérke a Macskajátékban: a csakazértis elvállalt vád, a nőietlenség tragikusan groteszk felfokozása. Ha mondják, hogy kisfiú is tud lenni, ám lássák: milyen a nő, ha a nőiességére nincs szükség. Fájdalmasan nevetséges ez a hiperbolikusan felnagyított piciség, megalázottság, riadt jelentéktelenség, a sors óriás keze alatt surranó félelem.
Egy színházi műsor kötelékében-szolgálatában két nőszerep, két izgalmas előjel. Harag Szerelem-előadásában Böske, a legkisebb a három Szalay-lány között, az örülni, repesni tudó, a szerelemnek gyerekes bátorsággal elébemenő, aki csak akkor érik asszonnyá, amikor egyedül marad s szinte előbb lesz özvegy, mint feleség. A nyárspolgári idilltől a szecessziós modorosságon át az ízig-vérig földi és nagyon fáradt modern életérzésig ívelő bravúros stílusetűdön túl itt figyelemreméltó az, hogy inkább a mozgásával játszik, mintsem a hangjával; olykor a mozdulatlanságával is. Már érződik, hogy a gubából, a skatulyából, az okos, látnok kisfiú lárvájából kiröppenni készül a pompás, trópusi pillangó –, de ez csak sejtés. A robbantás momentuma Armande Béjart Bulgakov Moliére-jében, egy nagy tehetségű fiatal román rendezővel, Dan Micuval. Itt megint a hang-bravúr, az eddigi kísérletek, tanulmányok és teljesítmények kvintesszenciája uralja az egész előadást. S egy jelenetben olyasmi történik, ami késélen táncoló mérés és siker: a szerelmi élmény, a beteljesülés kínzó szépsége egy viszonylag szende szöveg szuggesztív hangi interpretálásában, végtelenül visszafogott mozgással, alig sejtetően s nagyon ízlésesen, mégis a szenvedély olyan robbanását fejezi ki, zsigerekbe vágóan, de minden sikamlósság nélkül, ami szinte szentségtörés – ám inkább egy sokáig tagadott-tiltott emberi szentség újra-elismertetése.
S végül a Lírai oratórium. Szilágyi Domokos szövegére, csak ezt lehet mondani, mert a versre az előadó egyéniségéből egész új valóság épül. Ahogyan egy verset, egy versciklust teljes műsorba foglalva előad – az totális színház. Értelem és mágia. Illyés Kingának nem kell zenekíséret – elég a saját muzikalitása. Nem kell neki dob – kitapsolja, kitáncolja a tamtamokat. Nagyon vakmerően és most már teljes fegyvertárának – teljes belső zenekarának és mozgásrendszerének birtokában szakít egy nemes hagyománnyal: azzal, hogy a versmondó élő könyv. Nem. Illyés Kinga ennél több. Maga az emberi kapcsolatteremtés, maga a lázadó szembeszegülés az elidegenedéssel. Minden korlátot áttör: a süket értelemét és a süket lélekét. Bűvöl, varázsol, érvel – él és életre serkent minden idegével. Nem is partnere, hanem parancsoló múzsája költő-partnereinek, akikkel a nagyvilágért, a századért vállalja a lelkiismeret terhét. Tudja, hogy nem elég az egyszerű érvelés ott, ahol a történelem eseményei megkérdőjelezik az érveket.
Az értelem szolgálata Illyés Kinga művészetében magába foglalja az értelem veszélyeztetettségének tudatát is. A művésznő minden modern és ősi eszközt felhasználva szegül szembe az érzelemellenesség, az értelemellenesség agressziójával, amikor a fasizmus korszakának rémképeivel viaskodik. Sámánbűvölet és blues, farkasüvöltés és sirató, szinkópás dzsessz-ritmusú csúfolkodás, érzéki-izgalmas tánc és védtelen mozdulatlanság – ritka emberi-színészi teljesség az önkifejezésben.
Illyés Kinga nem élő könyv, hanem Prospero, aki varázslatával a könyv béklyóiból is kiszabadítja és hatóképessé teszi a szót, a verset, a költőt.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 22. számában, 1975. május 30-án.