Sokat és okkal vitatott színházi életünknek egy biztos, szilárd pontja van: a színész. Nem mindenki, aki színész-státuson szerepel, hanem azok az aránylag nem is kevesek, akiknek a színészi minősítés mellé nincs szükségük jelzőkre. Mert vagy színész, vagy nem színész valaki. Ezen felül pedig vannak nagy színészek is, ezen azt érteném, hogy nemcsak a mi kis hat vidéki teátrumunkban, de akármelyik nagy európai színpadon is megállnák a helyüket. Éppen elég külföldi turnét és filmet láttunk az évek folyamán ahhoz, hogy túlzás nélkül állapíthassuk meg néhány átlagon felüli színészegyéniségünk reális rangját. Tudjuk jól, a színészet olyan mesterség, amelyben méltatlanul nagy a szerepe a szerencsének; hiába volna egyenrangú partnere valaki, mondjuk, Sir Michael Redgrave-nek. ha őt csak Kolozsvárra, Váradra vagy Vásárhelyre szerződtetik, és más szerződik az új angol Nemzeti Színházhoz. De a közepes tehetséget is nem remélt magasba lendítheti a nagyigényű, jó repertoárú együttes magas szakmai kultúrája.
Ám ne menjünk el abszurd példákig. Maradjunk csak a hat romániai magyar színház keretei között. Nyílt titok, hogy a rendszeres Shakespeare-előadások elmaradásának legtöbbet hangoztatott magyarázata az, hogy „nincs a társulatnál teljes szereposztás“. De előfordul az is, hogy az egyik társulatnál van egy nagy hős-színész, a másiknál egy nagy hős-színésznő, s mindketten egyenrangú partner nélkül játsszák végig az életüket. A színész–rendező kapcsolat véletlenszerűségéről ne is beszéljünk. Hiszen Radu Penciulescura volt szükség ahhoz, hogy Illyés Kinga megcsinálhassa a Kis herceget. A közös szakmai nyelvet. amelyet azonnal megtalált a fővárosi vendégrendezővel, anyanyelvén hiába kereste ez a kivételes művésznő. Vitályos Ildikó nagyváradi Christine Mannonja és Tanai Bella marosvásárhelyi Lady Macbethje mellől hiányzott a tét: a férfi, akiért bűnbeesni, „tragikai vétséget“ elkövetni nemcsak lehet, de szükségszerű. S a különös az, hogy a langyos. erőtlen drámai környezet befolyása alatt, a kritika sokallta a hősnők nagy alakítását.
Ezek a kiragadott példák, amelyek kicserélhetők, behelyettesíthetők, kiegészíthetők és variálhatók a végtelenségig, a vidéki színházi élet elkerülhetetlen fonákságait tükrözik. Mégis, van a mi hat színházunknak egy megkülönböztető vonása bármilyen más vidéki színházzal szemben. Nevezetesen az, hogy innen sosem szipkázza el valamilyen világvárosi színpad a színészeket. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a jelentős színészek részaránya kedvezőbb ebben a hat színházban, mint akár egy olyan kiváló, bámult és irigyelt együttesben, mint a fővárosi Bulandra Színház. Az arány azonban csak a személyzeti listán jó; a szereposztási listákon már nem.
Milyen jelentős szerepet játszott Camus Caligulája óta Csíky András? A Trójai nők Hekabéja óta Orosz Lujza? Örkény Tótékja óta Erdős Irma? A Lady Macbeth óta Tanai Bella? A valamivel fiatalabb, ám teljesen beért művészek közül a két kiugró egyéni teljesítmény; a Kis herceg és a Dózsa átütő sikere óta Illyés Kinga, vagy Nemes Levente? Továbbá: a váradi Christine Mannon és a kolozsvári Az ember tragédiája óta Vitályos Ildikó? A példák folytathatók. Két-három évadra visszamenő hiányérzet, sőt aggodalom diktálja ezeket a szavakat. Hiszen a színészpálya másik nagy, igazságtalan hátulütője az, hogy egy szerepet nem lehet akármikor eljátszani, ha elmúlt, a pillanata, az évada, többet el nem jöhet. Nagy, megengedhetetlen luxus ez.
Nemcsak a közép- vagy a fiatal nemzedékkel kapcsolatban merülnek fel ilyen problémák. A Velencei történet óta nem láttuk színpadon a hazai magyar színjátszás legnagyobb egyéniségét, Kovács Györgyöt.
A rendezői gondolkodás tudatalatti gátlásainak egyik jellemző megnyilatkozása az, hogy kicsit fáznak a nagy színésztől, félnek, hogy túlnövi elképzelésüket vagy irányító képességüket, s inkább „merész kísérletezéssel” olyasvalakire osztják a nagy szerepet, akivel szemben nekik nincsenek kisebbrendűségi görcseik. Ezzel szemben, ha valami olyan kényszerű feladatot kell megoldaniok, ami kockázatosnak ígérkezik, mint például egy még ügyetlen kezdő író színpadra segítése, vagy egy mondanivalóját tekintve hasznosnak látott, de íróilag hatástalan darab bemutatása, akkor fordulnak a társulat legjobb erőihez, akikre, úgymond, „még a telefonkönyv felolvasását is rá lehet bízni”. De miért kell nagy színészeknek telefonkönyvet felolvasni igazi, eleven jó szerepek alakítása helyett?
A másik, furcsán megkésett szellemi bárányhimlő rendezői körökben a sztárkultusz. Miután a mai érett színésznemzedéket diákkorában bizonyos naiv előítéletek folytán mellőzték, sőt, rosszallták a női jó megjelenést, a szépséget, a kecsességet, és kiváló színésznőknek virágkorukban titkolniuk illett a tehetségen felüli erényeiket, most őszülő fejjel éri el az érett rendezőnemzedéket a másik véglet divatja: „merész káderpolitikával”
fosztják meg a fiatal színésznőket a göröngyös pályakezdés, a nehéz munka, a művészi bizonyítás lehetőségétől, és agyonhalmozzák őket ragyogó szerepekkel, amelyekben kedvesek, szépek, nem is rosszak,
– de nem is jók. Legalábbis nem olyan jók, mint azok, akiket a rendezők „túl öregnek” nyilvánítanak a szerephez. Különösen, ha valaki egyszer már filmszerepet kapott a szépségéért, eleve nagy színésznővé változik a – mit kerteljünk – vidéki gondolkodású rendezők szemében. Hogy ez éppen a színésznevelés szempontjából mekkora melléfogás, kitűnik például Stief Magda művészi kiugrásából; ő az a fiatal színésznő, akit nem „sztároltak“ Kolozsvárott… S az már egyenesen groteszkül hat, hogy Vásárhely két „nemes-könnyű“ produkciója közt, amely valósággal sír a nagy színész, a vígjátéki remeklés után, és a kolozsvári Három nővér és Bánk bán között, amelyhez nem volt szükség arra a színésznőre, aki az emlékezetes tavalyi vendégjátékon Az ember tragédiájában egyedül volt Sinkovits és Major egyenrangú partnere, két olyan művész, mint Vitályos Ildikó és Tanai Bella, arra pazarolja energiáját, hogy nem neki való szerepekben tisztázza a nézők előtt tehetségét. S aztán vannak darabok, amelyeknek sikere a főszereplő személyi varázsán, egyéniségén áll vagy bukik; olyan darabok, amelyeknek lélektani kulcsa a kivételes, nagy egyéniség. Vannak ilyen esetek, amikor semmiféle más emberi érdem, sok évtizedes szakmai múlt, intelligencia, jóakarat stb. nem pótolhatja a sodró drámai erőt, a személyes varázst.
Az utóbbi évadok egyik legbiztatóbb eredménye, az „one manshow“-k elszaporodása és nagy sikere is ezzel a válságtünettel függ össze: a színészek keresik a személyes utakat, ha a repertoár s a szereposztás nem használja ki őket. Vegyük észre végre: ha valamink van, az a színészgárda. Társulataink jobbak, mint az előadások.
Megjelent A Hét II. évfolyama 6. számában, 1971. február 5-én.
Halász Anna fenti cikkében keretes anyag:
Egy jelenségről
Lapjainkban évek óta nincs olyan cikk, tanulmány, kritika amely a hazai magyar színházak ilyen vagy amolyan problémájának elemzése kapcsán fel ne panaszolná a nyomasztó rendezőhiányt. Sokkal kevesebb szó esik viszont arról, hogyan gazdálkodunk meglevő rendezőinkkel. A lapunkban immár hetek óta folyó vitában megszólalók számos problémáját vetették fel a hazai színházi életnek. Arról a reálpolitikai szempontról, hogy az adott helyzetben és körülmények között hogyan kell és lehet helytállni, kevés szó esik. Pedig a gyakorlat azt látszik igazolni, hogy ilyen szempontból sincs minden rendben a hazai magyar színházakban. Hogy mást ne említsünk: a kolozsvári Állami Magyar Színházból az utóbbi pár évben három kitűnő művészrendező – Harag György, Szabó József és Taub János – távozott el.
Távol áll tőlünk a szándék, hogy ezért egyoldalúan és személy szerint bárkit is hibáztassunk. Ám mégis úgy érezzük, nem mehetünk el szó nélkül a jelenség mellett.
A HÉT