Gideon Rachman, a Financial Times külpolitikai, illetve egy ideje inkább már geopolitikai kommentátora, ott folytatja[1], ahol én előző háborús naplómat abbahagytam. Molnár Gusztáv „háborús” naplója, 2. rész.
Gideon Rachman, a Financial Times külpolitikai, illetve egy ideje inkább már geopolitikai kommentátora, ott folytatja[1], ahol én előző háborús naplómat abbahagytam. (A különbség – nyilván egy csomó egyéb dolog mellett – köztünk az, hogy én olvasom őt, ő viszont nem olvas engem. De legyen ez az én előnyöm.) Íme:
A demokrácia csődje olyasvalami, amiről a legtöbb amerikai eddig azt hitte, hogy csak máshol történhet meg. De a demokrácia bárhol becsődölhet.
Veszélyes dolog meghamisított vagy ellopott választásról beszélni. Mint Belarusz friss példája mutatja, ha az emberek milliói meg vannak győződve a választási csalásról, kimennek az utcára, ami a társadalom lebénulásához vagy politikai erőszakhoz vezethet.
A meghamisított választás miatti düh az egyik olyan ok, amely a demokrácia összeomlásához vezethet. De ha a vereségért fizetett ár túl magasnak tűnik, az eredmény akkor is elfogadhatalanná válik, ha a választás egyébként korrekt volt. Néha mind a republikánusok, mind pedig a demokraták úgy beszélnek, mintha most egyenesen Amerika, az általuk képviselt közösségek fennmaradása volna a tét.
Néhány vezető republikánus azt kezdi hangoztatni, hogy a számukra legfontosabb értékek és az azokon alalapuló rendszer fontosabb, mint maga a demokrácia. Mike Lee utahi szenátor nemrég ezt tweetelte: „Nem a demokrácia a cél; hanem a szabadság, béke és a jólét. Azt szeretnénk, hogy az emberi létfeltételek a lehető legjobban érvényesüljenek. A burjánzó demokrácia megakadályozhatja ezt.”[2]
Mindezt látva, néhány amerikai diplomata attól fél, hogy a politikai patológiának azok a jelenségei, amelyekről eddig azt gondolták, hogy csak a tengerentúli sikertelen demokráciák sajátjai, otthon is megjelennek. Philip Gordon, az Obama-adminisztráció egyik vezető tisztségviselője felidézte, hogyan próbálta meggyőzni az egyiptomi tábornokokat és a Muszlim Testvériség embereit, hogy tűrjék meg egymást ugyanannak a politikai rendszernek a keretében. Visszautasították. Mindkét fél egzisztenciális veszélynek tekintette a másikat, amelyet bármi áron és bármilyen eszközzel le kell győzni. Gordon most attól tart, hogy ugyanez a győztes mindent visz logika aláássa az amerikai demokráciát.
A demokrata párti felháborodást csak növelni fogja, ha Trumpnak nem lesz többsége az országban, de az elektori kollégium révén, amelyben államonként összesítik a szavazatokat, mégis őt kiáltják ki győztesnek. Ez a rendszer, amely eddig kedves történelmi cikornyának tűnt, most egyre inkább a többségi vélemény érvényesülését lehetetlenné tevő eszköznek tűnik. Ha ehhez még hozzávesszük a kis, republikánus szimpátiájú államok túl-reprezentáltságát is a szenátusban – amely például jóváhagyja a Legfelsőbb Bíróság bíráit –, akkor máris láthatjuk, hogyan vezet el mindez az amerikai demokrácia legitimációs válságához.
Minden ilyen fejlemény súlyos válságot fog jelenteni Amerika szövetségesei és csodálói számára is. Ha a demokrácia előmozdítására irányuló erőfeszítések csődöt mondanak Egyiptomban vagy Irakban, akkor az tragédiát jelent az érintett ország számára. Ha a demokrácia Amerikában mond csődöt, akkor az globális tragédia lesz.
Én nem látom ennyire tragikusnak a helyzetet. Mármint a világ helyzetét. Amerika – így vagy úgy! – majd megoldja a maga problémáját, és – remélhetőleg – a többiek is a magukét. Mégpedig nem úgy, hogy az amerikai köldökzsinóron lógnak, mint például a mai Németország is, amelynek a védelmi minisztere (aki egyben, most még, a kormányzó CDU elnöke is) egyre-másra küldözgeti a szerelmes üzeneteket ( lásd itt, itt és itt) Amerikának, nem törődve azzal, hogy valós közhangulat egészen más, sokkal önállóbb – és európaibb! – fellépést tenne szükségessé.
De említhettem volna itt Lengyelországot vagy Romániát is, amely országok politikai és biztonsági elitjei (és a velük egy követ fújó szakértők és újságírók) meglehetősen nehéz helyzetbe kerülhetnek akkor, ha netán kiderül, hogy Amerikának kisebb gondja is nagyobb most annál, semhogy Európa biztonságával törődjön.
[1] Gideon Rachman: Democracy can fail anywhere, even in America. FT, 2020. nov. 2.
[2] Az utahi szenátort én is idéztem, de kicsit bővebben, mégpedig George Packer október 9-i cikke alapján. Rachman nem adja meg a forrását.