Nagyvárad alapító királya, Szent László ünnepének, a Festum Varadinumnak az évfordulója, nemkülönben fontos történelmi események, évfordulók késztetnek rá, hogy felejthetetlen kolléganőnk 1994-es megrázó tanúvallomását, visszaemlékezését most közöljük – ki tudja, lesz-e alkalmunk rá két év múlva… (Köszönet Kőbányai Jánosnak, aki a cikkre felhívta a figyelmünket.)
Az idei Varadinum harmadik napján emléktábla került az egykori ortodox zsidó polgári lányiskola falára, ahol ősz óta a Lorántffy Zsuzsanna református lánygimnázium talált otthonra. Az emléktábla „a város zsidó polgárainak kultúrateremtő és iskolaépítő tevékenységére” hívja fel a figyelmet. Az utolsó előtti nap délelőttjén, a város civilizációjának történetével foglalkozó tudományos ülésszak előadói hangsúlyozták a zsidó kereskedőpolgárság fontos szerepét Várad modern felvirágzásában, kiépülésében, a korszerű nagyipar megteremtésében. A román–magyar interferenciákat feltérképező interetnikai dialóguson Radu Enescu író a nagyszámú zsidóság jelentőségéről beszélt a város hagyományos toleranciájának, nyitott szellemének a kialakításában.
Ötven évvel ezelőtt, a német megszállás idején, a kollaboráns Sztójay-kormány hatszázezer magyar zsidót deportált. A váradi körülbelül harmincezerből tán öt százalék élte túl a rettenetes évet. Halottaim nem csak nekem hiányzanak: a város is fájdalmasan nélkülözi őket, azt a gazdasági és szellemi virágzást, azt a hasonlíthatatlan friss szellemet, életkedvet, széles látókört, ami a városnak sajátja volt, s amelynek ők teremtő részesei voltak.
Az alábbi szöveget az emléktábla leleplezésén mondtam el. Úgy érzem, sem nekem, sem Váradnak nem magánügy.
*
Varga Gábor bihari RMDSZ-elnök hívta fel rá a figyelmemet, hogy sehol máshol Európában nincs több olyan, mint a Szent László tér, ahol ilyen szabályos egyenlő oldalú háromszögben, építészeti és emberi harmóniában állna szemközt egymással három egyház: a római katolikus, a görög katolikus és a görög- keleti ortodox egyház püspöki temploma. Valóban az Ökuménia terének nevezhetnénk, hiszen amióta a fél Kossuth utcát szétverte az önkény, már a Czion templom is idetartozik, és idelátszik a Teleki utcai református templom két tornya is. Mózes vallású magyar szabadgondolkodó vagyok. Úgy érzem, gondolom, hogy az ökuménia sarkpontja a Tízparancsolat, amelyet Mózes törvénybe foglalt, Krisztus pedig életével és gondolataival bizonyította, hogy lehet eszerint élni. Az Ószövetségtől az őskereszténység ama kilencszázötven évvel ezelőtti kettészakadásán, majd a reformáción át a felvilágosodásig és tovább, ugyanaz az erkölcsi törvény determinálta az európaiakat.
Várad, ez az életvidám, élni és szeretni tudó város eme ökuménia szellemében, egyetértésben, kölcsönös türelemben próbált élni. Ez az öreg iskolaépület, amelynek lépcsőit nemzedékek gyereklábai koptatták homorúra, egy magántanulói év után három tanéven át volt otthonom – amaz 1944 áprilisi napig, amikor Sztójay Döme Quisling-kormánya beszüntette a tanévet.
Lesajnált kis ócska iskolának tartották. Mégis, sokan azok közül, akik később a Notre Dame-ba, az Oltea Doamnába, vagy az Orsolyába iratkoztak felsőbb osztályba, hűségesen ülték végig a négy elemit és négy polgárit itten, éppúgy, ahogy mi Olasziban mind az Auspitzba jártunk elemibe, a fiúk meg aztán a Kecskemétibe, a Zsidlicbe. Bizonyára azért, mert a zsidó iskolák titokban magyar iskolák voltak: ha kötelező volt is a román tankönyv, a tanítók, tanárok, tanulók természetesen beszélték órán s azon kívül az anyanyelvüket, amelynek használatáért – akár egy labdajáték közbeni felkiáltás erejéig is – három nap kicsapás járt az Olteában.
A 20-as évek óta érvényes rendelet értelmében, a külön nemzetiségnek minősített zsidóknak államilag tilos volt magyar iskolába járni. De különben Olaszi és a Csillagváros között a Körös olyan volt, mint valami szakadék. Sohasem jártam a Szacsvay utcában, sem a Zárda utcai ortodox zsidó templomban, amíg ebbe az iskolába nem utalt a zsidótörvény. Különös dolog történt akkor: a felsősöket felvették a Zsidlicbe magántanulónak, minket nem, s így ideáradtak Olasziból a nagy műveltségű családok kislányai.
A szegényes, ódon iskola feltöltődött fiatalsággal, modernséggel. A régi tanárok: a ragyogó történész és pedagógus Pásztor Magda, Weinstein Teréz matek-fizikatanár, Radó Ágnes, Németi Frida latintanár, Braun Margit zenetanár, Lakos Lili festőművésznő, rajztanár, az őszöreg Fuchs Salamon hitoktató mellé fiatal anyaországi tanárok jöttek: Roth Erzsi magyartanár, Robicsek Márta némettanár, Wechsler Magda természetrajz-vegytantanár, Krausz József matektanár. Kezdett kialakulni bennünk valami sajátos, dacos büszkeség. S amikor elvégeztük a négy alsó osztályt, nem siettünk át a Zsidlicbe. Velünk kezdett gimnáziummá nőni az ócska iskola. Paradoxon? A történelem paradoxona: ez a négy utolsó tanév lett az iskola fénykora. Nem mi voltunk a legnagyobb osztály, hanem az egy évvel felettünk járó, amely 1945-ben érettségizett volna. Ennek a két fiú és lány hetedik osztályának az első tanulói itt élnek az országban: Turcu Aurelné Markovics Éva kutatóvegyész, nyugdíjas egyetemi tanársegéd Bukarestben és dr. Sándor István genetikus kutató Temesváron, akiről most tudtam meg, hogy akadémikus.
Tehát bennünket sem a gólya költött ebben az iskolában. Az Auspitz s a Zsidik egykori tanulói közül olyan emberek kerültek ki, mint Szabolcsi Gertrúd akadémikus, vegyészkutató, Straub Brunó feleségeként egy ideig Magyarország first Lady-je, mint Ádám György, az ELTE orvosprofesszora; az írók: Gera György, Réz Pál, Réz Ádám, Gáli Ernő, Halmos György zongoraművész, kitűnő orvosok, mérnökök és távolról sem utolsósorban Harag György, a rendező. Sajnálom, hogy Hegedűs Géza előrehaladott kora miatt nem kockáztatta meg az ideutazást. Előjátékok egy önéletrajzhoz című könyvéből tudom, hogy nagybátyja volt igazgatónk, Bíró Márk méltóságos úr – akkor! Zsidótörvény ide vagy oda! Fia, Bíró József műtörténész, gróf Teleki Pál kedves tanítványa volt. Mint viccből mondani szokta: „Én vagyok az, aki a Telekiek helyett végigolvassa a Teleki Tékát…” Teleki Pál az ő kedvéért próbált védelmet biztosítani édesapjának is, aki mint minden ,jobb ember” a nemzedékéből, a nyolcvanas évek elején születettekéből, természetesen tagja volt a Szent László szabadkőműves páholynak, olyanokkal együtt, mint Barcs Sándor latin-német szakos tanár, 1945-ben Bihar megye főispánja, Mottl Román festőművész és rajztanár, ugyancsak 45-ben a „Laci” – a Szent László gimnázium igazgatója, dr. Kovács Zsiga jogász, a nagybátyám, dr. Zigre Miklós jogász, a Román Nemzeti Parasztpárt bihari vezére. Ők küldték a Sorbonne-ra tanulni a mi ragyogó fiatal franciatanárunkat, Schapira Gyulát, akit fényes karrier várt volna Párizsban, de természetesen hazajött Váradra középiskolai tanárnak, hiszen tartozott ezzel azoknak, akik szegény fiú létére taníttatták.
Szavalni jártak hozzánk a kor nagy színészei és előadóművészei, akiket a diszkriminációs törvények leparancsoltak akkor a színpadról. Forgács Sándor – nemrég még Hamlet és Jedermann a szegedi szabadtéri játékokon –, aki Metternich kalap-monológját mondta nekünk a Sasfiókból, úgyhogy valósággal megláttuk kezében azt a kalapot, amikor felemelte a semmit… Brassai Viktor, az erdélyi versmondás fiatal óriása, akiből sohasem lett már nagy öreg: politikai büntetőszázadban volt munkaszolgálatos – s egyszer a fronton többedmagával, valami őrült vakmeréssel átrohant-átmenekült az oroszok felé, s azok nem tudták vagy nem törődtek vele, hogy ezek nem katonák hanem rabok, és legépfegyverezték őket. József Attilát, Vajda Jánost, Aranyt, Babitsot, Salamon Ernőt szavalt. Nem az iskolában, hanem odaát, az ortodox templomban mondta nekünk a Tüzeket Kiss Józseftől Bartos Gyula, a budapesti Nemzeti örökös tagja, aki akkoriban mégis maszek turnékra, iskolai kéregetésre szorult. Ő élte túl közülük egyedül azt, amit meghatározni sem bírok, s amit megnevezni közhelyszerűen Holocaustnak szokás. Később, Somlay Arthur öngyilkossága után ő lett a pesti Lear király. Imádták, csodálták nyolcvanon felül abban a szerepben, amelyet tizenhat éves vándorszínész kora óta tudott…
Nagyszerű önképzőkörünk volt. Akkor, 44 március végén, épp egy nagy, átfogó balladaműsort akartunk összehozni… Erzsi nénit, debreceni végzettségű magyartanárunkat, akin minden múlott, hiába kereste Pestre került iskolatársnőnk a háború után, pedig fiatal volt. Emlékszem, egyszer épp a hetedikben volt órája, ironikusabb, modernebb, nagyobb lányok között, akik kicsit mulattak az érzelmességén, amikor suttogva elterjedt az iskolában a hír, hogy elsüllyedt egy magyar hadihajó, s azon odapusztult egy főhadnagy, aki az Erzsi néni vőlegénye volt. Bement az osztályba, leült a katedrához és kezébe temette az arcát – s a máskor kihívó, gúnyos, tiszteletlen osztály néma csendben ült egy óra hosszat. Kicsengetéskor Erzsi néni csak annyit mondott: „Köszönöm, lányok” – és kiment. Ma ez az egész olyan nekem, mintha Szabó Magda írta volna. Gondolom, diáktársak lehettek.
Neki köszönhetem, hogy írok, verset mondok neki és „Muzi”-nak, Braun Margitnak, aki az 1943-as Hanuka-ünepélyre megíratta velem életem első és utolsó verses történelmi drámáját, amit elő is adtunk a nagy tornateremben a templomudvaron, zsúfolt ház előtt, pedig nem is volt semmi hirdetésünk. Már ott álltunk beöltözve függönyökbe és ágyterítékbe, amikor bejött a rendőr, s az igazgató úr gyorsan elvette a kéziratomat, hogy az éles áthallásokat kihúzza belőle. A közönség így is megértette a kihagyott gondolatot valami „nem az a legény, aki adja, hanem aki állja”-jellegűt, s még hónapokig megállítottak az utcán az emberek és gratuláltak. Tehát a szakma alapélményeit, a cenzúrát – ez esetben még óvó cenzúrát –, s a sikert is ennek a szegényes, öreg, de oly fiatal szellemű iskolának a falai között ismertem meg először, copfos, szemüveges, esetlen kamaszként.
Tavaszra, kerek három hónappal a bemutatónk után bejöttek a németek. És mindennek vége lett. Hlatky Endre főispán és Soós István polgármester lemondott. A Sztójay-kormány a Dunántúlról rendelt ide egy csendőriskolát, hogy a város lakóinak több mint harminc százalékát gettóba zárja, majd deportálja. Ez volt a képesítő vizsgájuk. Mi voltunk a vizsgatétel.
Amikor vittek bennünket, zúgtak a város összes harangjai. Azt hittem, Pünkösd lehet tán, s a véletlen, a körülmények ironikus játékának éreztem a harangszót. Nem tudtam, hogy búcsúztató, hogy értünk szól. Két és még két nívós iskola pusztult ki Váradról. Tanáraink közül csak ketten, hat színjeles társnőm közül is csak ketten tértünk vissza. Elpusztult az iskola régi, első elemitől odajáró legjobb tanulója is: Friedmann Zsuzsi, csúnya kis szomorú lány, aki negyedikes osztálybúcsúnkon keservesen elsírta magát hogy nem tanulhat tovább – tandíjmentesség nem volt, nagyon szegény volt az iskola. De tanárnőink összeadták a Zsuzsi tandíját és tanítványokat szereztek neki, hogy hozzájárulhasson családja eltartásához. Hiába. Eljött 1944. március 19-e, a megszállás, április valahányadika, a sárga csillag s a tanévbeszüntetés napja.
Csak az érettségi húzódott el a gettózásig. Molnár Jutkát, aki édesapja első világháborús kitüntetéseinek köszönhetően a Szilágyi Erzsébet református leánygimnáziumba járt, késve kísérték be, mert előbb még leérettségizett. Bocskay-ruhában, sárga csillaggal a mellén.
Május 22. és június 3. között lezajlott a deportálás. Zökkenésmentesen. A csendőrök minden bizonnyal jelest kaptak. Amikor ránk került a sor, hogy kivigyenek a vonathoz, nem fértünk mind fel, s vagy százunkat visszavitték – nem a nyomorult gettó-lakásokba, hanem az ortodox templomba. Ez volt az első eset, amikor nem respektálták már külön a női karzat megszorítását. Ott a földszinti padokban tették tisztába a kisgyerekeket, jajgattak, vagy már nem is jajgattak a haldoklók. Hajnalban, az öregek kivették a tórákat a frigyszekrényből, és nem a szokott lassú ünnepélyességgel, hanem szinte tolakodó hisztériával rohantak az emberek, utoljára megcsókolni a szentírást. Akkor odamentem az imádkozó öregek közé, és elmondtam az egész darabomat egyedül, a biztató végszavakkal együtt. Öleltek, szorongattak a reménység szavaiért. Most szégyenlem magam. Útitársaimnak öt-tíz százaléka ha élve maradt. Vagonunk közepén, magával hozott széken ült egy állapotos fiatalasszony a nagyon vallásos fajtából: parókát, kendőt hordott. Óriási hasához ölelte a nagyobbik, beszélni nem is tudó gyerekét, akit még a nővére szült, de belehalt a szülésbe, s ő a hagyományhoz híven hozzáment a sógorhoz. Mosolyogva, nyugodtan, másokra – s főként az ölébe simuló fiúcskára figyelve ülte végig a három lidércnyomásos napot hőségben, levegőtlen büdösben. Egyenesen vitték a gázba.
Lehetnek talán, akik akár zsidó, akár keresztény részről nehezményezik majd, hogy a váradi zsidó iskolák: az Auspitz elemi (a Saspalotát építtető Adorjánok ősének magániskolája, amelyet ökumenikus státusával együtt hagyott a neológ hitközségre, ahova a múlt században vallási különbség nélkül jártak az olaszi gyerekek, hogy aztán a Premontreiben folytassák); az első világháború után létesített fiúlíceum, a Kecskeméti, vagy diáknevén a „Zsidlic” (ahová huzamos ideig jártak keresztény diákok, tanítottak az állás nélkül maradt keresztény tanárok – a mai Lórántffy Zsuzsanna igazgatója kereste meg a líceum 1940-es évkönyvét s olvasta fel belőle az emléktábla avatásakor Szilas Izidor igazgató írását arról, hogy az iskola célja eleve ez volt: pótolni a hatalmi úton megszüntetett magyar iskolákat, s ment is a dolog három évig, míg a nem zsidó tanulókat és tanárokat ki nem tiltotta az államhatalom); s a „Pulgi” (a gimnáziummá növő, de az érettségit már el nem ért ortodox fiú és leánypolgári) halálával az erdélyi magyar iskolarendszer pótolhatatlan veszteségét gyászolom.
Egyik régi barátom folyvást óva int: ne gyökerezz le a zsidókérdésbe, magyar író vagy. Igaz, magyar közíró vagyok. Evangéliumom a magyar költészet. Hiszekegyem az erdélyi együttélés, de a sorsom, ami ezzel összevág, az a sorsom. Anyanyelv és sors között választani nem lehet, hiszen sors az anyanyelv is. És anyanyelv minden élményünk: a sors is. „Azt is, hogy nem vagyok magyar/ csak magyarul kiáltom” – sikoltotta Gábor Andor a fehérterror idején… lelked nem szabadul:/ E földre átkot szórni sem tudsz másként, mint magyarul” – írta a harmincas évek végén Faludy György. Én nem szórok átkot, én vagyok a viccbeli kalandor, aki itthon maradt. Két gyökerem van, mint a nadragulyának. Egyiket sem vághatom ki, mert lesántulna a lelkem, hiszen egyik nélkül sem vagyok a másik. A három püspök úr beszédeit hallgatva a Varadinum ökumenikus istentiszteletén, abszurd gondolat fészkelte be magát a tudatomba: ott láttam mellettük dr. Kecskeméti Lipót nagyváradi neológ főrabbit, akit akkor temettek, amikor első elemista voltam. Olyan korú volt, hogy szülei még hallották Kossuthot beszélni, tehát szinte közvetlenül hagyományozódott rá a szónoki stílus, amit én a majdnem-fia-lehetne Bíró Márk igazgató úrtól hallottam vissza. Amikor ő átszellemült crescendóval zengve kitárta a két karját, tenyerében ott volt a nagy tizenkilencedik századi zsebóra, amin a beszéde időtartamát ellenőrizte. Bíró igazgató úr Teleki Pál gróf minden óvintézkedése ellenére, osztozott Teleki tragédiájában. Mint „kivételezett” felment Pestre, ahol az októberi őrjöngés idején műtörténész fiával együtt meggyilkolták a nyilasok. A Magyar Párt szóvivője volt.
Halmos György zongoraművész mesélte nekem azt, amit most szeretnék tovább örökíteni azoknak a kislányoknak, akik újra magyar költőket szavalnak ebben az iskolában. Még el sem ült egészen a fehérterror. Kecskeméti magyarságvédő szónoklatait a Párizs környéki béketárgyalások vae victis atmoszférájával szemben, mégis, falragaszokon terjesztették egész Magyarországon. Ekkor történt, hogy az Alföldön utazván, egy éjszakát kényszerűen valami vasúti restiben töltött, ahol egy úgynevezett „ébredő” tiszti társaság ivott, cigányozott, zsidózott egész éjszaka. Hajnal felé az egyik részeg állat hátba vágta a prímást és odalökte Kecskeméti elé, mondván: „Eriggy, cigány, húzd el a zsidó nótáját!”
Az öreg rabbi felnézett a prímásra, és azt mondta: A Himnuszt húzd, fiam.
Megjelent A Hét XXV. évfolyama 21. számában 1994. május 27-én.
A szerkesztő megjegyzése
A Hétnek ebben az 1994/21-es számában jelent meg a címoldalon Gálfalvi Zsolt főszerkesztő vezércikke Jóvátenni a jóvátehetetlent címmel, mellette pedig – mintegy az összeállítás mottójaként – a következő Konrád György-idézet:
„Ha egy kisebbséget, amely vállalta a törvénytisztelő patriotizmust és csak azt kívánja, hogy hagyják békén, ha egy kisebbséget valahonnan ki akarnak iktatni, akkor azok a politikai képzelődök, akik a többséget a kisebbségtől féltik, el fognak jutni valamilyen végső megoldás ideájához. A politikai paranoia odaviszi őket, úgy eluralkodik az elméjükön.
Akik azt képzelik, hogy ők maguk boldogabbak lennének, ha egy másik közösség nem lenne, azok szellemi-lelki rokonságba kerülnek a gyerekégetőkkel.
A történelem időnként radikálisan meghosszabbítja az akaratokat, és némelyiknek szörnyeteg sikert biztosít. Jobb nem gondolni olyasmit, aminek a vége bárki embertársunknak, polgártársunknak, honfitársunknak a deportálása lenne.
Egyvalamit azonban a zsidók is megtanultak 1944 katasztrófájából. Azt, hogy a marhavagonba nem kell beszállni.”
