Új szórakoztatóipari műfaj született, amelyre bízvást használhatjuk a hungarikum minősítést. A műfaj neve: Parlamenti közvetítés. Ilyen ugyan a legutóbbi választás előtt is létezett, de a kutyát sem érdekelte.

Mostanában azonban egyre többektől hallom, hogy osztoznak velem régi szokásomban, és ebéd utáni desszertként az Országgyűlés ülésének – különösen a napirend előtti megszólalásoknak – a közvetítését fogyasztják.

Magyar Péter ugyanis új korszakot nyitott a parlamenti színház történetében.

Ennek során kíméletlenül kimaxolja azokat az aszimmetrikus lehetőségeket, amelyeket a Fidesz által nyilvánvalóan Orbán Viktorra szabott házszabály a miniszterelnök számára biztosít és amelyekkel Orbán csak viszonylag ritkán élt, merthogy – Magyar Péter szavaival – „utálta ezt a házat”.

Ez rendben is van. Úgy tűnik, Magyar szeme előtt mintaként a brit alsóház példája jelenhet meg, ahol a miniszterelnök a leggyakoribb szereplő. De a háttérben akár a „nagy debattőr” gróf Tisza István képére is figyelni kellene. Ő szellemi felsőbbrendűségét élvezettel demonstrálva kérlelhetetlen, de mindig higgadt, szenvtelen logikával lépett fel; nála a személyeskedő jelzős szerkezetek használata elképzelhetetlen volt. A „tróger” kifejezés az ő szótárából hiányzott.

A törekvést értem, és egyetértek vele. Miniszterelnökünk az Országgyűlés média által közvetített üléseit emelte az elsődleges kommunikációs platformmá. Ez igenis jó ötlet – ráadásul egy fillérbe sem kerül, szemben a rogáni propagandagyár által költött százmilliárdokkal. A módszer hasznosságát bizonyítja a Tisza népszerűségének a választások óta is folytatódó – eddig feltartóztathatatlan – növekedése.

Az, hogy Magyar ezen az úton juttatja el a nyilvánossághoz kormányának az első ötven nap alatt végzett példátlan teljesítményét, és ugyanakkor bemutatja a fideszes múlt ugyancsak példa nélküli gazemberségeit, egy átgondolt és sikeres kommunikációs stratégia része. Érdemes visszagondolni arra, hogy az „elmúltnyolcév” poénjából a fideszes szerepjátszók milyen sokáig éltek.

Csak az indulatos, agresszív, személyeskedő stílussal van bajom. És a fő bajom ezzel, hogy egyre többektől hallom, hogy másoknak is bajuk van vele. Persze az istenadta nép nagy részének valószínűsíthetően tetszenek a parlamenti autodafék. Hiszen tetszettek a római gladiátorok küzdelmei, miként ma a bikaviadalok is.

Azonban eljöhet az idő, amikor azok kerülnek többségbe, akik sajnálják majd a gladiátorokat, akiket persze nem kell félteni, rá is játszanak arra, hogy mártírszerepben láttassanak. Ezt nem kellene megvárni. Ezért gondolom, hogy a szemünk előtt játszódó drámában a kevesebb indulat több eredményt hozna, és ebben a legfőbb rendezőt Magyar Péternek hívják.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. július 8-án.