Ki tudná megmondani: hányszor verődtem be, évek-évtizedek során Bene József kolozsvári műtermébe, hányszor zaklattam szerkesztőségi kéréssel, hányszor feledkeztünk vallomásba hajló, felségesen jóízű beszélgetésbe? Soha nem az interjút kergető profi érdeklődése vitt hozzá; tanítványi tisztelet (a marosvásárhelyi középiskolában tanárom volt, akire valamennyiünknek figyelni, felnézni kellett – és lehetett is!) és őszinte, baráti vonzalom fűzött és köt ma is Bene Józsefhez.
Most sem szerkesztőségi feladatot teljesítek, amikor megkísérelem rögzíteni azt, amiről az utóbbi napokban-hetekben többször is szót váltottunk. És amiről ő oly csendesen és egyszerűen vallott nekem, én meg csak hallgattam, lehetőleg közbevetett kérdéssel sem törve meg a „kibeszélés“ csendjét.
– Megint, és szakadatlanul fiatal vagy! Irigylésre méltóan fiatal.
– Gyanús… Ha így lenne – nem ismételnéd annyiszor.
– Hidd el, őszintén mondom: ha nem tudnám, hogy a tavaly nyáron ünnepelted – ünnepeltük! – hetvenedik születésnapodat, ötven évet is alig adnék neked. Azt mondják: a harag konzervál. Te pedig, képeid igazolják, békés természetű, csendet és harmóniát vágyó ember vagy, aki a haragot…
– …elkerüli!… Ha csak teheti.
– Mégis fiatal maradtál. Művészetedben is friss és fiatal; nem egy húsz és harminc közötti művésznél kísérletezőbb, újítóbb szellemű.
– Mert nem a harag konzervál! Közhelynek tűnik, de igaz: a szakadatlan munkának, az örökké tenni-alkotó akarásnak köszönhetek mindent, fizikai és művészi erőnlétemet is. Pedig be kipányvázott lélekkel vágtam neki 1922–23-ban a művészpályának!…
Ne értsél félre. Nem panaszkodom. Én az élettől – hogy ezzel a szokványos fordulattal éljek – sokat, sok jót és biztatót kaptam. Különösen a felszabadulás óta eltelt három évtized alatt.
Művészetem, a hosszú évekig tartó útkeresés után, ebben a harminc esztendőben került tető alá. Számtalan hazai és külföldi kiállításon szerepeltek munkáim; jól tudod, ha meg akarnám jelölni harminc év olajképeit, akvarelljeit és enkausztikáit, valamint grafikáit és iparművészeti munkáit, órákig hallgathatnád a címeket. Nem dicsekszem a kritika által annyiszor említett sokoldalúságommal, és azzal sem, hogy termékeny festő vagyok. Alkat és rátermettség dolga, hogy ki mennyit és milyen műfajban dolgozik.
Nem lennék azonban őszinte, ha eltitkolnám sikerélményemet, ha nem hangsúlyoznám: mit jelent számomra a munkáimat szerető közönség megbecsülése, és mennyi ösztönzést merítettem azokból a magas kitüntetésekből, amelyekkel a párt- és államvezetőség megtisztelte művészetemet. Nincs olyan művész a világon, aki számára a megbecsülés, annak a közösségnek az őszinte szeretete és bizalma, amelyért él és dolgozik – ne jelentene hatalmas erőforrást.
– A művész jó közérzete fontos előfeltétele a teremtő munkának. A jó közérzetet biztosító közösségi bizalom és társadalmi megbecsülés rendszerint közéleti-politikai feladatokat is ró a művészre. Te azok közé a festőművészek közé tartozol, akik…
– …Ne folytasd, tudom, mit akarsz mondani. Látod, erről érdemes lenne széles körű eszmecserét szervezni.
Mindenkor örömmel vállaltam a közéleti megbízatást; nemcsak festőként, hanem honpolgárként, kommunista párttagként egyaránt segíteni, szolgálni a közösséget, azt a tiszta humánumot, amelyet képeimben igyekeztem kifejezni… Már 1944 őszén beálltam az erős „szélfúvásba“; részt vettem a marosvásárhelyi művészek szakszervezetének megszervezésében, majd a városi Művészeti Szakszervezet elnökévé választottak. Ugyanígy részt vettem a Képzőművészek Országos Szövetsége megalakításában; mint szövetségünk vezetőségi tagja, később pedig a kolozsvári képzőművészeti fiók elnöke igyekeztem éveken át művészközösségünk ügyes-bajos dolgait rendezni. Megyei néptanácsi képviselőként is próbáltam erőmhöz méltóan tenni-cselekedni ott, ahol reám számítottak. A kolozsvári Szocialista Művelődési és Nevelési Bizottság egyik alelnöke vagyok; immáron hófehér hajjal (és hetvenegy évvel a vállamon!) sem búvok el a társadalmi-közösségi munka elől. 1949-től 1973-ig pedig a kolozsvári Képzőművészeti Intézet textil tanszékét vezettem; munkatársaimmal együtt megszerveztem ezt az új katedrát; közben hol igazgatóhelyettese, hol dékánja, hol meg tanulmányi igazgatója voltam a Ion Andreescu Intézetnek. Mit mondhatok még? Akik nem ismernek, azok előtt talán dicsekvőnek, melldöngetőnek tűnhetek. Közéleti megbízatásaimmal nem hencegni – élni szoktam, tisztességgel, becsülettel, a köz javára. Sokszor, miért tagadnám, úgy éreztem, hogy élettársamnak volt igaza, aki a festőművészt oltalmazandó bennem, néha reám ripakodott: „Te bolond!, miért töröd magad? Lótsz-futsz, mások ügyeit intézed, és a nagy művészek csak önmaguknak dolgoznak, eladásra, kiállításra festenek.“
Szó, ami szó: volt némi igazság feleségem kitöréseiben. A szövetség tagjai között nem mindig oszlott meg arányosan a közösségi-társadalmi munka. Mégis, nyugodt lelkiismerettel állíthatom: művészetem nem veszített, ellenkezőleg – nyert, rengeteget nyert közéleti elfoglaltságomból. A közélet forgatagában közelebb kerültem ahhoz, ami életünk erejét jelenti: a párt irányításához, jobban megértettem a párt politikáját, és ami ugyancsak rendkívül fontos: eltéphetetlen szálakkal kapcsolódtam a társadalmi élet mindennapjaihoz, a dolgozók, különösen a szocialista falut építő milliók életéhez. Festőművész mellett, nyilvánvalóan, csak a munkák sora, a teljes életmű tanúskodhat.
Közösségi szolgálata – művészetének esztétikai értékével mérendő. Ez is közismert igazság, jól tudom. Mégis szóba hozom, mert hitem szerint: mű és ember, alkotás és jellem, művészi teljesítmény és morál, érték és magatartás elválaszthatatlanul összefügg.
Fontos hát. hogy minél inkább tudatosítsuk, különösen fiatal képzőművészeinkben: politikum, közéleti elhivatottság, társadalmi elkötelezettség és művészet – szerves egészet alkot.
Korszerű, az élet teljességét kifejező, a mi korunkról hiteles képet nyújtó képzőművészet nem születhet közömbös, a társadalmi kérdések iránt érzéketlen, eszmény nélküli életvitelből, illetve üres, tartalmatlan emberi-művészi magatartásból. Bízom a fiatal tehetségekben, örömmel tölt el sereges jelentkezésük. Rajtunk, egész művészközösségünkön múlik, hogy kiváló képességű fiatal művészeink ne a divat, hanem a saját világunk, és önnön életérzésük, új forradalmi eszményeik után igazodjanak.
– Fiatalokról lévén szó, ne haragudj, ha rendkívül tanulságos eszmefuttatásodat félbeszakítom, és tanítványaid felől érdeklődöm. Emlékszel Szász Endrére? Ő is tanítványod, és meghódította Amerika képzőművészeti világát. A múlt évben találkoztam vele Torontóban, rólad beszélt. Mesterét tiszteli benned. „Bene Jóskától tanultam a legtöbbet. Rajztudásomat neki és Bordi Andrásnak köszönhetem“ – mondotta.
– Igen… ez az a nagy emberi művészi elégtétel, amelyre az imént már utaltam. A tanítványokban élni, a fiatalokban továbbfolytatódni, megőrződni, több mint az enkausztikákban fennmaradni. Huszonnégy éven át vezettem a főiskola textil tanszékét. Azelőtt meg sokáig középiskolai tanár voltam. Fél évszázad katedrákon! – gondnak és örömnek egy életre ez is elegendő lett volna. De „menet közben“, a megmaradt szabad időben, néha szinte lopva: festeni, rajzolni kellett. Kellett, mert hajtott, hajszolt a hivatástudat. Hányszor elhatároztam: hátat fordítok a katedrának. De szándékom soha nem érett tetté. És be jó, hogy így történt. Mert attól fosztottam volna meg magamat, amit semmi nem pótolhat; annak jóleső, biztos tudatától, hogy az ország annyi és annyi üzemében emberül helytállnak a textil tanszékünkön végzett fiatalok, akik szeretnek, tisztelnek, akikhez közöm van, és akiknek életre szólóan közük van hozzám, hozzánk, tanáraikhoz. A közösséghez tartozás e semmihez sem hasonlítható érzését köszönöm én különösen az elmúlt három évtizednek. Ebben a szabad harminc esztendőben találtam rá igazán arra a felnevelő közösségre, amelyért élni, teremteni életem, művészetem egyetlen célja és értelme.
Megjelent A Hét V. évfolyama 35. számában, 1974. augusztus 30-án.
