Pár év múlva a kapitális gazdasági baklövések tananyagban kiemelt fejezetben tárgyalják majd a magyar akkumulátorgyártás történetét, cáfolva azt a tézist, ami szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Lehet! Sőt, nem csak kétszer, többször is. De míg az ötvenes évek magyar narancs, magyar gyapot hagymázas elképzelései ártatlan tréfák voltak következményeiket tekintve, az akkugyártási őrület nem az lesz!
Önmagában szemantikai bravúr annak kormányzati sulykolása, ami szerint: a kínai akkumulátorgyárak ide telepítése magyar nemzeti érdek.
Határozottan nem az, egy galaktikus bűntett, ami még a Neptunuszról is látszik. Magyar akkumulátorgyárak telepítése is gaztett lenne, nemhogy kínaiaké!
A magyarországi akkugyártás ugyanis igazi orbánikum, gazdasági, környezeti agyrém a javából. Egészen konkrétan, akkumulátor gyártásához semmi, de semmi nem áll rendelkezésre Magyarországon.
Alapanyagként leginkább nikkelre, kobaltra, mangánra, rézre van szükség, hazai lelőhelyeik szempillantás alatt feltérképezhetők, emiatt aztán nyersen vagy valamilyen feldolgozott formában ezer meg ezer kilométerekről kell ide szállítani őket, a környezet védelmének dicsőségére.
A gyártás iszonyúan energiaigényes! De energia sincs. Ezért az Orbán-mesterterv szerint újonnan felépített gázerőművek termelik majd az áramot import gázból – püff neki, még egy rohadt nagy lépés a környezet szennyezésének érdekében.
Sok víz is kell a gyártáshoz! Nem kell sok víz a gyártáshoz! A permanens kormányzati hazudozásban annak kell hinni, akinek katód volt az anyja. Mindenesetre ez év elején Debrecenben a kormányhivatal honlapjáról két nap után eltűntették azt a tanulmányt, ami szerint bizony sok víz kell a gyártáshoz.
Nem mellékesen az agyrémet valakiknek működtetni is kéne. De már a szorgalmasan dolgozó magyar kisembernek is híján vagyunk, s még ha akadna is egy-két proletár, nem kívánkoznak akkumulátorszalag mellett tesztelni magukat, hogy hány év múlva mutogathatják őket az orvosegyetemek hallgatóinak, bizony ilyen is előfordul mellékhatásként kedves elsőévesek. Ameddig nem írják elő, hogy csak úgy lehet
Fidelitas-tag valaki, ha előtte minimum két évet lehúz valamelyik húsz kilométeres körzetében található akkugyárban, addig maradnak a kínai, mongol, fülöp-szigeteki nem migránsok. Velük viszont az a baj, hogy keresetüket nem Magyarországon költik el, tehát fogyasztásukkal nem itt generálnak forgalmat, s adóbevételt sem a magyar államnak.
Bármilyen termék vagy szolgáltatás előállításának csak akkor van értelme, ha az bevételt, jövedelmet termel az adott országnak. Az akkumulátorgyártás nem ilyen. Az országban termel, de nem Magyarországnak!
Orbán hazugsággyára (száz százalékban hazai termék) azzal kábít, hogy az autóipar teljes átállítása az elektromos hajtásra maga a zöld forradalom, aminek természetes része az akkumulátorgyártás. Ergo+csikidam, aki az akkugyárak ellen van, az a zöld átállás ellensége.
Állítják ezt úgy, hogy ezer kilométerekről szállítják a nyersanyagokat ide, majd az akkumulátorokat vissza, gázt égetnek erőművekben széndioxidot bocsátva a környezetbe, rengeteg – egyre szűkösebben rendelkezésre álló – édesvizet felhasználva, mérgezve. Kínai érdek, kínai bevétellel, kínai haszonnal, magyarországi szennyezéssel, több száz milliárd forintos magyar adófizetői támogatásból. Igazi orbánikum!
Az ötvenes évek magyar narancs, magyar gyapot agyréméből sem származott bevétel, haszon, viszont kárt sem tettek termőföldben, vízben, környezetben. Az abszurdumnak köszönhetjük viszont a magyar filmgyártás egyik legnagyszerűbb szatíráját, keserédes vígjátékát, Bacsó Péter Tanúját.
A magyar akkuról bűnügyi film készül majd.
Forrás: Újnépszabadság