1.
Az ember néha megpróbálja összeszedni régen kiselejtezett gondolatait és az ezektől a jelenig vezető út állomásait. Számomra ennek azért jött el az ideje, mert Tamás, akihez sok évtizedes barátság fűz, ötven év elteltével, néhány esztendővel ezelőtt hazatelepült Németországból, és jobboldali-konzervatív beállítottsága által determináltan Fidesz-szimpatizánssá vált. Megszámlálhatatlan(nak érzett) levélváltásunk egyikünk alapállásán sem sokat változtatott. Ezért egy alkalommal arra a könnyelműségre vetemedtem, hogy megígértem, összefoglalom azokat a fő momentumokat, amelyek odavezettek, hogy a korábbi szimpátiám helyét a párt iránt érzett, engesztelhetetlen ellenszenv vette át. Persze ez nem egy teljességre törekvő írás, mert annyi időm és elszántságom soha nem volt és nem is lesz; inkább próbáltam a lényeget megragadni.
A rendszerváltást megelőzően és még legalább két évig a Fidesz volt a hozzám legközelebb álló párt. Orbán 1989. június 16-i beszédétől el voltam ragadtatva, felnéztem rá mint a jövő nagy politikusára. Akkor még nem tudtam, hogy a beszéd fő követelése, az oroszok kivonulása addigra már eldöntött tény volt, amiről Németh Miklós már tavasszal megállapodott Gorbacsovval. Hosszú volt az a damaszkuszi út, amelyet a párt bejárt azóta, hogy Deutsch Tamás 1989-ben így nyilatkozott: „Ma is úgy vélem, most már mint Fidesz-vezető, hogy politizálni csak erkölcsi alapon lehet. A politikának magának kell erkölcsösnek lennie, úgy, ahogy ezt Bibó István megfogalmazta.”
Először az úgynevezett „székházügy” zavart meg, amely 1993 táján került nyilvánosságra. A Fidesz és az MDF a megosztva, székház céljára kapott Váci utcai volt tiszti kaszinót eladta az akkor még állami MKB Banknak, több mint másfélmilliárd forintért. Később sok ellenőrizhetetlen hírt lehetett olvasni arról, hogy a székházért kapott pénz eltűnt a párt számlájáról, és később egy része „fantomizált” cégeken keresztül a Fidesz vezetőinek számláin landolt. Erről szólt az ÉS-ben megjelent „A fiúk a bányában” című cikk. Ennek állításai tudtommal soha nem bizonyosodtak be, de az is tény, hogy a pénz sorsával nyilvánosan soha nem számoltak el. A cikk kapcsán indult sajtóperben született ítéletet mindkét fél a saját győzelmeként interpretálta.
Ezt követte a Fidesz teljes, 180 fokos váltása, amihez hasonló soha nem volt a magyar történelemben. Ennek során radikális (az SZDSZ-nél is radikálisabb), szekuláris liberális pártból jobboldali, konzervatívnak mondott klerikális párttá lettek. Ennek nyilvánvaló oka volt: mivel az SZDSZ Antallal alkut kötött, Horn kormányában pedig koalíciós partnerként volt jelen, a liberális tér be volt töltve; korábbi elvei képviseletével a Fidesz nem juthatott hatalomra.
Ebből egyértelműen kiderül, hogy náluk addigra már szó sem volt „érték alapú” politikáról, azaz az elveik képviseletéről, hanem csak a hatalomba kerülésről és ezáltal arról, hogy ők rendelkezhessenek az ország erőforrásaival. Azaz nem az elvek, hanem a „fizetőképes kereslet” volt a fő szempont, azt keresték, hol van más párt által nem betöltött tér.
Hangsúlyozom, hogy nem a hatalom iránti sóvárgás lepett meg, hiszen ez minden párt legitim célja. Hanem az ennek érdekében véghez vitt teljes pálfordulás, amelynek eredményeként először egy jobb-középnek és Európa-pártinak tekinthető formáció, majd később egy szélsőjobboldali, populista, Európa-szkeptikus párt-gólem jött létre.
Már a változás kezdetén kiszorultak a Fideszből olyan meghatározó személyek, mint Fodor Gábor, Ungár Klára, Molnár Péter, Szelényi Zsuzsa, ők ugyanis nem adták fel liberális elveiket.
Mindenesetre, ilyen előtörténettel nekem nagyon visszataszító, hogy a mostani Fidesz számára a „liberális” lett a legnagyobb szitokszó („libernyák”), és ugyanazok, akik korábban kigúnyolták az egyházat („térdre, csuhások”), most szemforgató hívők lettek, Orbán pedig úgy fejezi be a beszédeit, hogy „az Úristen mindannyiunk felett”.
Ez utóbbi fényében különösen figyelemre méltó, hogy 1997-98-ban a Fidesz „fantomizált” cégekkel (csaknem hússzal) manipulált, amelyeket Schlecht Csaba vezérletével külföldi strómanok (Josip Tot, Kaya Ibrahim) adataival visszaélve, az érintettek tudta nélkül tüntetett el, rengeteg kifizetetlen közterhet hagyva hátra. Erre azt mondta Simicska Lajos, aki akkor még Orbán legjobb barátja és a Fidesz gazdasági főembere volt, hogy „mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni”. Mikor Orbán 1998-ban hatalomra került, Simicska lett az Adóhivatal (APEH) elnöke…
A sajtó nagy terjedelemben foglalkozott azzal is, hogy az Orbánék által 1994-ben lakáscserével megszerzett Haris közi lakást Orbán barátjának, Kékessy Dezsőnek a veje 2002-ben irreálisan magas áron vette meg. Orbánék a 135 négyzetméteres belvárosi – előzőleg a helyi önkormányzat által felújított – lakásért egy 50 négyzetméteres Mester utcai lakást adtak és 563 ezer forintot fizettek. A vételár 63 millió forint volt.
Mindezek után már kezdett bennem kialakulni az a meggyőződés, hogy a Fidesz létezésének legfőbb célja a vezetőinek és a hozzájuk közel állóknak a személyes meggazdagodása, Orbán Viktor irányításával. A Fidesz utolsó tizenhárom évét pedig három szóval tudom a legjobban kifejezni: gátlástalanság, mohóság, arrogancia. A következőkben ezeket próbálom meg példákon keresztül megvilágítani.
A gátlástalansággal arra utalok, hogy Orbánban soha nem volt önkorlátozás, az ellenfelekkel szembeni korrektség, sportszerűség, méltányosság, nagyvonalúság, szemben például Horn Gyulával. Az ő 1994–1998 közötti kormányának 72 százalékos többsége volt a parlamentben, azaz nagyobb, mint Orbánnak bármikor. Az SZDSZ próbálta is Hornt rávenni az alkotmányozásra, amihez bőven megvolt a többségük, de ő ellenállt. Azt mondta, hogy az alkotmányozás olyan komoly dolog, amihez legalább négyötödös többség kellene.
Ezzel szemben Orbánék hatalomra kerülésük utáni egyik első dolga az új Alaptörvény áterőszakolása volt (amihez meg sem kísérelték kikérni azok véleményét, akik nem rájuk szavaztak), továbbá a választási szabályok gyökeres megváltoztatása, hogy az ellenzéknek ne legyen lehetősége legközelebb ugyanolyan feltételekkel harcba szállni, amelyek között a Fidesz győzött.
Pedig a korábbi, kétfordulós választás nélkül a Fidesz már 1998-ban sem került volna hatalomra. Az akkori második fordulóban a Kisgazdapárttal kötött paktum volt a kulcs a győzelemhez. Arról pedig, hogy a Fidesz hogyan gondolkodott már akkor is a szövetségesi hűségről, mindent elárul a Kisgazdapárt „leszalámizása”.
Mindez teljesen egybevág az Orbán által megfogalmazott ars poeticával. A CPAC 2022-es dallasi konferenciáján elhangzott „12 pontban” azt mondta: „A mi szabályaink szerint kell játszani.” Erre rímel, hogy még Bibó-kollégistaként mindig felháborodott focizáskor, ha a meccset az ő csapatának vereségével akarták lefújni. Azt mondta: „a meccs addig tart, amíg nem nyerünk”. Persze ma már az ellenzék sem hasonlít Horn ellenzékéhez. Így lett politikai életünk kulcsszava az engesztelhetetlenség.
Ez a gátlástalanság jelent meg abban, ahogy a Fidesz nemcsak a teljes államapparátust, hanem például a kulturális teret és pozíciókat is elfoglalta. Ez az, amit sportnyelven „egész pályás letámadásnak” neveznek. Kerényi Imre meg is mondta: „Most mi jövünk!”. Ez köszön vissza a kultúra állami támogatásának elosztásában, az állami fenntartású kulturális intézmények vezetőinek kinevezési gyakorlatában, a vitatható művészi értékű, politikai kurzust szolgáló alkotások előnyben részesítésében.
Ebbe a „műfajba” sorolnám az önkormányzatokhoz való viszonyulást, amelynek lényege a nem kormánypárti vezetésű önkormányzatok gazdasági ellehetetlenítése, élen az örök renitens fővárossal. Gátlástalanságról tanúskodik a különféle jogcímeken immár hét éve tartó rendeleti kormányzás fenntartása épp úgy, mint az elképesztő mértékű centralizáció az egészségügyben, oktatásban, közigazgatásban, és egyes kiszemelt gazdasági területeken, amelyek a rossz emlékű államosításokkal mutatnak rokon vonásokat. Ide tartozik a presztizs-beruházások (pl. budai Vár) erőltetése még akkor is, amikor az ország gazdasági helyzete rég nem indokolja azokat.
Ugyancsak a gátlástalanság körébe tartozónak érzem azt, amit már több cikkemben „Orbán-féle körfolyamatnak” neveztem. Ennek fókuszában a korlátlan (és részben állami) anyagi források kihasználásával felépített, hazug propaganda áll, amelynek célja az erre fogékony emberek tájékozatlanságára építő hazugság és gyűlölet terjesztése. Bármennyire meghökkentő, ennek gyökereit szerintem Goebbelsnél kell keresni.
A körfolyamat lényege, hogy a túlárazott állami megbízások extraprofitjának egy részéből a klientúra megszerzi a lehető legtöbb médiaeszközt (újságok, rádió- és tv-csatornák, utcai reklámhordozók, internetes portálok), amelyeket a fenti célok szolgálatába állít. Ezzel nyomasztó médiafölényt szerez, amivel biztosítja, hogy az emberek minél nagyobb részéhez csak azok az információk jussanak el, amelyek az ő politikai céljaikat szolgálják, beleértve az egyértelmű hazugságokat és torzításokat is. Mindennek eredménye a választások ismételt megnyerése, amivel a folyamat kezdődik előröl, magasabb szinten. Mellesleg ezek a propagandakampányok a baráti cégeknek jó üzletet is jelentenek.
A Fidesz vezette be Magyarországon a rendszerváltás után a negatív politikai kampányt, aminek a jellemzője, hogy nem a saját embereiket és elveiket népszerűsítik, hanem az ellenzéket gyalázzák, ráadásul valótlanságokat állítva (pl. „háborúpártiak”). Ilyen jellegű propaganda sem Kádár alatt, sem a rendszerváltást követő két évtizedben nem volt, csak Rákosi és a Tanácsköztársaság idején, amikor a kulákokat és az „ellenforradalmárokat” fenyegették. (Meg persze Goebbels Németországában, ahol a zsidókkal tették ugyanezt.)
Meg kell állapítsam, hogy a propagandában sokkal ügyesebbek – és persze gátlástalanabbak – az ellenzéknél. Ők ugyanis sok éves lejárató hamisításokat is napirenden tartanak és újra meg újra előhúznak (pl. Karácsonyék el akarták adni a Városházát), az ellenzék pedig a legtöbb ütőkártyáját hamar elengedi.
Idetartozik, hogy állami pénzek milliárdjaiból tucatszám alapították a különféle „intézeteket” és „központokat” (think tank), amelyekben – ugyancsak állami pénzen – rengeteg, többnyire fiatal „megmondóembert” tenyésztenek, akiknek a feladata a jobboldali politikát támogató narratívák kitalálása és terjesztése az ő médiahálózatukon. Ezek az intézmények részben a nemzetközi szélsőjobb (ld. CPAC) hazai szálláscsinálói, mint a többszázmilliárdos állami vagyonnal kistafírozott MCC, a Mathias Corvinus Collegium.
2.
Írásom tegnap közölt első részében a Fidesz közelmúltját és jelenét ezzel a három szóval jellemeztem: gátlástalanság, mohóság, arrogancia. Ezek közül az elsőhöz kapcsolódó gondolataimat már megosztottam. Lássuk a többit.
Ami a mohóságot illeti: sajnos minden politikai oldalon volt és van korrupció. Azonban a Fidesz által rendszeresített korrupció összegszerű nagyságrendje sokszázszorosa a baloldal alattinak. És közel sem volt akkora infláció, ami ezt indokolná.
Erre a legjobb példa Mészáros Lőrincé. Amíg Orbán és Simicska – a Fidesz „bankára” – 2015-ben össze nem veszett, Mészárosról alig lehetett hallani, legfeljebb néha Felcsút polgármestereként jelent meg a neve. 2014-ben 7,7 milliárdos vagyonnal a száz leggazdagabb magyar listájának legalján szerepelt. Az összeveszés utáni évben, 2016-ban már a 31. helyen volt, 2017-ben az ötödik, 2018-ban pedig a második volt 280 milliárdos vagyonnal, azóta pedig vagy az első, vagy a második, Csányi Sándorral váltakozva.
Idén több mint hatszázhatvan milliárddal lett első. Ugye nem gondolja senki, hogy ez a véletleneknek vagy a hirtelen megvilágosodásnak köszönhető? Nyilvánvaló, hogy ez a vagyon nem (vagy nem teljesen) az övé, hisz ha az lenne, akkor hol volt 2015 előtt? Csányi közgazdasági doktor és negyven éve vezető bankár, Mészáros viszont egy falusi gázszerelő (aki ugyan saját mondása szerint „okosabb Zuckerbergnél”). Amúgy az idei száz leggazdagabb között összesen két baloldaliként számon tartott üzletember szerepel (Bige és Leisztinger).
Mészáros vagyonának döntő többsége így vagy úgy az államtól származik. A napjainkban repülőstartot mutató „nemzeti” bankholding, az MBH törzsét az az MKB Bank képezi, amelyet az állam vett meg korábbi német tulajdonosától; majd az MNB közpénzmilliárdokat is felhasználva konszolidálta, végül – egy kamu pályázat eredményeként – egy rejtélyes indiai-szingapuri stróman közbeiktatásával Mészárosnál kötött ki. A bankholding másik lábát képező takarékszövetkezeteket az ő üzleti köre tartja kézben.
Mi a bajom a Fidesszel? Szállodalánca a résztvevők közül a legtöbbet, 17,7 milliárd forint állami támogatást nyert a Nemzeti Turisztikai Ügynökség pályázatán. A vállalatbirodalmának gerincét képező építőipari cégek megrendeléseinek döntő többsége közvetlenül vagy áttételesen az államtól (állami cégektől vagy állami részvételű projektekből) származik. Állami (MVM) segítséggel nyúlta le a Mátrai Erőmű likvid eszközeit. Energetikai cégeinek profitabilitása az állami felügyeletet gyakorló szervek jóindulatán múlik (ugyanezek a szervek „győzték meg” a korábbi külföldi tulajdonosokat, hogy „kívül tágasabb”). Biztosítási érdekeltségeinek piaci fölényét a nagy állami ügyfelek adják.
Összehasonlításként: a baloldal kormányzása alatt összesen három – akkor jelentősnek tekintett – korrupciós ügyről lehetett tudni. Ebből egy Horn, kettő Gyurcsány idejére esik. Az első a „Tocsik-ügy” volt, ahol a teljes érintett összeg 804 millió volt, és azért minősítették „korrupciónak”, mert ugyan elismerték, hogy Tocsik (és sok más személy) dolgozott a szóban forgó ügyeken, de „túl sok volt a pénz, amit ezért a munkáért kaptak”. Végül Tocsikot elsőre felmentették, de később elítélték, vélhetően azért, mert kiderült, hogy a bevételéből leadott az SZDSZ-nek.
A Gyurcsány-időszak legnagyobb ilyen esetében, a sukorói telekcsere ügyben a vád az értékaránytalanság volt, de az ügylet létre sem jött, mert az állam visszakozott. A nagyságrend – a különböző ingatlan-szakértői véleményektől függően – néhány százmillió volt. Annak ellenére, hogy a meghiúsulás miatt az államot nem érte kár, a Nemzet Vagyonkezelő két vezetőjét több év börtönre ítélték, de nyilvánvaló volt, hogy a játék Gyurcsány „bőrére” megy, őt akarták ellehetetleníteni.
A harmadik ügy Simon Gábor, az MSZP volt elnökhelyettesének nevéhez kapcsolódik. Őt azzal vádolták, hogy a svájci és az osztrák bankszámláin összesen 267 millió forintnyi összeg volt, és annak eredetéről nem tudott hitelesen számot adni. Beszédes tény, hogy már hetedik éve nincs még elsőfokú ítélet sem az ügyben.
A legfőbb különbség: a baloldal ügyei százmilliós, a Fidesz ügyei százmilliárdos nagyságrendűek, azaz a különbség ezerszeres. Ezért is mondhatta Lánczi András, hogy „amit korrupciónak neveznek, az a Fidesz legfőbb politikája”.
Ugyanide tartozik a Fidesz viszonya az állami vagyonhoz. Amikor ellenzékben voltak, Horn Gyulát majd’ keresztre feszítették, mert szerintük „kiárusította az országot”. Pedig Horn nem osztogatott, hanem eladott állami vállalatokat (pl. az általam jól ismert energiaszolgáltatókat) külföldi (német, francia és olasz) szakmai befektetőknek. Ennek egyrészt az volt a haszna, hogy a bevételből fizetni tudták azt az államadósságot, amit Antallék és a rendszerváltás előtti kormányok hagytak rájuk, másrészt a külföldi befektetők rendbe tették a kétségbeejtő műszaki állapotban lévő vállalatokat. Ezzel szemben a Fidesz ingyen osztott ki többezermilliárd forintnyi állami vagyont a saját alapítványainak, azzal a különösebben nem is titkolt céllal, hogy ezt a vagyont a politikai széljárástól függetlenül, örök időkre az ellenőrzése alatt tarthassa.
Személy szerint engem az arrogancia bosszant a legjobban. A baloldal a sötét ügyeit legalább igyekezett eldugni, a haszonélvezők nem urizáltak, hencegtek, hanem a háttérben maradtak. A fideszesek esetében ez fordítva van: jachtok, magánrepülőgépek, paloták, kúriák határozzák meg az életüket. Kifejezetten azt üzenik, hogy „mi bármit megtehetünk, és meg is tesszük”.
Annak idején Horn Gyula közepes méretű új testvérhegyi háza elé a fideszesek még tüntetést is szerveztek, Orbán (apja) pedig – a család XII. kerületi, nagy házán túl – Hatvanpusztán palotát építtet télikerttel, könyvtárral, bálteremmel, úszómedencékkel, sportpályákkal és földalatti garázsokkal. (Ez az ő szavai szerint „majorság”.)
Önmagáért beszél, hogy a jelenlegi kormányban legalább négy – bevallottan – milliárdos miniszter van (Szalay-Bobrovniczky, Pintér Sándor, Lantos Csaba, Rogán Antal). Ezzel szemben Orbán bankszámlája a benyújtott vagyonnyilatkozatai szerint általában a kiszáradás szélén van.
Az arrogancia másik formája: a baloldal döntéshozói (például Horn Gyula, Békesi László, Bokros Lajos, Surányi György), de még előttük is például Németh Miklós, Kupa Mihály, Sárközi Tamás igyekeztek a döntések indokait és körülményeit a nyilvánosság előtt elmagyarázni. A Fidesz nem ezt teszi, hanem mindent azzal söpör le: „minket nagy többséggel megválasztottak”. Az arroganciára jó példa Lázár János, aki a közelmúltban ki is mondta nyilvánosan, hogy azok a települések, amelyek legközelebb ellenzéki önkormányzatot választanak, ne is számítsanak a kormány támogatására.
Nekem különösen vérlázítóak a Fidesz frakcióvezetőjének nyilatkozatai, ugyanis az arcáról leolvasható, hogy kifejezetten élvezi, ha az ellenzéket hazugságokkal vádolja, és ők nem tehetnek semmit ez ellen. Ennek a legszebb példája, amikor – már sokadszor – Kocsis Máté azt mondja az ellenzékre: „mindent megtesznek a hatalomért és a pénzért”, miközben pontosan tudja, hogy ez éppen a Fidesz jellemzője. Az arrogancia további szembetűnő példája, hogy amikor – nagyon ritkán – egyetértenek egy ellenzéki javaslattal, azt sem szavazzák meg, hanem elutasítják, majd a saját nevük alatt újra benyújtják és akkor megszavazzák.
Az előzőkkel külföldről hazatért, konzervatív barátomnak arra a kérdésére igyekeztem válaszolni, hogy mi a bajom a Fidesszel. Ez nem jelenti azt, hogy az ellenzék bármely részéről jó véleményem lenne, és azt sem, hogy a Fidesz minden intézkedését rossznak tartom. Például amit a migráció ügyében képviselnek, annak többségével – mint szükséges rosszal – egyetértek, és még gazdaságpolitikai intézkedéseik között is találok egy-két pártolhatót. Épp azt látom a legnagyobb bajnak, hogy már régen a „szekértábor-logika” uralkodik, azaz a két oldal semmit nem fogad el egymástól, még akkor sem, ha tudják, hogy az lenne az észszerű.
Igen, az előzőek és sok más ügy miatt a Fidesz bukását szeretném (de tudom, hogy hiába, abból rendes választások útján sokáig nem lesz semmi). Nem tartom megalapozottnak azt a barátom által is hangoztatott aggályt, hogy azért kell jobb híján a Fideszt választani, mert az ellenzék olyan, amilyen. Erre megoldás a most éppen Szlovákiában (korábban pl. Belgiumban, Csehországban, Romániában) alkalmazott módszer: az ügyvivő szakértői kormány. Ráadásul az adatok azt mutatják, hogy ezek az országok gazdaságilag akkor fejlődtek a legjobban, amikor ilyen fázisban voltak. Lehet, hogy azért, mert a vezetőik kevesebbet loptak?
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. augusztus 10-én és 11-én.