A filmmúzeum három olyan, fiatalon elhunyt, nagyszerű színész egyéniségét idézte fel szoros egymásutánban – kit alkalmilag, kit többhetes ciklussal –, aki a ma deresedő nemzedék ifjúságának a jelképes kifejezője volt valamiképp: Gérard Philipe-et, James Deant, Sós Imrét. A legtovább – harminchét éves koráig – élt Gérard Philipe művészi jelentősége már elvitathatatlanul megszilárdult, mire a színpadról s a filmműteremből az örökkévalóság művészettörténeti nyilvánossága elé lépett volna. A másik kettő többé-kevésbé a nagy ígéret nimbuszával maradt fenn, hisz oly képtelenül, oly vérlázítóan fiatalon s értelmetlenül tűntek el. S mivel Amerika, úgymond, a világ közepe s Hollywood a filmvilágé, a „James Dean-legenda” filmtörténeti közügy, ismerete és komolyanvétele hozzátartozik a jómodorhoz.
Az Édentől keletre című Elia Kazan-filmet látva – immár másodszor, mivel néhány évvel ezelőtt a mozihálózat forgalmazta – egy legendánál nagyobb emberi-művészi értékről győződhettünk meg: a farmernadrágos szomorú kamasz nemcsak a későbbi beatnik-nemzedék stílusának előfutára, hanem érzékeny és gondolkodó egyéniség. Valahogy túlságosan európai a maga világához, ezért is érezhetett rá a maga hellászi gyökereiben oly biztos Kazan. Dean az érzelmek lázadása a pénzre és vallásra épülő amerikai nyárspolgári reklámegyensúllyal szemben. Egy fájó tekintet, egy lefelé görbülő száj. Nem kemény legény. Egy ember. Ha a máig oly döbbenetes nagy színésszé nőtt Marlon Brando ifjú arcával vetjük össze (őt is röviddel azelőtt láthattuk egy szerda este első szerepében mint háborús rokkantat), mellbevág, hogy Dean mennyire bonyolultabb, izgalmasabb, kifejezőbb. De azért mindez a viszonylagosság jegyében értendő. Egy félbemaradt kezdés. Amerika nem gyászol egy háborús nemzedéket, mint az óvilág, James Dean vak autóbalesetének jelképpé és legendává lehetett nőnie, függetlenül attól, hogy valóban színész volt, lett volna, nem plakátmosolyú tucatsztár.
Gérard Philipe a hajdonfőtt, kihajtott gallérral járó, háború utáni fiatalság – valami átfogó, örök és szinte kozmikus fiatalság hőse volt, nem lappangóan, hanem programszerűen európai. Ezért lehetett Stendhal és Dosztojevszkij hőseitől kezdve Thyll Eulenspiegelig, vagy Modiglianiig, a festőig akárki. A háború s a fasizmus legyőzésével mesésen beteljesülő, művelt, humanista eszményt tudott hordozni minden gesztusában és szemvillanásában: a szellem előkelő forradalmiságát, a rebellis kultúrát, amelyet mindig máglyák fenyegettek. Ezért tudta hitelesíteni, frissé, maivá, emberközelivé hozni Ruy Blast és a Cidet, ezért tudott megnemesíteni viszonylagos és véletlenszerű „regényes életrajzokat” is.A Modigliani-film például olyan, amilyen – de van benne egy hosszú pillanat: amikor a festő és kedvese együtt gyönyörködik egy képben. A kép háttal áll nekünk, csak a két színész arcát látjuk (a partnernő az azóta pompásra beérett Anouk Aimée), de az a két arc, az a két tekintet az alkotóé s a műértő múzsáé. A két színész éppúgy az európai kultúra eleven sejtje, mint az, amit képtárak fala őriz. A tisztaság, a töretlen remény, a szivárványvillanásnyira megvalósult humánum színész-kifejezője volt Gérard Philipe. Camus-hősnek, Mersault-nak, az„új hullám” kiégett, tehetetlen és vágytalan lelkibeteg antihősének alkalmatlan lett volna, a történelem mellbevágó cselgáncsainak töretlenül szomorú elviseléséhez, férfisorshoz stílustalan lett volna. À beérés öröksége, mindazzal a bonyolult és ellentmondásos lehetetlen lehetőséggel, ami a hatvanas-hetvenes évek filmjét-színházát jellemzi, Yves Montand-ra és Belmondóra maradt. Neki mesebeli királyfiként kellett színre lépnie és lelépnie.
Legenda nélkül, váratlanul és bejelentetlenül tört be negyvenes hétköznapjainkba az, aki húszévességünket is magával vitte az oktalan, égbekiáltó, abszurd pusztulásban: Sós Imre. A Körhinta tökéletes és klasszikus, mint Móricz Kismadara, s benne mintha senki se lenne színész, semmi se lenne játék, csak csupa tetten ért élet. De az a sűrű szemöldökű parasztlegény, az a varázsos mezei Rómeó, az a mesebeli egyszeri legkisebbik fiú – az nem „natúr színész”, nem egy szerencsés rendezőkézzel eltalált filmarc – hanem úgy, huszonöt évesen kész, teljes, nagy színész. Mint Latinovits vagy Csíky ma. Ijesztően halk és visszafogott, fenyegetően tartózkodó. „… Csak ama sírcsend, amely villámnak utána a földrendítő mennydörgést szokta előzni”. A mennydörgés már nem hangzott el. Se Bánk, se Tiborc, se Dózsa, sem Ádám, se Szakhmáry Zoltán, se Báthory Gábor, se Túri Dani, se Rózsa Sándor, se Bakk Lukács, sem Ábel. Csak ez a boldogan beteljesült forradalmár paraszt-Rómeó, ez a Gyula Mártonba oltott Zetelaki László a népballadákból. Pedig benne ígérkezett egy kultúrtörténet minden hőstípusa, Ludas Matyitól, akit láttunk, Toldin, az Apostolon, Bornemissza Gergelyen, Joó Györgyön át a Húsz óráig, Illyés Testvérekjéig, Jancsó és Kósa filmjeiig csak apa-tanár-korú rendezőkkel dolgozott még, csak tanítványként, nem harcostársként. Sós-legenda nincs, s ha lenne, se lenne világkérdés. De a Sós-valóság az a koraérett, üstökösként világító teljes alkotóerő. Abban a kevésben, ami maradt. Nemcsak a népi indulás hordereje, nemcsak a tősgyökeres ízek. Egy nagy, nemes komédiás toppant ropogós csizmával a világ színpadára, s menekült el róla botorkálva, mert elhitte az irigyelnek, hogy csak a „couleur locale” lendíti előre. Nem tudhatta, hogy hiányozni fog a Szegénylegényekből, a Tízezer napból, az Ítéletből, a Csend és kiáltásból. Hogy egy irányzatnak nélküle kell megszületnie.
Megjelent A Hét V. évfolyama 2. számában, 1974. január 11-én.
