Miért szurkol az ember egy királynőnek, vagy egyáltalán: miért kíváncsi egy királynőre? Egy bukott birodalom hajdani fénykorának megalapozójára egy olyan korban, amikor sem az „isten kegyelméből” uralkodók, sem a birodalmak nem örvendenek közrokonszenvnek? Talán azért először is, mert a valós angol erényeknek: józanságnak és romantikának, tettre kész gyakorlatiasságnak és művészi tehetségnek, sportszerűségnek és humornak – még a „gentlemanlike” emberi tartalmát jelentő külső-belső fegyelemnek, mértéktartásnak, elegáns tapintatnak és méltányosságnak is jobban áll, ha nincs mögötte pénzügyi vagy katonai erőfölény, ha nem hinduk, négerek, malájok százmilliói felé kell igazolni vele az uralkodói jogot…
Szépen tudnak veszíteni az angolok. A birodalom utáni korszak nagy szellemi pezsgése ellentmond a történelem sablonjainak: a kulturális világkorok általában a felemelkedés, nem a bukás kísérő jelenségei voltak eddig. De a „dühös” nemzedék ihlető élménye mintha inkább az önmagára találás volna, mint a bukás. Richard Johnson felelte ilyen irányba tapogatózó kérdésemre, amikor nálunk filmezett: „Amikor elmúlt a birodalom, örültünk, mert el kellett múlnia, megkönnyebbültünk – de vele együtt elmúlt egyfajta biztonság és egyensúly is, amiben a szüleinknek még részük volt, s maradt bennünk egy kis nosztalgia az iránt, aminek szükségszerű elmúlásával nagyon is tisztában vagyunk; a józan felismerés és a nosztalgia közötti feszültség serkentette tán a kihívó dühöket, amelyekből új művészi szemlélet fakad”.
Valahogy így, a kortárs angol életérzés tükrében nézem-látom valami ős-sufragetteként ezt a kihívóan okos, bátor és erős egyéniségű hétfő esti Erzsébetet, az örökletesség törvényének abszurditása ellenére tehetséges és rendkívül rátermett politikus-uralkodót, aki – e nyilván iskolás történelemkönyvi adatok alapján szerkesztett folytatásos dráma tanúsága szerint – merészelt csúnya létére nő lenni, nő létére maga uralkodni, „király és királynő lenni” egy személyben, a parlament s a kormány kényszerítő akarata ellenére nem férjhez menni, hogy ne kelljen egy nálánál esetleg kevésbé rátermett vagy kevésbé merész gondolkodású férjnek kénytelenségből átadni a hivatást. Nem a kormánypálcát, hanem az ország jövőjét. S ez bizony sokba került, már akkor is. Ettől a természetellenes csonkítástól aztán elválaszthatatlanok lesznek bizonyos időn túl a keserű, bolondos rigolyák, a végzetes és szeszélyes féltékenykedések, a ráfogások. S ebből fakad végül az egyre kegyetlenebb magány. És mégis: az életmű marad. Az az Anglia, amely a cselekvés, a tehetség, a merész, szabad gondolat, az életöröm otthona volt, nyers, őszinte, tettrekész emberek hazája.
A másik, a késői királynő Viktória Angliája már nem hasonlít az Erzsébetére. A nagy hatalom noblesse-oblige nyárspolgáriságának semmi köze már a kihívó fiatal reneszánsz-királynő reneszánsz-népéhez, annak nagyra hivatottságra ébredéséhez. Shakespeare minden darabját a „szűz királynő” előtt játszották el, teljes szókinccsel és drámai mélységgel. A viktoriánus Angliában pedig a Lamb testvérek – átírták gyerekeknek, szelídre és szalonképesre fésülve, nemcsak a tündérjátékok szerelmes zűrzavarait, de a Lear, a Hamlet, a Macbeth, a III. Richárd kegyetlenül igaz, végletes konfliktus-felismeréseit is. Komolyan művelték azt, amit Karinthy Az Emberke tragédiájában persziflál: „Megisszuk a tejecskét, levágjuk a fejecskét”.
Az Erzsébet-kor mai kultusza azt tükrözi, hogy a „felsőbbrendűségüket”, gyarmati katonai karrierüket, alárendeltjeiket veszített angolok a maguk őszintébb, életképesebb, közösségibb valóját lelik fel benne újra.
És Glenda Jackson, akiről Bette Davis, a harmincöt év előtti Erzsébet úgy nyilatkozott egy interjújában, hogy az egyetlen olyan típusú alkotó egyéniség, nagy színésznő, mint ők voltak Katherine Hepburnnel a film színészcentrikus korszakában, tudja magáról, hogy ő tulajdonképp az egyéniesült népfelségi elv; Erzsébet stresszelő élettapasztalata, temperamentuma, intelligenciája, bátorsága, önsarkalló keménysége mögött a lényeg számára ez a rögeszméig visszatérő fogalom: „népem”. Nem „hatalmam”, nem „nagyságom”, nem „birodalmam”, hanem „népem”. Az emberek, akik bíznak benne.
Hetek óta várjuk Glenda Jacksonért a hétfő estét. Erzsébet először fiatal, aztán következnek hétről hétre a nagy drámai pillanatok, a belső válságok, az igazi próbatétel: az öregedés ábrázolásának bravúrja. Láttuk megküzdeni örökösödési jogáért, az ellenpólust, a középkort képviselő nővérével szemben. Láttuk, hogyan és miért veszi kezébe a kormányt, hogy emberségesen és józanul akar uralkodni. Láttuk, hogyan kísérti meg közéleti, királyi lényét a maga nőiessége. A csöppet sem hízelgő, remek maszk mögött az ész, az egyéniség – a sajátja.”
De közbejött egy kedd este, az angol filmhét megnyitó gálaestje, amikor színesen és szélesvásznon is elénk lépett Őfelsége Glenda Rex. Színesben rikítóbb és ízléstelenebb (szándékosan) a magát nyíltan festő öregedő asszony lárvamaszkja. És hiányzik a fekete-fehérben oly tudósan rekonstruált archaikus, középkori arc: ragasztott sasorral talán nem is játszhatna oly szabadon, biztonságosan a művésznő. Ezzel szemben van valami, ami a tévéfilmből hiányzik: a partner. Mert a gálaesti film tulajdonképp az ellenfél, Stuart Mária filmje, a szépséges, nőies, körülrajongott, kényeztetett, ostoba vetélytársnőé, akinek politikai szereplése minden nőgyűlölő érvelést igazol.
Glenda királynő fenségének a királynői termetű, gyönyörű Vanessa Redgreave fenségével kell megküzdenie. Szinte szárnyakat kap egymástól a két remek színésznő. Glenda itt nemcsak reprezentál, de küzd.
Ám Vanessa feladata nehezebb: ítélőképesség nélküli ösztönlénynek kell lennie a sugárzóan okos ellenféllel szemben. Vonzónak és bosszantónak, varázslatosnak és öntudatlanul kártékonynak. Mellette Glenda oly kicsi, törékeny, agyoncicomázott és csúnya. Fiatalon is, öregen is. De szikrázóan okos és imponálóan Valaki. S nagy belső konfliktusa nem is az elvi kérdés, hogy az ő uralkodása idején működhet-e a vérpad, szabad-e a kor stílusa és módszere szerint félreállítania veszedelmes vetélytársát, az összeesküvő trónkövetelőt; hanem inkább az, nehogy valamilyen helyzetben az ostoba és könnyűvérű Máriának igaza lehessen vele szemben.
Mária és Erzsébet perét a történelem rég lezárta, s a mai művésznek nincs mit hozzátennie. Az a benyomásunk, mintha az egész csak azért történt volna annak idején, hogy a két ragyogó színésznőnek ma parádés szerepe legyen…
Megjelent A Hét IV. évolyama 1. számában, 1973. január 5-én.
