A nemrég elhunyt Ivo Andrić neve a délkelet-európai Nobel-díjjal azonos. Ő az, akit felismertek, elismertek. Nem móriczi alkatú honfitársa és kortársa, Krleza, és nem Móricz. Nem a fasizmus ellen utolsó leheletéig tiltakozó Čapek, nem az antimilitarizmus legmagasztosabb, groteszk himnuszának, a Švejknek a szerzője, Hašek; sem Andrzejewski, sem Brandys, sem Rózewicz a mai lengyelek közül. Nem a Tömegsír költője, Ivan Goran Kovačic, és nem a tömegsírban talált Razglednicák Radnótija. Nem Arghezi és nem Németh László. Hanem Andrić. Nem a huszadik század önboncolásai, hanem egy történelmi regény, a Híd a Drinán. Miért?
Ez a Nobel-díj nem emberé, nem is szorosan véve egy országé, hanem egy darab Európáé; azé, amelyet az önmagát nagynak tartó „Kis-Európa“ oly hosszú időn keresztül igyekezett nem tudomásul venni. Személyen és életművön kívüli erők és vonzások segítették elő azt, hogy megtörjön a jég és rálássanak arra a délkeletre végre, amelyet váltig odadobtak töröknek-tatárnak, csak hogy a Nyugat Nyugat maradhasson – s azt, hogy a rés, ahol a rálátás lehetővé válik, épp Jugoszláviát mutassa meg. Hiszen a legutóbbi világtörténelmi konc-odavetéskor, amikor a brit miniszterelnök mindössze az esernyőjét nyitotta ki védekezésképp Hitler fegyvereivel szemben, a martalékul hagyott jugoszlávok felvették a harcot, és három éven át maguk voltak a második front. Ezt lehetetlen észre nem venni, s emögött természetesen felsejlik s érdekesnek bizonyul mindaz az erkölcsi, szellemi tartalom, amely a fegyvertelen harcosokat győzéshez segítette.
A paradoxon épp az, hogy Andrić a háború legviharosabb éveiben visszavonulva írt, nyugodtan, higgadtan és termékenyebben, mint ifjú éveiben bármikor. Az az élete derekán túl beérő író, aki a forradalmi Jugoszlávia reprezentatív szellemi vezéralakja lett, nem vett részt a harcban, hanem épp akkor kezdett értelmezni, mérlegelni, összegezni, ítélkezni, szinte márványba vésni feliratot a jövőnek, amikor a tett embereinek az ideje volt, nem a szemlélődésé. Nem csatadalt írt, amikor úgy látszott, csatadal az egyetlen szükséges és érvényes irodalmi forma, hanem gondolkodnivalót, későbbre, olyan történelmi, magatartásbeli permanenciákról, amelyekkel a jövőnek, ha igazán jövő akar lenni, józanul számolnia kell. Andrić nem az az egyéniség, aki cselekvés helyett írna. Életében megvolt a cselekvésnek a maga ideje. Fiatalon részese volt a délszláv nemzeti függetlenségi mozgalmaknak, annyira, hogy az első világháború idején az Osztrák-Magyar Monarchiában huzamosabb ideig börtönt is viselt. Később az önálló, akkor még királyi Jugoszláviának a külügyi képviseletében dolgozott két évtizeden át, többek között a bukaresti követségen is. Ilyenkor az írás háttérbe szorul, de ha aránylag kevés mű is születik, gyűl, halmozódik a megfigyelés. Az írói pálya szükségszerű ciklusa ez, elmerülni, sodródni az élmények áramában, majd szívós, kemény munkával kivívni az alkotó remeteség jogát.
Andrićnak az 1941-es hitlerista megszállás kínálta a remeteséget, az íráshoz szükséges nagy lélegzetet. A nagy téma már készen állt: vajon a sok évszázados török iga oka-e vagy csak körülménye volt a Balkán elmaradottságának? Vajon csak a harcra, a szenvedésre mentek rá századok, vagy az önsajnálatra is?
A megkésett, felemás polgárosodás, az egyenlőtlen fejlődés civilizatórikus és morális fonákságai, a szervi vidékiség józan tudata az, ami az egyetemes európai érvényt biztosítja Andrić számára. Andrić nem szégyenli, tehát nem takargatja, de nem is eszményíti a balkáninak nevezett elmaradottságot, nem tekinti kelendő egzotikumnak, mert számára meghitten és fájdalmasan természetes közeg ez a világtörténelem által vidékivé kényszerített, de a kényszerben túlságosan magára talált a világ. Otthonos, de nem kizárólagos az író szülőföldlátása. Összeurópai szemmel nézi környezetét – tehát mércét állít elé. Nem lenéz Nyugat felől, hanem körülnéz innen. És pontosan mérlegel. Megkülönböztető íróvonása, hogy teljesen nélkülözi a romantikát, pedig olyan közegbe nyúl, amely tálcán kínálná a vadregényességet. Nem a couleur locale az indítéka. A törvényszerűséget vizsgálja, amelyből ez a couleur locale fakadt, s a másikat, amely belőle fakad tovább. Hogyan lehet a gyarmati helyzetben meghosszabbodott középkor tehertételével felzárkózni a jövőhöz? Mik a megkésett polgárosodás sajátos vonásai?
A Híd a Drinánban ír azokról a komitácsi-nemzetségekről, ahol évszázadokon át a lakodalom másnapján partizánakcióra ment az ifjú férj, s azonmód el is esett, az árván születő fiú pedig húsz év múlva elindult az apja útján. Aszfaltos, modern utcán, egyetemi indexszel a zsebben valahogy másként hat az egész – de Andrićnál nem a 40-es évekbeli diákok hasonlítanak a török világbeli szabadságharcosokra, hanem fordítva. Valami nagy-nagy természetesség van az egészben.
Az író, aki szembenéz világa elmaradottságával, ellentmondásaival, vállalván, mert fejlődésében nézi azt is amit Európa túlsó, exkluzív fele le szokott nézni, nem veri nagy büszkén a mellét azért sem, amiért vitathatatlanul és joggal bámulja őket a világ.
Ez az életünk, sugalmazza, olyan, mint a másé: más, mint a többi. A közös, az egyetemes és összefűző vonás épp az, hogy mindenki más – és Európa ettől Európa.
Krleza izgalmasabb, szenvedélyesebb, emberközelibb. Andrić demonstrál, mint egy északi egyetemi tanár. Pontosan, ellágyulás nélkül, találóan. De a világa nagyon az övé, s tán épp ezért oly tartózkodó, oly hangfogós.
Nem könnyű olvasmány, de kihagyhatatlan olvasmány, s a tartózkodó tárgyilagossága miatt tán kevésbé feszengve olvasták ott, messze, a zavartalan Északon, a Nobel-díj bizottságban. Pedig felismerni azt a világot, amely látszólag ily jólfésülten mutatkozik be Andrić fegyelmezett mondataiban, felér Amerika felfedezésével: ez az innenső Európa. A sokáig kitagadott vagy kifelejtett. A miénk.
Részlet a Kriterion Könyvkiadónál rövidesen megjelenő kötethez írt utószóból.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 13. számában, 1975. március 28-án.
