– Vége a komédiának, tapsoljatok! Talán nem eléggé tudatosult még a közvéleményben, hogy a XIX. század elejéig virágzó, majd elsorvadt s a háború után új életre támadt pantomim nem francia monopólium; Marcel Marceau mellett a körülbelül tíz évvel fiatalabb cseh Ladislav Fialka alkotó munkája és nemzetközi hatása egy általános érvényű és fontosságú modern mozgáskultúra egyik alappillére.
Az összkép Chaplintől a modern színház cirkuszrevelációján át Fellini bohóckultuszáig bontakozik ki, s valahol a középen, mintegy a súlypontban, Marcel Carné 1944-es filmje, a Les Enfants du Paradis (Szerelmek városa). Ebben adta elő Jean Louis Barrault azokat a klasszikus mimes-játékokat, Gaspard Debureau számait, amelyekkel Fialka együttese a hatszázéves óvárosi ház száz ülőhelyes parányi termében a Divadlo na Zábradlít, Prága egyik legizgalmasabb kísérleti színházát felavatta. Nem másolás és iskolás átvétel, nem Párizs utánzása volt ez. Egon Ervin Kisch Prágai Pitavaljának olvasói tudják, hogy Gaspard Debureau (akit Barrault alakított Carné filmjében), a francia pantomim felvirágoztatója, tragikus sorsú utolsó csillaga, Csehföldről került Párizsba, francia nevet vett fel, de az otthoni országutak vándorbohócaként kialakított művészetével hódította meg a francia fővárost.
Fialka tehát egyszerűen hazaszármaztatta Debureau örökségét, amelyen testvériesen megosztozott Marceau-val. S Fialka nem egy második Marceau, hanem vérbeli cseh művész, annak a szívós, földönjáró, életerős humorú örököse, amely Svejkkel ajándékozta meg a világot. Sokan azt hihetik ma: Fialka öregszik,meghízott. Nem. Fialka zömök, mint Svejk, de zömök teste oly rugalmas és hajlékony, mint Svejk észjárása.
Mostani bukaresti vendégjátéka, egyetlen groteszk mímesdráma. Címe: A gomb; indítéka – amint azt a szerző, rendező és főszereplő Fialka a műsorfüzetben kifejti – egy gyermekkori vásári bohócemlék: ő maga veszített el egy horgonyos aranygombot a matrózruhájáról, s a lisztesképű bohóc vigasztalta meg, aki azt játszotta, hogy az elveszett gombját keresi. Az öngúnyba és tréfába takart lírai önkifejezés különös, fanyar virága ez a mímesjáték, amely tulajdonképp különféle ötletek „számolt” láncolata is, miközben egy művésznek a világhoz, művészeti előzményekhez, példaképekhez, élményekhez s az emberiséghez való viszonyulásáról vall. Néha azonban a lírai én útja elvész a vonzó számok, csattanók kitérői között. S mindenekelőtt ez utóbbiak ragadják meg a nézőt, például a gyermekjáték olyan ötletes visszajátszásai, mint az eleven díszlet, a rengeteg mozgás-humorral megjelenített autó (négy partner) vagy az ajtót, villanyt, mosdót, zuhanyt játszó színésznők szerepeltetése, kapcsológombként megnyomott orruk és hideg-meleg vízcsap fogantyújaként (jelképesen) megforgatott páros gömbölyűségeik s a többi. Vagy az öreg, görbe és joviális varázsló, aki olykor, pillanatokra, a gravitáció fölé emeli a minduntalan lopás tárgyát képező, vassúlyokkal tele bőröndöt. Kifejező eszközeit bravúrosan használó, pompás együttest látunk az örök bohóc, Fialka körül – de az a benyomásunk, hogy a játékot néha az öncél környékezi, hogy a gyermekkori romantikus emlék felidézése kicsit elviszi a jelenből, a való élet problémái közül a művészt. Azt a Fialkát, aki a világhírű bábos, Jirí Trnka filmjeinek koreográfusa és élő báb-partnere volt. Mert Fialka művészetének csúcsa továbbra is az a bábfilm, amelyben mindössze a jobbkeze szerepelt. A kéz volt Trnka kis remekének a címe, játszották minálunk is, s azért emlékeztetek rá, hogy felfigyeljen rá, aki még nem tudja, hogy bábokkal és rajzokkal hallatlanul felnőtt mondanivalókat hangoztatnak a jelenkor olyan közéleti felelősségű művészei, mint a cseh Trnka volt, mint amilyen a jugoszláv Vukotic és iskolája, a lengyel Lenica, a bolgár Todor Dinov. A tévé rajz- és bábfilmsorozatában és esténként hét húszkor a gyermekek Ezeregy estéjében olykor nagy művek láthatók. fis ismétlik őket. Hátha A kezet is újra látjuk.
Egy roppant emberi bábu dolgozgat a fazekaskorongján egy pirinyóházban, virágcserepet készít. De benyúl az ajtón egy rideg, félelmetes, óriási kéz, maga az elidegenedett, elnyomó mechanizmus, és parancsol. Ha az ajtót becsukják, az ablakon nyúl be és parancsol. Mást kell dolgozni, az ő szobrát kell mintázni, A kéz a Fialka keze. Nérótól a fasizmusig az önimádó zsarnokság teljes természetrajzát tárja elénk. A lírikus, a kedves mulattató, akinek a vidéki, vásári, lisztes képű bohóc volt a példaképe, aki hazahozta a szülőföldre Debureau eltemetett művészetének hamvait, A kézben nem mulattat és nem vigasztal, ha nem figyelmeztet, ökle és öklét alkotó öt ujja egy egész társulatnál többet mond mindarról, ami az embert a világ egyik vagy másik pontján még mindig fenyegetheti. A kéz visszfénye azért felsejlik A gomb pusztán mulattató ötleteinek tűzijátéka között is. A joviális öreg varázsló egyszer fogja magát és lehúz valami képzeletbeli redőnyöket, s leül figyelni, mi történik. A gyanútlan járókelők váratlanul ködfalba ütköznek, körül vannak zárva. Ki hogyan viselkedik, kinek a bőre alól bújik ki a rab vagy a rabtartó? Hogyan csonkolódik a lélek, a magatartás az értelmetlen s ezért félelmes korlátozástól? Borzongató volt ezt látni s például a Santiago de Chile-i stadionra gondolni, ahol hétezer ember körül szűkül a ködfal.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én. Az illusztrációk mostaniak.