Eminescu nyárfái a minap Iasi-ban a kemény, decemberi tél ellenére zöld lombbal ringatóztak. Eminescu hársai a minap Iasi-ban csodásan illatoztak, pedig a moldvai szőlőhegyeket már hetek óta hó borítja.
Eminescu költészetének szent fái minap Iasi-ban nyilván nem a zúzmarás fagyban zöldelltek, borultak virágba. A fény, a szabadság és szerelem és ifjúság nyárfái, hársfái az emberi szívekben pompáztak páratlan módon. Azoknak a lelkében, akik a körültekintő gondossággal és kitűnő szakértelemmel megrendezett, VII. Mihai Eminescu költészeti fesztivál rendezvénysorozatán akár mint közönség, akár mint előadóművészek részt vettek december 10–11-én.
Valóban a költészet nagyszerű ünnepe volt ez a fesztivál. 1968 óta immár hetedszer gyűltek össze az ország különböző városaiból Iasiban, a román kultúra és irodalom egyik bölcsőringató helyén román, magyar, német és más nemzetiségű költők, írók, publicisták, lapszerkesztők és előadóművészek, hogy együttesen tisztelegjenek az Esthajnalcsillag szerzőjének élő szelleme és a „minden koron át kortársnak“ maradt és kortársnak maradó Eminescu előtt. Nem illendőségből, nem puszta udvariasságból sietek leírni, hanem mert úgy érzem, ezt mindenekelőtt kimondani az igazság és tisztesség dolga: az elbűvölően vendéglátó Iasi-iak meleg emberségénél csak a szívük nagyobb, csak a költészet, Eminescu iránti szeretetük forróbb és lángolóbb. Amiért is én, aki a román költészet legnagyobbjának annyi sok ezer közül az egyik magyar rajongója vagyok, otthoni érzelemmel kapcsolódom már ezután örökre Iaşi-hoz. És patrióta büszkeséggel hirdetem: Eminescu városa – a költészet igazi fóruma. A nagy elődökhöz – Sadoveanu, Creangă, Titu Maiorescu, Alexandru Philippide és annyi sok más, kiváló szellem – örökségéhez méltóan őrzi az „Ember Szépbe-szőtt hitét”. S azzal, hogy Eminescu szent nyárfáit és tarjait örökzölden tartja-ápolja, az emberek hitében ragyogó példát mutat: „őrzők, vigyázzatok a strázsán!” Mert „az Élet él és élni akar““. S a költészet: Élet…
Az elmúlt harminc-harmincöt esztendőben, amióta irodalmi lap szerkesztőségi asztala mellett dolgozom, számtalan író–olvasó-találkozónak, költészeti rendezvénynek voltam szervezője, vendégül látott előadója. De költészet és publikum ennyire együttlétezését, együttlélegzését, együttrezzenését, – jobb szót hirtelen nem találok – áhítatos egymásra találását, egymásba borulását alig-alig láttam, tapasztaltam ez idáig.
A Moldova filharmónia termét zsúfolásig megtöltő közönség ünneplőbe öltözött. A szó valódi és átvitt értelmében egyaránt. A megfeszült figyelmet jelző síri csendben Eminescu tényleg kortársként szólalt meg a verset mondó színészek, Ion Caramitru, Dinu Ianculescu, Ádám Erzsébet, Dan Nasta, Emil Coșeriu, Petrica Ciubotaru ajkán, akárcsak a filharmónia remekül szóló kórusa által előadott szép dalokban. A közönség felejthetetlen ünnepi áhítata mellett – amellyel imádott költőjének szavait ez a csodálatos publikum ezúttal is élni, zengeni, szárnyalni hagyta szívében – számomra, a legtöbb, amivel Iasi-ból hazatértem: láttam az élő Eminescut, találkoztam a kortárs Eminescuval. Láttam egy város közönségét önfeledt örömben, önkéntes ünnepi-szellemi vigyázzállásban „a román vers makulátlan szentje“ előtt tisztelegni. És hallottam őt, a klasszikusok klasszikusát – akit, önjellemzése szerint a géniuszok istene úgy ragadott ki a népből, miképpen a Nap aranyfelhőt szív fel a keserűség tengeréből – kortársként hozzánk szólni, közvetlenül hozzám is beszélni.
A maradandó élményt színezte, személyesebb vonatkozásúvá tette, hogy amikor a magyar színésznő a Miért nem jössz? előadása után bejelentette, a verset el szeretné mondani anyanyelvén is, Berde Mária fordításában, a taps felzúgott. Arghezi jutott eszembe, aki azt mondotta, hogy a költeményt („a nyelvek lakatját nem nyitják idegen kulcsok“) nem lehet tolmácsolni, fordítani, csupán csak megközelíteni, s ezért Eminescu csak románul önmaga. Bizonyára sok igazság van Arghezi megállapításában, de lám, ez a Iasi-i fesztivál mást is igazolt, ha nem is teljesen az ellenkezőjét, de annyit minden bizonnyal: a költemény bármennyire a nyelv titkos lelkéből fakad is, az emberi szívek lakatját más nyelvek költői, művészei is nyitni tudják, ha egy Eminescu méretű világirodalmi nagyság nyelvi-költői-műfordítói meghódítása a tét.
A kortárs Eminescut állította elénk a VII. Iasi-i költészeti fesztivál. Valamennyiünk kortársát, az élő Eminescut hallottuk beszélni. Azt a költőt, aki egy nép lelkében munkál, immáron, öröktől örökké. Nyárfái zöld lombbal ringatóznak. Szent hársai csodásan illatoznak…
Megjelent A Hét XIV. évfolyama 51. számában 1983. december 16-án.