Beszélgetés Hannes Fischer rendezővel
A Német Demokratikus Köztársaságból érkezett vendégrendező, Hannes Fischer késziti elő a iași-i Vasile Alecsandri Nemzeti Színház november végére, december elejére tervezett Brecht-bemutatóját, A vágóhidak Szent Johannáját. Bár még a munka legelején tartanak, Hannes Fischer készségesen nyilatkozott A Hétnek.
– Mindenekelőtt: minek köszönhető, hogy Iași-ban rendez?
– Egy kicsit a véletlennek. A iași-i Nemzeti a weimari színházzal áll cserekapcsolatban. Nekem a weimari színházhoz nincs közöm. De mivel éppen húzódik a perui vendégrendezésem, a művelődésügyi minisztérium ajánlotta, hogy addig is jöjjek ide, hiszen én rendeztem annak idején Drezdában az első Szent Johannát.
– Latin-Amerika helyett közelebbi latinokhoz látogatott el tehát. Nos, itt volna az első fogas kérdés: a latin temperamentum, a teatralitás sajátos, fantáziás, túláradó és mindenképp felfokozott érzelmi telítettségű hagyománya összebékíthető-e az elidegenítési hatással?
– Az ötvenes évek elején jelent meg Brecht: Theaterarbeit című könyve. Akkor még kezdő rendező voltam Schwerinben. Van annak a könyvnek egy fejezete: A modell nem dogmatikus használata. Ezt próbáltam valóra váltani még 1952-ben, Schwerinben a Puntillával.
– Vagyis a Berliner Ensemble előadásmódja nem egyedül üdvözítő?
– Nálunk nemcsak a Berliner Ensemble játszik Brechtet, és minden más színháznak megvan a maga sajátos stílusa. Én magam a Deutsches Theater és a Volksbühne rendezője vagyok. Valamennyien a brechti dramaturgia lényegének kifejezésére törekszünk, ki-ki a maga módján. A brechti dramaturgia alapja a dialektika törvénye. Ezt kell a színpadon érvényesíteni, láthatóvá tenni. És visszatérve az előbbi kérdésre: a dialektika törvényei latinok, germánok számára ugyanazok. Fantáziára pedig a gondolati színháznak is szüksége van.
– Nagyon nehéz idegen nyelvű színésszel érintkezni?
– Elég nehéz. Szerencsére jó tolmácsom a súgónő. Ilyen körülmények közt három nyelven kell tudnia a tolmácsnak: románul, németül és színházul. Legkönnyebb volna eljátszani a színészeknek az elgondolásomat, de ez művészi elveimmel és munkamódszeremmel nem fér össze. Szerencsére a színész olyan ember, aki nemcsak szavakból ért, hanem gesztusból, hangszínből, arckifejezésből is.
– Hogyan történik ilyen körülmények között a szereplők kiválogatása?
– Előrebocsátom, hogy a szereposztás még nincs készen. A Mauler szerepére kiválasztott Teofil Vilcut filmezni hívták, Valentino Daint pedig, akit Kolozsvárról hív meg az igazgató, még nem ismerem. Műszaki nehézségeim is vannak, a színpad világítóberendezése elavult és elégtelen.
– Milyen kritériumok szerint választotta ki Johanna szerepére a pályakezdő Cornelia Gheorghiut?
– Tesztpróbákat csináltam, nem tehetségvizsgát, hanem egyéniségelemzést. Elolvastattam a jelöltekkel az egész darabot, és kiválasztottam azt a néhány kulcsjelenetet, amely a szerepre jellemző belső tartást leginkább kifejezi, s ezekkel a jelenetekkel dolgoztunk néhány órát. Nem néztem a hű szövegmondást, csak azt, hogyan tud a színésznő a szerephez elengedhetetlen tipikus magatartásra rátapintani. Cornelia Gheorghiu esetében nem a színpadon elmondott néhány mondatot találtam döntőnek, hanem azt, ahogyan később, lent a nézőtéren, rögtönözni kezdett. Ez azonban nem recept.
– A vágóhidak Szent Johannájának az országos bemutatója mindenképp eseményszámba megy. Érzi ezt itt?
– Szerintem Brecht egyik legjobb darabja a Johanna, s eddig elég keveset játszották. Úgy látom, Románia mai magasfeszültségű szellemi, eszmei életében kivételes súlya, hatása, visszhangja lehet, éppen most A vágóhidak Szent Johannájának,
– Hogyan fejlődik az új drámairodalom a szocialista német színházi kultúrában, amelynek születésére Brecht nyomta rá a bélyegét?
– Brecht szükségképp minden szerzőre hat de egy óriás árnyéka oly nagy, hogy – sokan férnek alája…
– Brecht drámaírói munkássága, tematikailag a forradalom győzelme előtti korszakhoz fűződik, tehát támadó, rohamozó, ellenzéki jellegű. Néhány héttel ezelőtt ugyanennek a lapnak a hasábjain úgy nyilatkozott egy romániai magyar kollégája, aki díjat nyert egy érdekes agitációs színházi előadással, hogy épp itt a bökkenő s a brechti-piscatori értelemben vett politikai színház a forradalmi roham, a támadás színháza még s nem a győzelem köszöntéséé.
– Brecht ezt, sajnos, drámaírói gyakorlatában már nem alkalmazta a szocialista jelenre, de elméleti elve a következő: a kritika a fejlődés motorja. Brecht egész életműve kritikai, ám mégsem támadó, negatív jellegű. Filozófiailag nézve, a tagadás tagadása érvényesül nála. A szocialista társadalom is a változás társadalma. Brecht színházi módszere a változást akarja előmozdítani. Úgy gondolom, ebben rejlik elvileg a mi mai színházművészetünk nagy lehetősége is.
Megjelent A Hét II. évfolyama 40. számában, 1971. október 1-én.