Aki érti, jól érti a címbéli parafrázist. Hallottunk már hasonlót, sőt, az idősebb korosztály annyiszor, hogy csak a legelvakultabbak nem undorodtak tőle. Akkor ugyanis egy bizonyos Karl Marx (társszerző: Friedrich Engels) 1848-ban megjelent művét, a Kommunista kiáltványt idézték, amely a kommunizmus kísértetével fenyegette Európát. Azóta a kommunikációs lehetőségek összezsugorították a Földet, így most már pontosabb azt mondani, hogy a populizmus kísértete az egész földi világot bejárja, és igen, fenyegeti. A populizmus napjainkban ismét pestisként terjed, és az emberiség emlékezete túl rövid ahhoz, hogy felismerje a veszélyt. Pedig volt rá idő.
A populizmus lényegének legismertebb összefoglalása a Juvenalis római költőnek tulajdonított mondás, mely szerint kenyér és cirkusz kell a népnek. Annak a népnek, amelynek többsége nem képes felismerni saját valós érdekeit, és az uralkodó osztály által kézben tartott felszínes és harsány propagandát fogyasztja a tények helyett. Amely népnek az összefüggések felismerése és a befogadás helyett ellenségre van igénye, hogy legyen kit gyűlölnie, adott esetben bántalmaznia, sőt megsemmisítenie, persze csak akkor, ha a tömegben, csordában biztonságban érzi magát. A populizmus tárháza végtelen: összeugrasztja a városit a vidékivel, a fehéreket a más bőrszínűekkel, a különböző törzseket, az eltérő vallásúakat, szexuális identitásúakat, az egyes nemzeteket, és ami napjainkra leginkább jellemző: a különböző politikai nézetűeket.
A populizmushoz mindig két fél kell: egyrészt a tájékozatlan, összefüggéseket nem felismerő tömeg, másrészt azok, akik ezzel a tájékozatlansággal manipulatív módon visszaélnek. Az utóbbiak a hatalmukat erre építő politikusok. És persze kell egy vagy több ellenség, mint amilyen Brüsszel vagy Soros.
Hiába a végtelen mennyiségű elemzés, a populizmus természete teljességében nem kiismerhető. Lehet úgy jellemezni a populizmus számára táptalajként szolgáló tömeget, hogy aluliskolázottak, intelligenciahiányosak, korlátoltak, de ezek a jellemzők nagyon is felületesek. Hiszen itt van pl. Hollandia, ahol a diplomások aránya 52 százalék, az egyik legmagasabb Európában, és legutóbb mégis a szélsőjobboldali populisták győztek a választásokon. Mindenesetre a populizmus sajátja az elitellenesség, hogy majd dafke megmutatjuk a „nagyokosoknak”, az USA-ban „tojásfejűeknek”, Kambodzsában „szemüvegeseknek”, hogy mi vagyunk többen, nekünk lesz igazunk.
A populizmus szélsőséges kártételeire az ókortól kezdve rengeteg példa van: mi másnak, ha nem a populizmusnak esett áldozatul Jézus Krisztus, amikor Pilátus kérdésére a felheccelt tömeg nem őt, hanem a gonosztevő Barabást mentette meg a kereszthaláltól? A történelem legelvetemültebb populistája Hitler, aki képes volt a világ egyik legkulturáltabb népe többségének lelkét és tudatát megmérgezni úgy, hogy annak következménye sok millió ártatlan áldozat lett. Annak idején Sztálin is hihetetlenül népszerű volt, a meggyilkolt milliók ellenére. És ugyanilyen populista tébolynak lett áldozata milliónyi értelmiségi Kambodzsában, akikre csak a megmaradt szemüvegek emlékeztetnek.
Persze minden populista vezér mögött ott van Lucifer szerepében valaki, aki előkészíti az agyakat az egybites üzenetek befogadására. Kajafás nélkül a tömeg nem Jézust küldte volna a keresztre, és Hitlernek is volt egy Goebbelse, Sztálinnak pedig Zsdanovja. Természetesen nem minden populista hatalom vezet katasztrófához, de az is elég baj, ha egy ország egyik gazdasági csődből a másikba tántorog, mint Argentína, amely Peron óta nem képes fenntartható pályára állni.
Persze nem csak jobboldali populizmus létezik. A baloldal ugyanúgy él ezzel a nemtelen eszközzel, lásd pl. Venezuela. A populista üzenetekhez nem feltétlen szükséges a hatalmat birtokolni, egy demokratikus országban ehhez kellő gátlástalanság és nyilvánosság is elegendő lehet. Erről sokat mesélhetnének egy bizonyos Farage úr által átvert, és ennek hatására az EU-t otthagyó britek.
Az előzők arról jutottak eszembe, hogy az emberek mostanában sem tanulnak a történelemből (sőt esetleg történelmet sem). A populista irányzatok számos európai országban erősödnek, de a földi látóhatáron már megjelent legnagyobb veszedelem neve Donald Trump. Aki már a 2016-os választási kampányában úgy szólt a gyűlés résztvevőihez Michiganben, hogy „tanulatlan kékgallérosok, imádlak benneteket!”. Már sok helyen bebizonyosodott, hogy a populizmus és az erőszak édestestvérek, elég a 2021. január 6-i capitoliumi eseményekre gondolni.
Mi idehaza ebben is megelőztük Európa nagy részét, mivel nálunk már sok éve tort ül a populizmus, mondhatni, hogy már nem is tudjuk elképzelni magunkat más kulisszák között. És igen, Orbán Viktor mögött is áll egy Rogán Antal nevű spin doctor. Az ő dolga annyival könnyebb más országbeli pályatársainál, hogy neki szinte korlátlanul állnak rendelkezésére azok a közpénz-százmilliárdok, amiből gond nélkül lehet finanszírozni mindenféle lejárató kampányt, troll-hadsereget, óriásplakát-erdőt, konzultációnak hazudott propagandát, felmérést, békemenetnek hívott pofavizitet, sokszorosan túlárazott hirdetéseket, az általuk birtokolt, óriási túlsúlyban lévő médiumokat és hasonlókat.
Az itthoni ellenzék dolga annyival is nehezebb, hogy a populizmusra fogékony többség agykapacitásának a politikai üzenetek befogadására szolgáló része már betelt a Rogán Művek által injektált, gondosan adagolt félinformációkkal, tehát ők már csak akkor tehetnek szert némi térre, ha mondandójuk egyszerű, pontos, bizonyíthatóan igaz. És – sajnos – eszközeikben populisták, mert a többség agya már erre van dresszírozva. Ha nem így lesz, meg kell elégedniük az olyan, az asztalról váratlanul lehullott jutalomfalatokkal, mint a kegyelmezési botrány. Ez azonban így semmire sem elég.
Pedig nem kellett volna, hogy így legyen. A rendszerváltás utáni első kormányfőink nem voltak populisták. Ha azok lettek volna, Antall nem „kamikaze-kormányról” beszélt volna, és Horn sem a Bokros-csomaggal tette volna magát emlékezetessé. Akkor még a kormányok és az ellenzékük közötti párbeszéd és vita normálisnak számított, ahogy Európa nagyobb részében most is az. Kár, hogy mi már régen nem ide tartozunk. Ezért csak abban reménykedhetünk, hogy tágabb hazánk, az Európai Unió a nálunk regnáló hatalom várakozásai ellenére sem lesz a populizmus zsákmánya ez év júniusa után sem.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. március 7-én.