Szőcs Géza emlékének
Téli vasárnap délelőttön. Ipse sétálni indul fiaival a Neckar partjára. Hogy lássák a természeti csodát, a harminc év után újra befagyott folyót. Ragyogó napfényben ereszkednek le a hídról levezető lejtőn. A két nagyobbik előrerohan, gyerekkocsit toló apjuk alig győz utánuk futni. Félti őket, mert a fiúk még sohasem láttak befagyott folyót.
A parton a színes, álmélkodó tömeg a vízimentőket figyeli, ahogy a folyó jegén óvatosan hason csúszva egy lékhez közelednek, amelyből fekete, hegyes tárgy ágaskodik. Olyan, mint egy ősrégi gálya orra. Ipse szíve összeszorul, torka kiszárad, pedig ordítani szeretne két nagyobbik fiára, akik a part szélén megbabonázva figyelik, ahogy a jég alól kitör a fekete hajó. A hasaló mentőcsapatnak furcsamód nem esik bántódása, mert visszacsúszik a biztonságos partra, hogy ahh-zás és olálá-zás közepette, fejüket fogva a jégpáncél közepén döglött bálnaként heverő testet csodálják.
Leginkább a dák tengerjárókra emlékeztet, mégsem lehet tudni, hogy valójában merről vetette ide a víz, csendül fel Ioda mester hangja Ipse háta mögül. Ilyen hajót nemhogy nem láttak eddig, de még hírből sem hallottak róla soha errefelé. Most persze már csak egy rom, de azért kikövetkeztethető a vitorla alakja és nagysága, az orr előremeredő farkasfejes díszítményén furcsa nevének töredéke: TRANSS…, s a kétsoros, ívelt kötélnyaláb szokatlan elhelyezése. A még pusztulásában is ijesztő roncsot a víz alatti hatalmak féloldalra döntötték, s úgyszólván odamutatták a helybélieknek az összetört testet, talán azért, hogy szemléltessék: egy emberi szemmel nézve mégiscsak nagyszerű alkotással miképp bánik el, ha úgy akarja, az időtlen víz, vihar és ezernyi érzéketlen hullám.
A meglepetés első percei után néhány határozottabb vízimentő a hajó fedélzetére kúszik. Nem kell sokáig keresgélniük, mert a roncs belsejéből előmászik két alak, majd egy harmadik, aki egy negyediket vonszol maga után. A fekete, „THH” feliratú kezeslábast viselő férfiak begyakorolt mozdulatokkal ezüstösen csillogó fóliatakarókat borítanak a hajótöröttek vállára. Szakszerűen, ahogy a protokoll előírja. Közben a rendőrség autói is megérkeznek. A kék-fehér VW-buszokból kiszálló egyenruhás nők és férfiak elkezdik piros-fehér szalaggal bekeríteni az érintett partszakaszt. De a színes, mi több: színesedő tömeg nem tágít, sőt egymást bátorítva, egymás vállát veregetve közelít a partra kivonszolt, alumíniumtakarós idegenekhez.
A békés, de egyirányú, óriási erőt sejtető mozgástól Ipse szíve még jobban összeszorul. Hátulról valaki meglöki, mert már a tömeg közepén van. Kétségbeesetten szólítgatja két nagyobbik fiát, alig győzi tolni a gyerekkocsit a jeges göröngyök között.
A tömeg hirtelen köddé válik. Ipse hátán végigcsorog a hideg izzadság. Ott ülnek a most már csak emléknek nevezhető, ha úgy tetszik, jóindulatú kíváncsiságot sugárzó kör közepén, alumíniumtakaróval a vállukon. Kopott, lyukas könyökű zakóban, foltos kockás ingben, ósdi farmernadrágban. Akiket távoli partokra vetett a sors, Ipsének lelkébe, lelke egyik fontos helyére…
És ebből az ijesztően idegen, hatalmas hajóból nem maradt semmi, de semmi, még az utolsó hullám sem, sóhajt fel Ioda. Csak három biztosan élő, és egy, amelyik talán élni fog, összesen négyen, négy ember a katasztrófa után. Nevüket a gyógyulás gyötrelmes napjait követően minden alkalommal másként és másként fogják kiejteni, ezért a helybéliek majd annak alapján nevezik el őket, amit az első napon véltek hallani tőlük. Így lesz az egyikből Gazsi, a másikból Vilka, a harmadikból Guszti, a negyedikből pedig Géza. Ezt és így találják a leghelyesebbnek, ha mindenki biztosra veszi is, hogy e négy – és itt rendkívül szokatlanul hangzó – névvel csak megközelítették, de korántsem találták el a feltehető eredetit.
A név nem számít, ez fogja okozni a legkevesebb fejtörést, gondolja Ipse. Mert, ellentétben azokkal, akiket régebben dobott itt partra a víz, s akiknél név, származás, lakhely és sors fokozatosan kiderült, addig ezeknél minden: név, származás, lakhely és sors egyre homályosabb lesz. Idegenségük és különlegességük nem csökken, hanem megdöbbentő módon nőni fog az idők múltával.
Ez a négy arc, ez a négy tekintet s négyőjüknek ez a finom, keserű, fáradt keménysége soha többé nem megy ki Ipse fejéből. Elég csak rájuk gondolnia, és elszorul a szíve, hisz azt első látásukkor is tudta már, hogy helyzetük egyértelműen a védteleneké. Azaz e finom, keserű, fáradt és kemény tekintetek azt sugallják, hogy minden védtelen.