Levelet kaptam Magyarország miniszterelnökétől. Miután gondosan áttanulmányoztam, úgy döntöttem, hogy válaszolok rá. Viszont tartok tőle, hogy olyan sok levelet kap mindenféle ügyben, hogy nem lenne ideje behatóan foglalkozni vele. Ezért azt találtam ki, hogy inkább közzéteszem.
Íme:
„Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Ön azzal tisztelt meg, hogy levelet intézett hozzám, amelyben azt kérte, hogy vegyek részt a nemzeti konzultációban, egyszersmind levelében és a konzultációs kérdőívben is kifejtette véleményét a konzultáció által érintett kérdésekről. Véleményem szerint ezek a kérdések bonyolultabbak annál, minthogy egy „igen” vagy „nem” válasszal állást lehetne foglalni velük kapcsolatban. Ezért úgy gondoltam, inkább levélben válaszolok Önnek.
Ön levelében azt írja, hogy „A brüsszeli vezetők úgy döntöttek, hogy a háború miatt gazdasági szankciókat vezetnek be.” A kérdőívben is következetesen – már a címben is – „brüsszeli szankciókat” emleget. Azt hiszem, Ön nálam sokkal jobban tudja, hogy az Európai Unióban olyan döntéshozó szerv, hogy „Brüsszel”, nem létezik. Belgium fővárosa e tekintetben nem rendelkezik döntési kompetenciákkal.
A szankciós döntéseket az Európai Tanács hozta a megkövetelt egyhangú határozatokkal. Az az Európai Tanács, amelynek Ön is tagja, tehát a most Ön által elhibázottnak tartott döntésekkel Ön is egyetértett, mivel enélkül azok meg sem születhettek volna. Tehát a döntésekért – akár hibásak voltak, akár nem – Ön pontosan 1/27-ed arányban felelősséget visel, miként a többi EU-tagállam vezetője is.
Lehet, hogy a szankciós döntések nem a várt eredményeket hozták, bár személyes véleményem szerint erről túl korai határozott véleményt mondani. Azonban van szeretett anyanyelvünkben egy szép régi szó: a betyárbecsület. Szerintem ez a betyárbecsület azt kívánná, hogy ha az idő múltán egy olyan döntésről, amelynek létrejöttében közreműködtünk, kiderül, hogy nem volt helyes, nem hátrálunk ki a döntésért minket terhelő felelősségből és nem támadjuk utólag, úgy téve, mintha semmi közünk nem lenne hozzá, hanem nyíltan bevalljuk, hogy tévedtünk. Sajnálatomra azonban erre a tévedésre miniszterelnök úr levelében semmi sem utal.
Ön azt is írja, hogy „Nem elhibázott szankciókra, hanem azonnali béketárgyalásokra van szükség.” Ezzel mélyen egyetértek. A baj csak az, hogy ennek a kívánságnak jelenleg körülbelül annyi realitása van, mintha azt kívánnánk, hogy holnaptól az egész világon mindenki egy nyelven beszéljen (de szép is lenne). A béketárgyalásokhoz sajnos nélkülözhetetlenek a hadban álló felek, azaz jelen esetben Oroszország és Ukrajna. Oroszország már hónapokkal ezelőtt közölte, hogy csak akkor hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, ha Ukrajna előbb lemond az oroszok által jogellenesen elfoglalt ukrán területekről. Ezek és a háborús események tükrében nem csoda, ha a tárgyalásoktól Ukrajna is elzárkózik. Ilyen körülmények között béketárgyalásokat lehet ugyan követelni, de – sajnos – ezek realitása kiábrándítóan csekély, és megkezdésük semmiképpen nem attól függ, hogy a magyar kormány tagjai milyen gyakran állnak ezzel a nyilvánosság elé.
A fentiekkel nem azt szeretném állítani, hogy a szankciók bizonyosan mind helyesek. Azonban sajnos van olyan helyzet – a világpolitikában is –, amelynek nincs, és nem is biztos, hogy a közeljövőben lesz mindenki számára kielégítő megoldása. A szankciók nyilvánvalóan kényszer szülte eszközök. Nagy örömmel töltene el, ha arról is hallhatnék, hogy miniszterelnök úr olyan javaslatokat tesz az EU döntéshozói elé, amelyek reálisak, és a gyakorlatban is közelebb visznek a háborús konfliktus befejezéséhez és a gazdasági válság megszűnéséhez – persze anélkül, hogy legitimálnák azt a területrablást, amelyet Oroszország egy független állam ellen elkövetett, és amilyenre a világháború óta (szerencsére) nem volt példa.
A fentiekre tekintettel miniszterelnök úr megértését kérem azért, mert a nemzeti konzultáción sajnálatomra nem áll módomban részt venni.”
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. november 4-én.
