Szoborleleplezés, katonai diszőrség, ünnepi beszédek, himnusz. A lepel lehull, s a márvány Übermensch vagy Superman ölében édesdeden alszik egy csavargó. Nem kihívó modorú, párizsi jassz, nem igazi rámenős, pimasz vagány, nem tudatos polgárpukkasztó, csak egy lecsúszott rendes ember, aki, ha rongyos is, kalappal-bottal jár, s ha hajléktalan is, a jó neveléséből még nem kopott ki. Ráripakodnak, fenyegetik, s ő finoman kalapot emel, elnézést kér, készségesen eltűnne a nemzeti ünnep színhelyéről, de lyukasra ült nadrágja fennakad a hivatalos márványmonstrum kardján. A némafilm nagy bravúrja, hogy a ripakodók ordítását éppúgy kifejezi, mint az ölbetolakodott szerencsétlen halk, választékos szabadkozását. Már-már rárontanának, de haladékot kap: megszólal a himnusz, s a félmozdulatok félbeszakadnak, mindenki vigyázzba merevül, csak ő billeghet tovább, néhány taktus erejéig a nemzeti hős kardélén. Ki a nevetséges, mi a nevetséges ebben az abszurdokat egy emberöltővel megelőző és még mindig lepipáló végletes groteszk helyzetben?
A fennakadt nadrág vagy – a kard?
1930-ban, a nagy válság mélypontján készült a Nagyvárosi fények. A tisztes csavargó, tulajdonképp egy bohócmaszk, hirtelen tartalmat kapott, tragikusan egyetemes tartalmat: a tömeges deklasszálódás, az elnyomorodás jelképe lett. S ugyanakkor az elfásulhatatlan lelki készségbe, a nyájba vagy hordába való be nem illeszkedésé. Ez a szerencsétlen, nevetséges figura töretlen egyéniség és adakozni kész krőzusi lélek. Deklasszáltsága a humánum ára.
Luxustarifát kell fizetnie azért, hogy nem üvölt a farkasokkal és nem béget a juhokkal. Ne felejtsük, már „uszultak az új ordas eszmék”, már szerveződtek az ütemesen üvöltő rohamcsapatok és kiszemeltettek az áldozatok is. De Chaplin megmenti a boldogtalan milliomost az öngyilkosságtól és megmenti a virágárus lányt a vakságtól.
Hogy közben csúfolják a rikkancskölykök, hogy örökös kétballábas balesetei vannak, éppen az érzelmi-etikai fordulópontokon? Hogy felborul vele az esővizes hordó, amelyre rosszul ágaskodott, miközben kilesi a vak lány kilátástalan gondjait? Hogy épp imádottja önt a fejére egy edény mocskos vizet, mert nem látja, hogy ott van?
Hogy nem szól, amikor a lány róla gombolyítja le a trikóingét, mert nem akarja megbántani azzal, hogy a tévedésre, hogy más szálat húz, nem a matringot – vagyis rokkantságára emlékeztesse?
A Nagyvárosi fények Chaplinje az utolsó igazi, félelem és gáncs nélküli lovag, a szó etikus értelmében. A vérengző hőskultusz évei közeledtek a világban, de ekkor hatoltak be a köztudatba a civil kurázsi hősei is; a kisemmizettség hősei. A humánum, az érzelmi kultúra nagy polifonikus kórusában vezérszólamot visz a topis Chaplin messze hangzó némasága. Ezzel a mélységesen civil kedéllyel, ezzel a szabad szomorúsággal kezdődik a tíz év múlva bekövetkező lépés, a Diktátor nagyjelenete, amikor Hitler képében labdázik majd a földgömbbel, s az elpattan a kezében. Sőt, ezzel a fájdalmas bohózattal kezdődik a brechti szatirikus társadalomkritika egyik alapműve: Puntilla úr és szolgája. Matti harsányan groteszk kapcsolata, a részeg jóság-józan gonoszság váltakozása ebben gyökerezik, a megmentett milliomos és az ágrólszakadt megmentő viszonyában.
A sikerkultusz Amerikájában, ahol ma már a legyőzetés lázadása jellemzi a szellemi termékenység fő irányát, Chaplin negyven-ötven évvel ezelőtt, tehát a tömegillúziók teljében képviselte a vesztesek méltóságát. Talán humortalanul groteszk, hogy a kardélen billegve udvarias kalaplengetéssel köszöngető kis csámpás csavargó klasszikus idézetre késztet, de minden ürügy jó egy okos gondolat népszerűsítésére, s az összefüggés nem ily erőszakolt: Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni – Az isteneknek a győztes ügy kedves, Catónak viszont a vesztett ügy.
Az istenekkel nemcsak impozáns Catók, de csámpás kis chaplini figurák is szembeszegülhetnek. A század szellemiségének egyetemes demilitarizálódása folytán ez szükségszerű.
Megjelent A Hét V. évfolyama 20. számában, 1974. május 17-én.