1781-ben, Lessing halálával zárult a német fölvilágosodás első posztwolffiánus szakasza, melyet joggal neveztek el róla, aki „korának élő kritikája” volt, noha Rousseau dialektikus tendenciáit nem tudta megérteni. 1781-től, A tiszta ész bírálatának megjelenésétől szokták számítani a wolffiánusként induló, Rousseau-ból sokat merítő Kant kriticista korszakát, amely az egyetemes filozófiatörténetben is korszaknyitó, hiszen vele kezdődik a polgári bölcselőknek az a plejádja, mely a német fölvilágosodás utolsó, legnagyszerűbb periódusát fémjelzi.
Lessing, e „német Diderot”, öt évvel volt ifjabb Kantnál, aki mégis szinte negyedszázaddal élte túl, és e túlélés idején alapította meg a klasszikus német filozófiát, a „francia forradalom német elméletét” (Marx). Említett főműve életének legtermékenyebb évtizedét nyitotta meg. 1790-ig a filozófiai remeklések egész sorát adta, amire nagyon kevés példa van a történelemben. Ezt a teljesítményt csakis a legszigorúbban rendezett életmóddal érhette el. Életrendjét tehát kicsinyesség volna nyárspolgári pedantériának csúfolni. Bizonyos tekintetben Kant mindazonáltal filiszteribb volt, mint Hegel. De azért semmiképp sem kell benne pusztán a francia forradalom előtti német fölvilágosodás betetőzőjét becsülnünk, hanem elsősorban egy új, a marxizmusba torkolló áramlat elindítóját.
Nem véletlen az a legenda, miszerint Kant, aki oly pontosan indult délutáni sétájára, hogy a toronyórát hozzá lehetett igazítani, egyszer eltért szokásos útjától és időbeosztásától: amikor a francia forradalom első sikereiről érkező sajtóhírekhez akart hamarabb jutni. Az időszemlélet alanyiságát valló Kant nagyon is igazodott az objektív időhöz, a korszerűség óramutatójához. Lelkesedett a francia forradalomért. Az ésszerű állam megteremtésének áldott-áldozatos nekirugaszkodását látta benne.
Igaz: a nagy königsbergi nem jutott el a hegypárti, jakobinus baloldalisággal való rokonszenvezésig, és sajátos népképviseletpárti, nem királyságellenes értelemben volt republikánus. De a porosz abszolutista monarchia legkeletibb, Párizstól legmesszibb eső csücskében ez is merész állásfoglalást jelentett. És még merészebb dolog volt a szentszövetségi súlyos reakció idején, a jelzett kanti megszorításra való figyelmeztetés nélkül hirdetni Erdélyben ilyen szöveget: „Az Idéa nem egyéb, csak egy oly tökéletességről való megfogás [fogalom], amely még nem jött tapasztalás alá. Ilyen p.o. egy tökéletes és az egyenesség [igazságosság] régulái szerént alkotott köztársaság idéája! Lehetetlen-é ez azért, hogy még nem volt? Légyen csak az idéa helyes: azután a kivitelben való gátokon nem akad fenn.”
Egy közel 160 éves, valószínűleg Mezőcsáváson, mindenesetre ízes mezőségi nyelvjárásban készült Kant-fordításból idéztünk. Ugyanonnan másoljuk ide ez alábbi megállapítást: „A Nevelés egyik legnagyobb problémája ez: miképpen lehessen a Törvények kénszerítése alá vetett engedelmességet az önnön szabadság gyakorlásával megegyeztetni.” Ez a dialektikus veretű pedagógikai tétel azért is érdekes, mert hozzásegít az egész kriticista problematika gócpontjának a kijelöléséhez.
Kant ugyanis, akárcsak az újkor többi rangos filozófusa, végső fokon a nagy, talán legnagyobb kérdéssel küszködött: hogyan lehet az ember szabad, azaz ura természeti és társadalmi szükségszerűségnek? És Kant, aki le tudott mondani a tulajdonképpeni utazás és az érzelmi utazásnak nevezhető családi élet örömeiről-bajairól, igénykorlátozóan felelt: a megismerésben ne törekedjünk tapasztalaton túlira (függetlenül attól, hogy ezt anyaginak avagy szelleminek, csak külviláginak vagy éppenséggel világon kívülinek, esetleg belviláginak gondojuk), cselekvésünkben pedig kizárólag tapasztalaton inneni, nem empirikus, nem érzéki vagy haszonleső indoknak engedjünk, szóval – épp kanti műszóval – csupán a kategorikus imperatívusznak.
De bölcselőnk pusztán azért tett egy lépést hátra (korlátozta a jelenségvilágra a természeti szükségszerűség törvényeit), hogy aztán előre ugorhassék a „szabadság által való okság”, vagyis az emberi akarat önelhatározó jellegének a tételezéséhez. Így megszorította a gnózist, ám az agnosztikát is, hiszen a noumenon (a csak gondolható, nem tapasztalható Ding an sich) egyik területéről, az intelligibilis, nem empirikai énünkről (mondhatni: a Person an sich-ről) pozitív kijelentést tett, önmagát determinálónak nyilvánította. Éspedig nem a fideizmus, a vallásos hit érdekében, hanem az etikus életvitelhez szerinte nélkülözhetetlenül szükséges meggyőződés, tudniillik a szabadságtudat végett.
Kant mélységesen átérezte a természettudomány matematizálhatóságának a XVII. században nagykorúsodott bűvöletét, de nem írt ordine geometrico szerkesztett, monista szubsztanciatanba ágyazott etikát, mint Spinoza.
Ám őt is hatalmába kerítette az ember eticizálandóságának az eszméje, ő is az ész uralkodásával azonosította az emberi szabadságot. S ahogy a spinozai amor Dei intellectualis valójában nem misztikus (elvégre Deus = natura), úgy Kant szerint is az erkölcsös élethez nem Gebet und Gnade (ima és kegyelem) szükséges, hanem Gebot und Pflichterfüllung (parancs és kötelességteljesítés), engedelmeskedés önmagunk legfölemelőbb parancsának, az ész föltétlen imperatívuszának.
Persze, a föltétlenség kanti kedvelésének is voltak történelmi föltételei, konkrét társadalmi körülményei, amelyek azt szinte kiprovokálták, többnyire mint protestálást a külső abszolutizmus ellen. À porosz feudális katonaállamba átültetett fölvilágosodás az itteni gazdasági és politikai gyakorlat nyomorúságos talajából tiltakozás-, illetőleg kompenzálásképp nagyszerű elméleti érzéket szökkentett szárba és hatalomra törő, erős polgári akarat helyett ezer zsibbadt, szentimentalizáló vágyat.
Az etikum és a moralizáló esztétikum uralkodása az osztályharc ideológiai vetületében a német burzsoázia gyengeségéről árulkodott. Immánuel Kant materializmusának a szemérmessége sem magyarázható meg az imént körvonalazott helyzet nélkül.
Kant tagadta a tudatunktól független valóság lényegének a megismerhetőségét, bizonyára azért is, mert a korabeli német polgárság túl csenevész volt, semhogy erőszakot állítson szembe a hűbéri erőszakkal. És Kant idealizmusa szintén szégyenlős, mivel a maga bájainak tudatára ébredt ráció csak pirulva-vonakodva adhatja be derekét a fűt-fát (főként túlvilági házasságot) ígérő fideizmusnak.
Következetlen materializmusba oltott következetlen idealizmus – tán így lehetne legtömörebb képletbe foglalni a kanti filozófia ellentmondásosságának alapvonását. Egy másik zavaró ellentmondása éppen bizonyos ellentétpárok, antinómiák elemzésének formalista és dialektikus irányulása között feszül. Kant boncolókészségét és e készség régi jelentésben (a kritikátlan elmekonstrukciók elítéléseképp) antimetafizikus élét érzékletesen rajzolja meg legjelesebb erdélyi híve, Köteles Sámuel: „Valamint Newton a prizma segedelmével a világosság egyes sugárát hét eredeti színekre felhasogatta, úgy Kant egy éles analízis által az Esmérő tehetséget felhasogatta azokra az egyes tehetségekre, melyekből az áll, és megvizsgálta azoknak erejeket és lehetősségeket. így a fellengős és kicsapongó spekulációknak határt szabott.”
Kant elemzéseinek éleselméjűsége túltesz a Hume-én, szintetizáló képességét pedig a premarxista filozófiában egyedül Hegel haladta meg. Kant analíziseiben a kétely csak módszer, nem fajul szkepticizmussá, de két éle közül az egyik súlyos agnosztikus beütéssel jár. Dialektizáló szintéziseiben pedig a hit (értsd: a be nem bizonyítottról való reménykedő meggyőződés) csak regulativ, rendszert kikerekítő mozzanat, nem puffad fideizmussá, de két „antennája” közül az egyik vallásos rezonanciájú illúziók meghallgatására alkalmas. Minden fogyatékossága dacára Kant életműve az előremutató módszeresség és rendszeresség olyan impozáns (terjedelme, tartalma és szervessége folytán megkapó) egyesítése, amelyhez foghatót előtte talán csak Arisztotelész nyújtott és – kevésbé kimunkáltan – „az újkor Arisztotelésze”: Leibniz (aki még nagyon szilárdnak tűnő feudalizmusban élt).
A königsbergi bölcs kritikai szellemének végső társadalmi talaja a feudalizmus krízise. A talajt persze nem kell fetisizálni. Vannak átplántálható, sőt átplántálandó növények. A kanti kriticizmusnak vannak a korhoz kötötteknél (pontosabban: a kor korlátozó hatását hordozóknál) maradandóbb vonásai is. Létrejötténél, alkalmi okainál éppen ez a tartós lényege a fontosabb. Azaz nézetünk szerint az a törekvése, hogy a tudományt filozofikusabbá, az empirikumon, indukción inkább túlmenővé tegye, a filozófiát meg tudományosabbá, ténytisztelőbbé, precízebbé, kevésbé túlspekulálóvá.
Soványabb sikerrel igyekezett áthidalni az elméletről és a gyakorlatról szóló elmélet közti távolságot. Kriticizmusában eleinte fölerősödik a XVII. században induló modern gnoszeologizmus, az ontológia háttérbe szorítása, de az ő gnoszeológiája, mely az ontológiával szembeni autonómiára sóvárgásában idealisztikus, végül heteronommá, az erkölcsi praxiologia útegyengetőjévé válik. Az így előálló eticizmus a vallás cél- és eszközrendszerétől való függetlenülésért harcol (s ez vitathatatlan érdeme), azonban nem látja a haladó politika cél- és eszközrendszerével való összefüggés, szövetkezés szükségességét. A tiszta ész kritikájában mindenekelőtt pont az kritizálandó, hogy szerzője az észt az alapvető, gazdasági-politikai gyakorlattól „tisztítja meg”. Ez a praxismentesség A gyakorlati ész kritikáján is végighúzódik, és itt természetesen még sajnálatosabb hátrányokkal jár, noha Kant a maga ismeretelméletének a Ding an sich-től elszigetelő voltáért kárpótolni szándékszik etikájában, mely a személyiség önismeretének és öncélúságának fáradhatatlan szorgalmazása, nagyonis „szívmelegítő” eszmény szolgálatába állítva a rideg rigorizmust.
Két lélek lakozott Kant keblében: az apollinikus, higgadt, racionálisabb mindentkritizálás (nil admirari) mellett a „dionüszoszi”, lelkesedő, szentimentálisabb eszménycsodálat, a végesen túlnéző rácsodálkozás (mirari – valde philosophions affectus). Kriticizmusa csak kezdőlépésként ismeretkritika, tudásvágyunknak a magánvalótól elszakító kordába szorítása; fő tartalmában, fundamentális célja szerint a létünket-lényegünket alakító cselekvés értékének a kritériumtana szeretne lenni. S ez a kritériumtan szédítően elvont imperatívuszhoz visz. Nem tudatosítja, hogy az eszményrealizálás érdekében taktikázni is kell, alkalmazni például a divide et impera elvét, példának okáért a halódó feudalizmus ellen (amely ugyancsak alkalmazza, Némethonban egyebek közt az államocskákra szakadozottsággal késleltetve a polgári egyesülést, általában a fejlődést).
Hogy a kategorikus imperatívusz kanti, méltányosságot szomjazó értelmezésével miként éltek vissza a haladó, imperialista tőkés rendszer neo- és kivált pszeudokantiánusai, az rájuk jellemző. Mi nem megyünk „vissza Kanthoz” a teljesen jóhiszemű, viszonylag haladó szellemű újkantiánizmus módjára sem, de fennen hirdetjük, hogy a jelen és a jövő korszerű filozofálásának Kanttól is kell tanulnia.
Kant új, ma sem eléggé kifürkészett távlatokat nyitott. Mi lehet bölcsebb, vagy bár bölcsességszeretőbb, filozófiaközelibb a távlatnyitásnál?
Megjelent A Hét V. évfolyama 22. számában, 1974. május 31-én.