I. Ken Loach
A fővárosi angol filmhéten bemutatott Kés című filmje nagyágat kapott két évvel ezelőtt Karlovy-Varyban. Első, Szegény buta tyúk című filmjének általa felfedezett női főszereplője a legjobb alakítás díját nyerte el két évvel korábban, ugyanott. Az idei Karlovy-Vary-i fesztiválon a harmadik filmjét, a Családi életet is díjazták. Egyik sem zseniális film még, de mindegyik jó film, és mindegyiken felismerhető a szerzői kézjegy. Valami becsületes, higgadt „de profundis”-üzenet szól Ken Loach filmjeiből, olyasvalaki hangja, aki úgy érezte: emberi kötelessége korán felnőttnek lenni és tanúskodni az elesettekről, a kirekesztettekről, a támasztalanokról, a reménytelenekről.
A Szegény buta tyúk egy bebörtönzött tolvaj felesége, aki kisgyerekével tengődik, szakma híján, fűhöz-fához kapkod, megalázó helyzetekbe kerül, hogy megéljen, s férje is durva fráter. Az igazi férfi, az eszményi partner, akit végül megtalál, ugyancsak hivatásos tolvaj, erkölcsi kétségek nélkül: náluk ez örökletes családi szakma… A nő mégis tiszta lélek, jobbra érdemes ember.
A Kés főhőse, a kétes egzisztenciájú anyja és bátyja durvaságától, a társadalom fullasztó közönyétől egy sólyommadár barátságába menekülő iskolásfiú, bárha mindenben ellenpéldája a gondosan nevelt „jó gyereknek”, az ártatlanul szenvedés, az önerejű emberség jelképévé tud nőni.
Loach harmadik filmjének hősnője már nem az alvilág környékéről való; rendezett kispolgári körülmények közt él. De az ő világában is fel tudja fedezni a rendező a szorító, koptató — s egy sérült lélek esetében pusztító — sablonos szűkre-szabottságot. A kertes családi házak oly egyformák, hogy a néző téved el köztük a szereplők helyett; az agyonismételt szépség már csúnya. S az egyforma házakban a lelkek uniformizált süketsége félelmetes.
Ismerős ez a világ, amelyben az érzékeny lélek rokonság és táptalaj nélkül sarjad. Ne a mi József Attila-i asszociációinkra gondoljunk elsősorban (pedig Ken Loach minden filmjéhez odaillene jeligének az, hogy „ütött gyermekként csendesen morogva”), hanem az angol irodalom nemes autszájder-tradíciójára. Ken Loach külvárosa, az alvilág lelki mocsarán kihajtó lélekvirágai Dickensre emlékeztetnek. Nála sincs magyarázat Twist Olivér vagy a Kis Dorrit vagy Pip vagy a tolvajok szeretője, Nancy gyengéd érzékenységére, de az író elfogadja, tudomásunkra hozza és elfogadtatja a tényt, hogy van ilyen, hogy a társadalmonkívüliség mocsarába taszítva is emberek élnek. Dickens lírikus volt és gyermekien bizakodó lélek: megadta hőseinek és olvasóinak a happy end feloldozását, elandalított, vigasztalón megkönnyeztetett. Ken Loach a maga józan korának is fia, nemcsak a dickensi hagyomány folytatója. Lírája a diagnózist megállapító orvos tárgyilagossága mögött húzódik meg. Nem vigasztal, mert célja a gyógyítás. Nem kedveskedik, hanem bizalmat ébreszt. Nem hatásvadász hangoskodással tiltakozik az elfogadhatatlan ellen, csak figyelmeztet, hogy ami van, az nem jól van úgy. Az érvei logikusak és érzékenyek. Bár minden témája tele a melodrámai helyzetek csapdáival, ő megmutatja a csapdát, és nem lép bele. Nem a tragikus végkifejleteket ábrázolja, hanem azokat a viszonyokat, amelyekben szükségszerűen megteremhet a tragédia, s ezt a szükségszerűséget akarja elhárítani, megelőzni. Valahol szívós egészség lappang Ken Loach művészetében. Éppen azon mérhetjük ezt le, ahogyan a lelki sérüléseket kiváltó eldurvult közöny minden reagálására figyelmeztet: hogy ne történjen ez többet, senkivel…
Mintha a társadalom orvosának készülne ez a fiatal művész. Mert bár jók, figyelemre méltóak a filmjei, még nincsen készen. Még csak feltérképezi a maga táját, még anyagot gyűjt, még részletkérdésekből kollokvál. De a távolabbi cél világos. A nagy szintézisig lépésről lépésre, körültekintő munkával jut el ez az okosan, becsületesen elfogult fiatal rendező, aki nem káprázatoson kirobbanó zseni, hanem koraérett bölcs.
Dickens örökre megőrizte gyermeki látását. Ken Loach sosem volt az talán. De már ember, és egyre emberebb lesz.
Megjelent a Hét III. évfolyama 50. számában, 1972. december 15-én.
